Mesemondó az Amazonas partjáról I.

2008.12.20.Peter Bertus-Barcza

National Geographic Magyarország

100 éve született Molnár Gábor, akinek kalandos ismeretterjesztő útleírásain egy nemzeték nőtt fel. Amazóniában huszonévesen elvesztette szeme világát, és ezután vált íróvá.

Írta: RIGÓCZKI CSABA
Fotó: GÖMÖRI ESZTER

Cseng a telefon (ami persze már rég nem cseng, csak zenél), öreg mesterem, Tatai Zoltán hív: felkér, készítsek egy elemző publikációt Molnár Gábor írói munkásságáról. A 2000-es évek elején, amikor az emberek szavajárása a „be vagyok havazva” tudom, hogy nem szabad elvállalnom a feladatot. És azt is tudom, hogy nem szabad visszautasítanom gyerekkorom kedvenc szerzőjének méltatását.
Szürke padlásunk kartondobozaiban kutakodok a régi könyvek után, majd elkezdem újraolvasni Molnár Gábort. Furcsa kaland, picit talán aggódom is, mint egy érettségi találkozón, régi szerelmem újralátása előtt.

A mondatok sora-tartalma ugyanaz maradt (eltekintve attól, hogy 25-30 éve valahogy nagyobbnak tűntek ezek a betűk), de a világ megváltozott. Akkor egy fekete-fehér TV csatornát nézhettünk, azt sem minden nap, ma kétheti fizetésből elrepülhetünk valamelyik szubtrópusi tengerpartra. Akkor ráértek az emberek útleírást olvasni, és a szerző sem sietett. Félek a műfaj felett eljárt az idő.

Ismét régenírt útikönyveket olvasok. Szeretem az ilyen időmúlatást. Kedves, mert ami innen nézve történelem, a következmények ismeretében és mai értékrendünk szűrőjén át értelmezett jelenség a szerzőnek még jelen idejű valóság. Az ő helyzetértékelése az igazán autentikus. Kedvencem pedig, amikor a szerző leírja jövőképét.

Út, országút egyetlen méternyi sincs errefelé. Vasút pedig, ha szabad így mondanom itt a jövő század álma. A dollárral ugyan behatolt ide egy „adag” civilizáció …”

A Bakonytól Amazóniáig Molnár Gábor fiatalkorának legteljesebb életírása. Minden könyvében kapnak néhány bekezdést a gyermekkori emlékek, de ez az a mű, amelyikkel végigkíséri olvasóját a „nehéz gyerekkorom volt” időszaktól (bár nem panaszkodik, csak tényeket ír minősítés nélkül), a világutazó létig. Ez az életút olyan, mintha külső értelem komponálta volna. Városi gyerek, úgy ahogy a „városi gyerek” életet az 1910-es években elképzeljük, aztán falura kerül, és falusi gyerek élete lesz sajátja – bocsánat az ismétlésért – úgy ahogy a „falusi gyerek” lét tipizálható.

„Tizenkettedik esztendőmet töltöttem be abban az évben és hát „ridegtartásban” nőtt tősgyökeres pesti a városliget tájékáról származó gyerek voltam. Viszontagságaim közben úgy megemberesedtem (…) Vad vágta a kútra robogó csikók nyakában, szügyük előtt csüngve pisztrángfogás hurokkal …”

Falun tanulja meg a szó nemes értelmében vett nélkülözést. – Lehet a nélkülözésnek „nemes értelme, ?” – kérdezi egy régi útitársam, akinek mindig több volt a bőröndje, mint amennyi a kezébe fért. Igen. Molnár Gábor több helyen is felsorolja a teljes felszerelését, amit épp a csónakba tesz, és nem túlzás, ha azt mondom, minden cucca elfér a könyv két sorában.
Az étrendjét sem irigyeljük. A dzsungelben például nincs pékség. Amikor egy barátja meglátogatta akkor történt, hogy:

„Olaf a végére tartogatta a legnagyobb örömhírt. Hoztam egy pár frissen sült zsemlét is. Nem is tudom mikor haraptam utoljára igazi kenyérbe.”

Hogyan elégíti ki szerény igényeit? A hagyományos szállása az oldalfal nélküli pálmatetőzet, mely alá beköti függőágyat, napi étrend a fogott hal, az elejtett vad, a banánlekvár, esetleg a halkonzerv. Fürdőhelye a nappali folyó (az éjszaka a kajmánonké). A Ford-telepén volt például zuhanyzó, de azt nem használta senki.

„Itt a mocsarakban a meleg napsütötte nyugalmas vízben a felszínig jönnek a halak. Néha húszkilósak is. Az „íjász-halász” a csónak elejében áll és a két méteres zsineg húros íjat, taszító rúdnak is használva íjjal nyílvesszővel könnyen zsákmányhoz jut. Csak vigyázni kell nehogy a víz fénytörése becsapa a célzásnál.”

Molnár a falun tanulta meg a természeti fogásokat is. Csendben járni, észrevenni látható-hallható jeleket, és itt tanulja meg a természet tiszteletét. Később a dzsungelről írja:

„Eleinte üresnek tűnik. Csak ha már valóban lát benne az ember, akkor veszi észre, hogy tele van nyüzsgő élettel. (…) Az ősvadon él, csak éppen tudni kell látni, járni benne; és szeretni kell, különbben nem mutatja meg mit rejteget.”

Gyerekkori tapasztalat érteni az állatok nyelvén:

„Cukor mindig van nálam a nyeregtáskában. Lovacskámat ez a csemege tanította meg „magyarul”.

Aztán felnőtté válva, az agráriskolát befejezve (1927) ismét Pesten látjuk, kicsit unja is az itteni létet. Így lesz szerencselovag(?). Egyszerűen jelentkezik egy újsághírre: ő részt akar venni a Nemzeti Múzeum támogatta gyűjtőexpedíción. Hogy ehhez milyen önéletrajzot kellett írni 1930-ban, arról nem szól a fáma. Azt viszont sűrűn és pontosan felemlegeti, hogy a múzeumtól azután hogy elindította őket (akkor még hárman voltak) semmilyen támogatást nem kapott.

Nagyon haragszik Hóman Bálintra, a Nemzeti Múzeum akkori igazgatójára, akitől szép köszönőleveleket és okleveleket kap, de anyagi támogatást sohasem. Magának kell megkeresnie a pénzt, amiből felszerelést vásárol gyűjtőmunkához, hogy aztán gyűjteményét a Nemzeti Múzeumnak ajándékozza.

„Manásusban talán soha nem bontottak még levelet nagyobb reménységgel, mint én azt a gyanúsan nagy borítékot. Estem is akkorát, hogy csak Hóman Bálint elegáns aláírásainak kacskaringóiban tudtam nagy üggyel bajjal megkapaszkodni. A borítékban igen szép díszoklevél volt (…) munkám pénzbeli honorálásáról szó sem esett. (…) Bogarakat, lepkéket most is küldök … ”

Igen, viszonzás nélkül is küldi a bőséges anyagot, ugyanis ő nem a Magyar Nemzeti Múzeumra (nemzetre? államra?) haragszik, csak személy szerint Hóman Bálintra.

”A zacskóba rakott bogarakat becsomagolom a palmeira kekszgyár üres bádogdobozába. Elhasadt ingemből négyszögletes darabot tépek, ebbe varrom be a dobozt. Tintaceruzával írom rá a címet: Museo Nacional de Hungria Budapest, majd a közelebbi cím következik: nem Hóman Bálintnak, hanem az igazi Magyar Nemzeti Múzeumnak küldöm ezt a csomagot.”

Mindössze két év adatott meg a paradicsomban. De erről már egy harmadik könyv szól.