90 éve csatolták Erdélyt Romániához 1.rész

Cikkünk célja Erdély változó közjogi helyzetének bemutatása, az önálló ország vagy a királyság szerves része kérdéskörének feszegetése. J. Újváry Zuzsannával, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensével néhány alapvető kérdést igyekeztünk tisztázni, és a teljesség igénye nélkül bemutatni a ma Romániához tartozó egykori magyar terület egy-egy meghatározó pillanatát.

Az erdőn túl
A Kárpátok által határolt félkaréjt a rómaiak Transsylvaniának (Transilvaniának), azaz erdőn túli területnek nevezték, nyugatról ugyanis az Alföldet elválasztó, erdővel borított Erdélyi-szigethegység áthatolhatatlan rengetegén keresztül vezetett oda az út. A román „Ardeál” (Erdély) a magyar elnevezésből, a szintén román „Transilvánia” pedig a latinból származik. A latin elnevezés magyar tükörfordítása az Erdély szó is: Erdőelve, azaz erdőn túli terület, hiszen az „elv”, „elü” valamin túl fekvő részt jelent – Anonymus Gestájában ez az országrész „Erdeuelu” néven szerepel.

Ugyanígy született a Havaselve vagy Havasalfölde, az egykori román vajdaság magyar elnevezése, ami a havason, azaz a Déli-Kárpátokon túli területet jelent. A mára széles körben elterjedt Havasalföld tehát nem helyes, hiszen azt sugallja, hogy az elnevezés a „havas” és az „alföld” szó összetételéből keletkezett – mondta el J. Újváry Zsuzsanna.

A Király-hágón túl
A magyar törzsek legelőször – a feltárt honfoglalás kori sírok tanúsága szerint – a Mezőséget, a nagyobb medencéket és a Maros völgyét szállták meg. Ezzel párhuzamosan tudatos telepítések is folytak, s kialakult az Erdély belsejéből a Tisza menti Szolnokig vezető, úgynevezett sóút. A Gyulafehérvár központú terület védelmét a XI. század utolsó harmadától a későbbi dél-erdélyi és besztercei szász földekre, az anyaországból áttelepített székelyek határőrfalvai, illetve földvárai biztosították.

Így a vitatott eredetű székelyeket, akiket Árpád népe is határőrző feladattal bízott meg, s az ország „szélein”, például az Őrségben voltak letelepítve, az Olt és a Küküllő mentére költöztették.

Ahogy Bizánc felől egyre gyakrabban érkeztek nehézlovas támadók, szükség volt a tartomány megerősítésére: II. Géza (1141-1162) a keleti végek védelmére Erdélybe hívott német páncélos lovagokat és földszűkében lévő parasztokat, kisebb számban vallonokat, akik katonai szolgálat fejében földet és nagyfokú önállóságot kaptak. II. András (1205-1235) király 1211-ben, a Szentföldről távozni kényszerülő Német Lovagrendet hívta a Barcaságba, ahonnét az ott élő besenyőket nyugatabbra költöztette. A lovagok azonban túl nagy önállóságra tettek szert, államot alkottak az államban, egy keleti német állam megalapítását tűzték ki célul. Ezért 1225-ben a király fegyveres erővel űzte ki őket.

A három rendi nemzetet (székely, szász, magyar) jelképező erdélyi címer (wikipedia.hu)
II. András a mai Szászsebes vidékén élő székelyeket a Háromszéki medencébe telepítette, majd a már Dél-Erdélyben élő németeket és az újabban behívott szászokat költöztette a helyükre, illetve az elűzött Német Lovagrend földjére. Az 1224-ben kiadott oklevelében „egy néppé” egyesítette őket, Szászföldet pedig nekik adta. A XIII. századra kialakult tehát Erdély sajátos arca, amelyet Székelyföld, Szászföld és hét magyar vármegye alkotott. Ebben az időben érkeztek a Déli-Kárpátokon keresztül az első román pásztorok is, majd az 1241-42. évi tatárjárás szörnyű öldöklése után egyre nagyobb számban népesítették be az elpusztított területeket.

Rövid idő alatt letelepültek többek között Déva, Bálványos, Hunyad környékére. A XVI-XVII. századi Oszmán Birodalom és szövetségesei, a krími tatárok dúlásai nyomán többször végigpusztított Erdély földjére – spontán betelepülés és tudatos telepítések által –folyamatosan jöttek és települtek le a román pásztorok és földművesek. Amikor tehát a történelmi Erdélyről beszélünk, a Magyarországtól Romániához csatolt terület mintegy felére, nagyon egyszerűen fogalmazva: a Király-hágótól keletre fekvő 57 ezer négyzetkilométerre gondolunk.

Az Árpádok birtoka
Az Árpád-korban Erdély hercegi birtok volt, a trónörökös fennhatósága alá tartozott. Ám ennek praktikus okai voltak, hiba lenne bármilyen önállóságra gondolni. A folyton változó nyugat-magyarországi királyi székhelyektől a tartományba két nagy folyón, sűrű erdőkön vezető út jó két hétbe telt, ezért szükség volt „helyben” is egy megbízható, királyi személyre. Ezen túl az elsőszülött megtanulhatta és gyakorolhatta a kormányzást, és nem utolsó sorban az uralkodótól „megfelelő távolságra” került az alkalomadtán elsőszámú trónkövetelő. Hasonló okokból Európa-szerte bevett szokás volt, hogy távol eső tartományokat a koronaherceg kormányzott – hívja fel a figyelmet a történész.

Székely-kő

Ebben az időben jelent meg a fehérvári ispánságot viselő erdélyi vajda méltósága is, aki alá fokozatosan rendelődött a többi ispán, s 1263-tól már ő volt a királyi hatalom legfőbb letéteményese a tartományban. A vajda a nádor és az országbíró után a harmadik, illetve majd a horvát-szlavón bán után a negyedik legnagyobb méltóságnak számított. A királyi hatalom gyengülésével párhuzamosan nőtt a vajda hatalma, s 1526-ra e cím birtokosa, Szapolyai János a leghatalmasabb magyar főúr volt. A mohácsi csata (1526. augusztus 29.) után a nemesség – élve szabad királyválasztó jogával – Szapolyainak adta a koronát (uralkodott: 1526-1540). Csakhogy egy korábbi, többször megújított örökösödési szerződés alapján Habsburg Ferdinánd (1526-1564) is igényt tartott a magyar trónra, és ezt fegyverrel nyomatékosította.

folytatjuk