Tankevolúció 2. rész

Tűzerő
A második világháború egyik legrettegettebb tankja, az addigi legnagyobb tűzerejű löveggel felszerelt német Tigris volt. A 88 milliméteres gyorstüzelésű ágyút eredetileg légvédelmi ágyúnak tervezték. Olyan távolságból voltak képesek kilőni az ellenséges tankokat, amelyből azok még képtelenek voltak hatékonyan viszonozni a tüzet. A Tigrist ez a nagy tűzerejű löveg emelte a többi harcjármű fölé. Bár a Tigris mindent meg tudott semmisíteni, ami az útjába került, mégis volt egy gyenge pontja: mozgás közben nem tudott tüzelni. Az ágyú nagy erővel visszarúgott és komoly kárt okozott volna a lőtoronyban, ha a tank nem áll egyhelyben. A legénység először megállította a tankot, ezután irányba fordította a tornyot, kibiztosított, felemelte a csövet, és csak ezután tudott célozni és tüzelni. Mire mindezzel végzett, elveszthette a nagy erejű ágyú biztosította előnyét, és maga is célponttá válhatott.

Igaz azonban, hogy a kisebb löveggel rendelkező tankok sem tudtak menet közben pontosan lőni, egyszerűen azért, mert a cső fel-alá ugrált. A mérnököknek olyan megoldással kellett előállniuk, amely a legrázósabb terepen is célra tartja a löveget.
Erre megoldás a giroszkóp egy tengelyre erősített pörgettyű. A forgásból eredendően a tehetetlenségi erők hatására a forgási síkját megtartja. A pörgő giroszkóp így instabil környezetben is stabil marad. Az Abrams-ba szerelt giroszkóp akkor is egyenesben tartja a löveget, amikor a tank a legrázósabb terepen zötyög. További giroszkópok beépítésével oly mértékig lehet stabilizálni a célra tartott csövet, hogy azzal mozgás közben is lehet pontosan lőni.

Mára a löveg szörnyű tűzfegyverré alakult, amely képes három kilométeres távolságból eltalálni egy mozgó célpontot. A mai lövedékek egy 80 centiméter vastag acéllemezt is képesek átütni.
A Sivatagi Vihar hadművelet során több mint 1500 Abrams tank szállt szembe négyezer, Szaddam Husszein parancsnoksága alatt álló iraki tankkal. Anélkül, hogy egyetlen harckocsizót vesztettek volna, az amerikai csapatok, négy nap alatt lesöpörték az iraki tankok többségét.

Páncélzat
A Tigrisekről hamar elterjedt, hogy majdnem legyőzhetetlenek. Járműként viszont komoly hibái voltak. A páncélzata vastagabb volt, mint bármelyik elődjének. Elől több mint száz milliméter vastag volt, emiatt 56 tonna körül volt a súlya. A tank annyira nehéz volt, hogy véget nem érően nyűtte a motort és a váltószerkezetet. Ha túl nehéz terepre került nagyon jó eséllyel önmaga okozta saját meghibásodását.
A tervezőknek könnyebb páncélzattal kellett előrukkolniuk a védelmi képesség csökkentése nélkül. Ha egy függőlegesen álló 100 milliméter vastag páncéldarabot hatvan fokkal megdöntünk, vízszintesen mérve kétszáz milliméter vastag lesz. Ahhoz tehát, hogy megmaradjon a 100 milliméter vastag páncél, elegendő volt feleannyi acélt használni és ez lényegesen csökkentette a tank súlyát. A ferde páncél további előnye volt, hogy egyes hagyományos lövedékek egyszerűen lepattantak róla.
A T34-esek ferde páncélzatának hátulütője, hogy a vezető és a tüzér számára sokkal kevesebb hely maradt a tank elülső részében. A megoldást a kistermetű legénység alkalmazásában találták meg.

A páncélzat és a töltetek közötti verseny
A páncéltörő robbanólövedéknek át se kell ütnie a tank páncélzatát ahhoz, hogy megölje a legénységet. Látszólag olyan, mint bármilyen lövegből kilőtt lövedék, de becsapódáskor a torony felületére tapad, mint egy tehénlepény. A robbanás okozta lökéshullámok alig károsítják a külső felszínt, de a belső oldalon katasztrofális rombolást végeznek.

Hogy nagyobb, pusztítóbb lövedékeket fejleszthessenek ki, a mérnökök visszanyúltak a múltba. A megoldást meglepő módon egy, a 17. században már ismert elvben találták meg. A nagy ostromok idején a tüzérek arra jöttek rá, hogy az ágyúcsőből sok energia elszökik, mivel az ágyúgolyó kisebb volt, mint a csőátmérő, nehogy beszoruljon. Emiatt a puskapor tólóerejének egy jelentős része elillant az ágyúgolyó mellett. A tüzérek egy eredeti megoldással betömték a rést. Egy vezetőlapnak is nevezett szorosan illeszkedő fakorongot helyeztek a golyó alá. A robbanás előbb azt éri. A másodpercnek az a tört része, ami a fakorong szétrobbanása előtt eltelik, elegendő ahhoz, hogy a golyó megfelelő lökést kapjon, így gyorsabban és messzebbre repül.
A második világháború második felében, 1943-ban, egy angoloknak dolgozó belga tudós továbbfejlesztette a vezetőlap-módszert. Ladislaus Permutter kiszámolta, hogy egy kisméretű lövedék sokkal gyorsabban repül, mint egy nagy. Ha pedig a lövedék nagy sűrűségű anyagból készül, mint például a volfrám-karbid, még a legvastagabb páncélt is képes átütni.
De hogyan lehet egy nagy ágyúból kisméretű lövedéket kilőni? Permutter megoldása egy olyan köpeny volt, amely magába foglalta a lövedéket, és ezzel növelte az átmérőjét. Így a lövedék tökéletesen illeszkedett az ágyúcsőbe és a tolóerő nem veszett el.

A nyíllövedék egy modern változata annak, amit Permutter 1943-ban kifejlesztett. A nyíllövedék köpenybe van becsomagolva, ami vele együtt végighalad az ágyúcsövön. De amikor kilép a csőből, a köpeny leválik. Valójában a légellenállás fújja le. A nyíllövedék lényegében olyan, mint egy nagyon gyorsan repülő nyílvessző, ami becsapódáskor nem robban fel, hanem áthatol a páncélon, és szörnyű pusztítást végez a belső térben.

A páncéltörő lövedékek újfajta páncélzatot tettek szükségessé. A tervezők látták, hogy a vastag acél nem nyújt elegendő védelmet, ráadásul nehéz is. Különleges összetevőkkel kísérleteztek. Például kerámiát vagy üveggyapotot helyeztek az acéllemezek közé. Az egyik réteg csökkentette a robbanófejek által kifejtett erőhatást, a másik ellenállt a páncéltörő lövedékeknek.

RPG
A második világháborúban is használt páncélököl egy egyszerű kézi fegyver. Harcképtelenné tehet egy tankot, feltéve, ha elég közelről lőnek vele. A kézi páncéltörők azóta sokat változtak, mai nevük rakétahajtású páncéltörő gránát, azaz RPG. A rakéta páncéltörő gránát egy robbanószerbe ágyazott vékony réztölcsérből áll. Becsapódáskor a robbanás lökéshulláma kifordítja a tölcsért, amely nagysebességgel haladó forró rézsugárrá alakul. Amikor a gránát becsapódik, ez a koncentrált rézplazma átüti a páncélt.

De hogyan lehet megakadályozni, hogy a páncéltörők áthatoljanak egy tank páncélzatán? Az 1967-es Hatnapos Háborút követően a fiatal Manfred Held a Közel-Keletre utazott, hogy a sivatagban kiégett tankokon tesztelje a páncéltörő rakétákat. Kihasználta a lehetőséget, és valódi harctéren, valódi páncélos járműveken végezett teszteket. Feltűnt neki, hogy egyes tankokat kevésbé rongált meg a robbanás. Kiderült, hogy ha a kilőtt tankban a lőszer is felrobbant, akkor az ellenhatást gyakorolt. Manfred olyasvalamire jött rá, amiben hatalmas lehetőségek rejlettek. Véletlen találmányát robbanó reaktív páncélnak nevezte el.

A robbanó reaktív páncél két acéllemezből és egy közéjük épített nagy erejű robbanószer-rétegből áll. Amikor egy páncéltörő gránát becsapódik, a robbanóbetét felrobban, eltávolítja egymástól a két acéllemezt és lelöki magáról az éppen behatolni készülő gránátot. Manfred Held találmánya ma a tank külső felületére erősített robbanó dobozok formájában él tovább. Ez egyike a legújabb védelmi technológiáknak.
A robbanó reaktív páncél hátránya, hogy mindenki, aki a tankon kívül helyezkedik el, ki van téve a szétrobbanó repeszeknek.
A robbanó reaktív páncél vízválasztót jelent a páncélzat és a töltetek közötti harcban.
Az új technológiák arra utalnak, hogy a jövőben az aktív védelemé lehet az elsőbbség. Olyan védelemé, amely még azelőtt észleli és hatástalanítja a robbanófejeket, mielőtt azok célba érnének. Ily módon soktonnányi hagyományos passzív páncélzatot elhagyva, kisebb és könnyebb járműveket tervezhetnek.