A feltétlen rendcsinálás politikája

Kádár Jánost 1956. október 23. után az MDP Központi Vezetőség Titkárságának a tagjaként, majd első titkáraként, később a Nagy Imre-kormány államminisztereként a felső vezetésben találjuk. November 1-jén, vagyis a pártház ostroma, az egypártrendszer megszüntetésének bejelentése után még „népünk dicsőséges felkeléséről” szónokolt a rádióban, amikor bejelentette a demokratikus választásokra készülő MSZMP megalakítását. A forradalomban vállalt szerepe mára már többé-kevésbé tisztázott, november 4-e előtti szerepét az elmúlt rendszerben értelemszerűen „jótékony homály” fedte, és az ezzel kapcsolatos dokumentumok eltüntetésére törekedtek – mondta el Valuch Tibor történész, az 1956-os Intézet tudományos főmunkatársa.

Részlet Kádár rádióbeszédéből
„Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus. … Az új párt egyszer s mindenkorra szakít a múlt bűneivel! Védi és védeni fogja mindenkivel szemben nemzeti becsületünket, hazánk függetlenségét. Ezen az alapon, a nemzeti függetlenség alapján építi ki testvéri viszonyát a világ minden haladó szocialista mozgalmával és pártjával. Ezen az alapon, a nemzeti függetlenség alapján kíván baráti viszonyt minden közeli és távoli országgal, elsősorban a szomszédos szocialista országokkal…”
Forrás: OSZK

Forrás: hungary1956.

November 1-jén este Kádár János eltűnt, még a felesége sem tudott róla semmit: ma már ismert, hogy Münnich Ferenccel együtt a szovjet nagykövetségre ment, majd másnap Moszkvába vitték, ahol részt vett a magyarországi helyzetről folytatott megbeszéléseken. Az ott folytatott tárgyalásokról az úgynevezett Malin-feljegyzések és Hruscsov emlékiratai tudósítanak. Huszár Tibor kutatásai arra engednek következtetni, hogy időbe telt, míg elfogadta a számára kiszabott szerepet, és ezt feltételekhez kötötte. És hogy a Szovjetunió miért pont Kádárt szemelte ki az új hatalom vezetőjének Magyarországon? Josip Broz Tito jugoszláv kommunista vezető ajánlotta őt Hruscsovnak kettejük november 3-ai, Brioni-szigeteken tartott találkozóján – mondja a történész.

Csak taktika volt az enyhülés
Kádár november 4-én tért vissza Magyarországra, Szolnokra, és november 7-én, szovjet páncéloson érkezett Budapestre, a Parlamentbe. Kormánya még ezen a napon letette az esküt, sokan csak itt csatlakoztak a kabinethez. Bár az Elnöki Tanács kihirdette Nagy Imre visszadatált lemondását, a miniszterelnök ezt soha nem tette meg: hazánknak ekkor gyakorlatilag két „törvényes” kormánya volt, Kádár legsürgetőbb feladata tehát hatalmának kiépítése, stabilizálása és legitimizálása volt, amely gyakorlatilag 1961-ig, az utolsó forradalmárok kivégzéséig és a kollektivizálás befejezéséig elhúzódott. Kádár taktikájának megértéséhez tudni kell, hogy a magyar társadalom a leghatározottabban ellenezte a szovjet inváziót és az új kormány megalakulását. Kádár egyedüli támaszát ekkor a szovjet tankok és a bosszúban érdekelt, erősen balos beállítottságú káderek csoportja adta – emeli ki Valuch Tibor.

Egészen december elejéig nem volt világos, hogy milyen mértékű és irányú lesz a politikai visszarendeződés. Kádár még tárgyalt munkástanácsokkal, lebegtette a többpártrendszer megtartását – máig vita tárgyát képezi, hogy mindezt komolyan gondolta-e, vagy csak az időt húzta. Valuch szerint az események azt mutatják, hogy Kádár tárgyalásaival csupán taktikázott, a feszült belpolitikai helyzetet kívánta enyhíteni, mozgásterét a szovjet politika határozta meg.

Történelmünk legvéresebb megtorlása
December elején ugyanis gyökeresen megváltozott az álláspontja: az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága már egyértelműen ellenforradalomnak minősítette az október–novemberi eseményeket, amelyeknek egyik legfőbb okozójaként Nagy Imre összeesküvését jelölte meg. Nagy Imre elrablása a jugoszláv nagykövetségről, a munkástanács-vezetőkkel folytatott tárgyalások felfüggesztése egyértelművé tette, hogy a továbbiakban Kádár az erő pozíciójából kíván tárgyalni. A KGB-vezér Szerov személyes irányításával megkezdődtek a deportálások is a Szovjetunióba, Kárpátaljára.
Az 1956-os forradalomban való részvételért 229 embert végeztek ki 1956 és 1961 között, ami kétségkívül az újkori magyar történelem legvéresebb megtorlása volt. Nincs arra vonatkozó adat, hogy Kádár János bármit is tett volna azért, hogy csökkentse az áldozatok számát, sőt, Nagy Imre kivégzésében meghatározó szerepe volt – mondja Valuch Tibor. A fennmaradt dokumentumok szerint a szovjet vezetés – saját külpolitikai érdekét követve – többször is a volt kormányfő elleni per elhalasztását kérte, és hangsúlyozta: nincs feltétlenül szükség a Nagy Imre elleni halálos ítéletre.

Kodály járt közbe Mécs Imréért?

Kádár a feltétlen rendcsinálás politikáját szorgalmazta. Az „alapelveket” a legfelsőbb vezetés határozta meg, ezután minden mechanizmus ment a maga útján, és az ítéletekben nemcsak a felsőbb utasítások, hanem a helyi pártemberek bosszúvágya is komoly szerepet kapott. A bírók, ügyészek politikai instrukciók alapján jártak el, és igen sokat kockáztatott, aki visszautasította a „felkérést”. 1956 decemberétől statárium volt érvényben, a politika folyamatos felügyelet alatt tartotta a bíróságokat, és azonnal lecserélték a túl „megértőnek” bizonyuló bírót. Az elsőfokú ítéletet pedig másodfokon általában súlyosbították.

A helyi káderek hatalmát is jelzi az ítéletek szeszélyes szisztematikussága is: ugyanazt a cselekményt például Veszprémben 15 év börtönnel, míg az ország más részében „csak” a munkahely elvesztésével sújtották. A halálos ítéletért sem kellett „főbenjáró bűnt” elkövetni, elég volt egy véreskezű bíró, egy magas rangú haragos vagy hatalmát fitogtató ügyész. Egyes esetekben előfordult, hogy illusztris személyek közbenjárására valakinek enyhítették a büntetését, de az elítéltek többsége nem olyan társadalmi rétegből származott, hogy magas rangú pártfogókat találhatott volna. A legismertebb eset, hogy Kodály Zoltán személyesen járt közben Mécs Imre kegyelmi kérvényének elfogadásáért.

Az erőszak folytonossága
A megtorlás lényege egyértelműen a politikailag aktív személyek kiemelése és a társadalom elrettentése volt – emeli ki a történész. A kivégzetteknek még az emlékét is próbálták megsemmisíteni: jeltelen sírba, más néven nyilvántartva, arccal lefelé temették el a rendszer ellenségeit. Nagy Imrét is kétszer temették: először kivégzése után a börtönudvaron ásták el, a betemetett gödörre mindenféle lomot hánytak, hogy minden árulkodó jelet eltüntessenek. Másodszor 1961-ben, amikor a 301-es parcellába helyezték a maradványait: női néven regisztrálták, arccal lefelé földelték el.

Kádár Jánosnak lett volna lehetősége mérsékelni a megtorlás mértékét, de egyetlen dokumentum sem bizonyítja, hogy megkísérelte, illetve hogy ez egyáltalán felmerült volna. Sokatmondó a tény, hogy Kádár belföldi bázisát évekig azok a volt káderek, a politikai rendőrség azon vezetői adták, akik érdekeltek voltak a minél drasztikusabb megtorlásban – summázza a beszélgetést Valuch Tibor. Korai támogatóitól 1961–62-ben tudott csak „elszakadni”, ekkor lépett fel a Rákosi-korszak öröksége ellen is. Már csak ezért sem helytálló az a nézet, miszerint a Kádár-rendszer már a kezdetektől teljesen más volt, mint Rákosi diktatúrája: az erőszak éppoly kemény volt, és hasonló súllyal bírt a rendszer működésében Kádár uralmának első éveiben is.