90 éve csatolták Erdélyt Romániához 2. rész

Két Magyarország
Mivel I. Szulejmán szultán (1520–1566) is magáénak érezte a döntés jogát Magyarország jövőjét illetően, János király halála után, 1541-ben Buda elfoglalásával véget vetett a két magyar király csatározásainak. A Tisza vonalától keletre eső részt „a király fiának”, vagyis János Zsigmondnak adta, a nyugati részt pedig, megfelelő adófizetés ellenében meghagyta Ferdinándnak. A történelmi Erdély így északkeleti megyékkel és a Tiszántúllal egészült ki. A tiszántúli területek későbbi elnevezése Partium, vagyis az Erdélyhez csatolt részek: Kraszna, Közép-Szolnok, Bihar, Zaránd, Máramaros megyék, továbbá a lugosi és a karánsebesi bánság.

János Zsigmond törvényes, választott királyként uralkodott, királyi udvart tartott, a különbség annyi volt, hogy hatalma csupán az ország keleti felére terjedt ki. Az Erdélyi Fejedelemség jogilag csak 1570-ben, a speyeri egyezmény nyomán jött létre, amikor János Zsigmond lemondott választott magyar királyi méltóságáról, s helyette az „Erdély fejedelme, a székelyek ispánja és a magyarországi Részek ura” megnevezés járt neki és utódainak. De ez már szövevényes, csellel és árulással teli évtizedek eredménye, amely folytatódva a 16–17. században óriási véráldozatot követelt a Magyar Királyságtól.

Vajda vagy fejedelem?
A másfél évszázados harc hátterében a három részre szakított egykori Magyar Királyság újraegyesítésére való törekvés állt: Erdélyben többször is megerősítették, hogy elfogadják a Habsburg-ház uralmát, ha az képes kiűzni a „pogányt” és egyesíteni az országot. A felszabadító háborúhoz természetesen a keleti országrész ura és minden katonája csatlakozott volna. I. Ferdinánd és utódai gyakran szánalmas próbálkozásai azonban csak azonnali és véres török bosszút váltottak ki, aminek eredményeként az egykori királyság középső része lépésről lépésre török fennhatósága alá került.

Ebben a korban a vajda vagy fejedelem megnevezés is problémát okozott, nemegyszer e két szón, illetve a mögötte rejlő tartalmon állt vagy bukott Erdély jövője: ugyanis az erdélyi trónra megválasztott uralkodó – ez Báthory István volt – a vajda cím viselésével biztosította lojalitásáról a bécsi udvart, elismervén azt a tényt, hogy a magyar királyi trónon ülő Habsburg uralkodónak vazallusa, s csak egy magyar király uralkodik.

Báthory István

Kelet, vagyis Isztambul felé azonban fejedelemként küldte el az adót, biztosítván a szultánt vazallitása felől. Kénytelenségből hajtott fejet azelőtt a tény előtt, hogy „Erdély szultán Szolimán találmánya” – ahogy erre a törökök többször is figyelmeztették az erdélyi fejedelmeket. E nehéz diplomáciai manővereket pedig úgy kellett végrehajtani, hogy lehetőleg egyik fél haragját se vonják magukra.

A Habsburg uralkodók nem voltak hajlandók lemondani a keleti országrészről, viszont az oszmán császárok sem engedhették, hogy legnagyobb ellenfelük ily módon erősödjön. Bár az osztrák történetírás nem szívesen emlegeti, tény, hogy a Habsburg uralkodó 1547-től 1606-ig évi 30 ezer aranyért vásárolta meg a Magyar Királyságot és a békét a töröktől. A korabeli felfogás szerint ez bizony a vazallusi alárendelt viszony elismerésének számított. Erős érv volt a törökök szemében az is, hogy Moldva és Havaselve, a két román vajdaság vajdái általában hűségesküt tettek az erdélyi fejedelemnek is: ha Erdély elszakad az Oszmán hatalomtól, e két, Isztambul és a török hadak éléskamrájául szolgáló tartomány is veszélybe került volna.

Nagy-Románia megalapítója?
A 16. század fordulóján Vitéz Mihály, Havaselve vajdája szövetkezett az erdélyi fejedelemmel a törökök ellen, majd amikor Báthory Zsigmond lemondott a trónról, a Habsburg uralkodó nevében átvette a hatalmat.

Vitéz Mihály

A székelyeket hamis ígéretekkel maga mellé állítva elfoglalta Erdélyt. 1599. november 1. és 1601. augusztus 5. között uralkodott. Megszerezte Moldva trónját is, ezért a román történetírás a román „fejedelemségek” első egyesítőjét, vagyis Nagy-Románia megalapítóját tiszteli benne. Mihály vajda azonban soha nem egyesítette a tartományait, erdélyi tartózkodása alatt román bojárjaival kormányzott, mindennapossá vált a rablás és az erőszak. Az anarchiát megelégelő rendek végül Habsburg segítséggel győzték le a vajdát.

Önállóság vagy egyesülés?
Erdély és a Partium, vagyis Kelet-Magyarország tehát oszmán hatalmi szóra, kényszerből született vazallus-fejedelemség volt a 16–17. században, még akkor is, ha ügyes fejedelmei révén meglehetősen függetlenítette magát a Birodalomtól, legalábbis a belpolitikát tekintve. Nemzedékről nemzedékre kaptak azonban erőre az egyesítési kísérletek, és a kortársak két magyar hazáról beszéltek. Az összetartozás egyik legszebb példája Bocskai István fejedelem végrendelete, amelyben az egykori Habsburg-hű nagyúr – aki saját keserű tapasztalatai révén jutott el a Habsburg-ellenes felkelésig – hitet tesz az önálló Erdélyi Fejedelemség mellett,

Bocskay István

de csak addig, amíg meg nem valósítható a nemzeti királyság.

Később, a katolicizmus hazai bástyájaként ismert Habsburg-hű, hitvitázó Pázmány Péter is az országegyesítés mellett foglalt állást, noha a református Bethlen Gábor fejedelemnek (1613–1629) írt levelében elismerte Erdély nehéz helyzetét és történelmi feladatát. Írásában – Kemény János feljegyzése szerint – egészséget és sikert kívánt a munkájához, hiszen ha Erdély elbukik, menten „gallérunk alá pökik az német”.

Oszd meg és uralkodj
A török kiűzésével a 17. század végén a Magyar Királyság középső, felszabadított része is Habsburg uralom alá került: a Partiumot „visszacsatolták” Magyarországhoz, Erdélyt azonban külön országként kezelték. Ennek egyik oka az volt, hogy így könnyebben kormányozhatták a központtól távol eső tartományt, a másik pedig az emberiséggel egyidős „divida et impera” elve. Rákóczit 1704-ben először Erdély, később Magyarország fejedelmévé választották: világossá vált, hogy a függetlenségi törekvésekhez Erdély lehet az ugródeszka.

A magyarság részéről ugyanakkor állandó követelés volt az egyesítés, ami a 19. századi reformországgyűléseken, és az 1848-as 12. pontban (Unió Erdéllyel) csúcsosodott ki. A szabadságharc alatt meg is valósult az unió, Világos után azonban ismét a Habsburg „oszd meg és uralkodj” lett a törvény. Az újabb egyesítést a Kiegyezés hozta meg, és 1868-tól Erdély ismét a Magyar Királyság szerves részét alkotta, egészen 1920-ig.

„Romániát Erdélyhez csatolták”
Trianont megelőzte 1918. december 1-je, amikor a Budapesten alakult román Nemzeti Tanács Gyulafehérvárott népgyűlést szervezett, ahol kimondták Erdély, a Bánság és Máramaros egyesülését a Román Királysággal. A „leendő kisebbségeknek” teljes körű nemzeti- és szabadságjogokat ígértek. December 22-én Kolozsvárott magyar népgyűlést tartottak, ahol az államközösség fenntartása mellett álltak ki. Karácsony napján a román hadsereg bevonult Kolozsvárra, és minden demokratikus intézményt megszüntetett. 1919 januárjában a medgyesi szász közösség is – alkalmazkodva a status quóhoz – a Romániával való egyesülés mellett döntött. Erdély több magyarlakta vidékén az eseményt humorral tálalják: ezen a napon Romániát Erdélyhez csatolták – szól a magyarázat.

A Kis Trianoni Palota Versailles mellett

A nagyhatalmak végül a Versailles melletti Trianon palotában ütötték rá a pecsétet az elszakadásra. Magyarországból 102 200 km2-nyi területet csatoltak Romániához, amelynek 5, 2 millió lakosából 2, 9 millió volt román, 1, 7 millió magyar, 560 ezer pedig német anyanyelvű. A románság 53, 8 %-kal éppen úgy volt többségben Erdélyben, mint a soknemzetiségű, ezért széthullásra ítélt Magyar Királyság területén a magyarság. Erdély, Dél-Dobrudzsa és Besszarábia megszerzésével Románia 140 ezerről 297 ezer km2-re növelte területét az első világháború után, lakossága 8-ról 16 millió főre nőtt, ipari kapacitása pedig 250 %-kal emelkedett.

Kapcsolódó cikkünk:
90 éve csatolták Erdélyt Romániához 1.rész