Az első párizsi világkiállítás

III. Napóleon császár nem csupán egy újabb világkiállítást kívánt megrendezni, hanem minden tekintetben felül akarta múlni az első tárlatot. Utólagos ismereteink birtokában kijelenthetjük, a franciák e törekvésének legtöbb eleme csődöt mondott. Ugyan az Iparpalota (Palais de l’Industrie) méretei impozánsabbak voltak a Kristály-palotáénál, ám látványa elmaradt attól, ráadásul építészettörténeti szempontból sem vetekedhetett „elődjével”. A franciák épülete jóval többe került, ám ezt a kétes dicsőséget valószínűleg átengedték volna az angoloknak, azzal a jelentős, 20 millió frankos deficittel együtt, amelyet a kiállítás végén regisztráltak a szervezők. Nem elhanyagolható adat az sem, hogy a londoni 6 millió feletti látogatói létszámhoz képest itt az 5 milliót is alig haladta meg az érdeklődők tömege, ugyanakkor a kiállítók száma majd a duplájára emelkedett a négy évvel azelőttihez képest. A franciák a tárlat másik, valóban fontos vívmányát a képzőművészeti ágak „befogadásával” érték el.

A kiállítás létrehozására vonatkozó első rendelet még 1852 márciusában született, az akkor „csupán” köztársasági elnök Louis-Napóleon Bonaparte javaslatára. A számos technikai probléma miatt két hetet csúszó eseményt a kezdeményező már császárként nyitotta meg 1855. május 15-én, mintegy 17 000 vendég előtt.

Az uralkodó, aki a kiállítási bizottság elnöki tisztét is ellátta, a társadalom széles rétegeivel kívánta megismertetni a tárlaton bemutatásra kerülő világújdonságokat, s ezért a szegényebbek részére is látogathatóvá tette a rendezvényt. A korabeli elemzők éppen e szociális érzékenységet tartották a jelentős veszteség egyik okozójának, ugyanis a látogatók egy része (munkások, katonák, hivatalnokok, újságírók stb.) szabadjeggyel juthatott be a kiállításra.

A Champs-Élysées, a Concorde tér, a Tuileriák kertje és a Szajna által határolt kiállítási terület központi elhelyezése kiváló ötlet volt. Az Iparpalota magja üveg- és vasszerkezetes megoldással épült, ám ezt az épületet nem ideiglenesnek tervezték, így a külső részeket hagyományos fallal látták el. A belső szerkezetet Alexis Barrault tervezte, míg a mészkő határolófalak, sarokpavilonok s bejáratok terveit Viel, Bridel és York építészek készítették.

A palota külsőleg ugyan nem nyerte el a kor ítészeinek tetszését, ám azt mindenki elismerte, hogy a belső tér megvilágítása – mely a világítóudvarok bravúros elhelyezésén és kialakításán nyugodott – esztétikus, súlytalan térérzetet nyújtott, s igen nagy hatással volt a belépőkre. Az épület a sarokpavilonokkal együtt 31 666 m2-t tett ki, hossza 254, 4 m, szélessége 110, 4 m, átlagmagassága 35 m volt. A rendezőknek a rengeteg beérkező kiállítói igény miatt egy külön Gépcsarnokot (Galeries des Machines) is fel kellett építeniük a Szajna partján, ám még ez sem lett elegendő, kénytelenek voltak több ideiglenes pavilonban, például az ún. svájci házakban, sőt szabad téren is elhelyezni a kiállítási anyagot – főképp gépeket. Az 1200 m hosszú, 25 m széles üveg és vas Gépcsarnokban éttermek, pihenőhelyek és szökőkutak is helyet kaptak.

Művészeti és technikai remekművek kerültek terítékre

A művészeti kiállítás épületét a lakóházak között, a Montaigne Avenue-n emelték, néhány percre a főépülettől. Lefuel tervei szerint faszerkezetes csarnok épült, melynek egyik érdekessége a világítás volt: megoldották a képzőművészeti kiállítások egyik leggyakoribb problémáját: a fény nem tükröződött a festményeken.

A kiállítás nagysága garantálta, hogy a látogatók nem unatkoztak. A kiállítók csaknem fele elégedett lehetett, az ötféle kitüntetésből mintegy ötven százalékuk részesült.

Itt mutatták be első ízben az új fémet, az alumíniumot, melyet bonyolult és drága előállítási technológiája miatt akkoriban a kor legdrágább fémjeként tartottak számon. Először láthattak kátrányból előállított festékeket az érdeklődők, akik közül még csak kevesen sejtették, hogy ezzel egy új, jelentős iparág kialakulása vette kezdetét. Óriási sikert aratott az élőállat kiállítás. Stephensont kitüntették mozdony- és vasútépítési eredményeiért, a Krupp-cég pedig folytatta Londonban megkezdett diadalmenetét a vasúti kerekek, hajótengelyek és hatalmas ágyúik továbbfejlesztett változatainak bemutatásával.

Számos magyar díj is született

Magyarország újra Ausztria egyik tartományaként – a Bach-korszak közepének hűvös politikai atmoszférájában, de egyre reményteljesebben felélénkülő gazdasági légkörben – az első londoni tárlathoz képest jóval nagyobb kiállítói létszámmal képviseltette magát.

A Vasárnapi Ujság már az év elején hosszabb tudósítást közölt az újabb világraszóló bemutató előkészületeiről, várható időtartamáról, a jelentkezés lehetőségeiről, s részletesen ismertették a különféle osztályok, alosztályok és csoportok rendszerezését.

143 kiállító képviselte Magyarországot Párizsban, s figyelemre méltó, hogy közülük kilencvenen részesültek az ötféle kitüntetés valamelyikében: 40 érem mellett 50 dicsérő oklevelet vehettek át.

A sikerek ellenére a korabeli magyar sajtót meglepő módon mintha mégis kevésbé érdekelte volna a párizsi tárlat, mint az első, londoni kiállítás. A néhány esetlegesen érkező tudósítás csak röviden tért ki a magyarok eredményeire. Negatívumként kiemelték, hogy kiállítási anyagunk szegényes, hiányos, s nem egységesen, hanem Ausztria termeiben elszórtan lelhető fel, így a külföldi látogatók nem tudnak különbséget tenni az osztrák, cseh vagy magyar áruk között.

Számos magyarországi bányatársulat küldte el nyersanyagait a minőség bizonyítékaként. Ahhoz azonban, hogy bármely magyar nyerstermékünket gazdaságosan, világpiaci áron lehessen eladni, elengedhetetlenül szükséges volt a hazai vasúthálózat dinamikus fejlesztése.

A vasútépítési láz ekkor érte el Magyarországot, s abban, hogy hazánk az elkövetkező évtizedekben a vasútvonalak példaszerű kiépítése mellett világviszonylatban is kiemelkedő gépgyártást hozott létre, nagy szerepe volt a párizsi tárlaton jelentős sikert elérő – akkor még kisüzemi módszerekkel dolgozó – Ganz Ábrahámnak, aki kéregöntésű vasúti kerekével egyenest betört a világpiacra: 1855–1867 között 100 000 kéregöntésű kereket gyártott: Európa vasúti szerelvényeinek többsége Ganz-kerekeken zakatolt.

Andrássy György gróf, a kor egyik legjelentősebb arisztokrata iparmágnása, a dernői (Dernő ma Szlo-vákiában, Rozsnyó közelében található) vashámor ura nem csupán nyersvasáért kapott érmet, de monoki terményeit és hosszúréti aszúborát is éremmel tüntették ki.