Mesemondó az Amazonas partjáról II.

2008.12.23.Peter Bertus-Barcza

National Geographic Magyarország

100 éve született Molnár Gábor, akinek kalandos ismeretterjesztő útleírásain egy nemzeték nőtt fel. Amazóniában huszonévesen elvesztette szeme világát, és ezután vált íróvá.

Írta: RIGÓCZKI CSABA
Fotó: GÖMÖRI ESZTER

Molnár Gábor Amazóniáról nem útinaplókat ír. Ezekre a könyvekre talán még az útleírás kifejezés sem helyes. Regények ezek, amik egzotikus helyeken játszódott valós eseményeken alapulnak. Ismerünk – akár kortárs szerzőktől is – útleírásokat, amelyek naplószerűen jegyzik, hol mi történt. Pontosak és unalmasak. Molnár írása ennél több, ő az igazat írja, nem a valódit. Mert tényleg nem az a fontos, hogy hétfőn jött a gőzös, és kedden vadásztak az elvadult sertésekre, hanem az, hogy az elszökött disznók egyik napról a másikra elvadultak és életképesek maradtak (ellentétben az elkóborolt és hamar elpusztuló marhákkal), illetve, hogy a néha-néha érkező gőzös milyen életritmust, társadalmi, lélektani szerepet jelentett a helyi közösségben.

„Fél napja csak, hogy bekanyarodtunk erre a patakra – az őserdőben ezek helyettesítik az ösvényeket –, de a távolság, amely a gőzhajó járta folyamtól elválaszt akár évszázadokban is mérhető.”

Molnár Gábor nem útinaplókat ír – mondtam –, ezekre a könyvekre talán még az útleírás kifejezés sem helyes. Az oldalakon a személyes élmények mellett anekdoták, éppenséggel kis novellák sorakoznak. Ügyesen élőbeszédbe ágyazza a történeteket: szóba elegyedik a helyi boltossal, vagy valamelyik munkafelügyelővel, aki elmeséli a históriát. Molnár a falvakat járó, népmeséket (zenét táncot) gyűjtő művészekhez hasonlatosan lejegyzi az eseménysort.

„Ámulnak is a fekete bőrű, félfekete, barna meg sárga színű munkások, akikkel dolgozom, én a fazendafőnök akárhányszor lóra szállok egy csúf óriáspókért, bogárért. De ha este közéjük ülök a pálmabarakba, hogy a petróleumlámpa fénye mellett szerény portugál tudásomat összeszedve meghallgassam történeteiket, már erdei embernek számítok.”

Azért ne gondoljunk autentikus folklórra, ez a „mesélik az indiánok” forma inkább csak keret. A beépített kis novellák ott játszódnak, az egzotikus tájon. Ahogy Kipling meséinek, de még Rejtő regényeinek is zamatot ad a trópus, úgy ezek a szökött fegyencről, vagy „megtért” koldusról szóló beágyazott kis történetek is ízesek, misztikusak. A meseszövés talán nem kutatja az élet értelmét, nem akarja kifejezni a szerelem mibenlétét, csak sztori, de szórakoztató.

A novellák egyike furamód egy vakról szól. Nem elveszve a részletekben, a történet lényege, hogy egy fiatalon pénzsóvár és tékozló fiú, épp kapzsisága okán elveszti látását. De meg is tér egyúttal, és a későbbiekben a koldulásából adódó jövedelmét szétosztja a szegények között.

Az epizódok között találunk néhány mókás történetet. Kiválaszt egy-egy szereplőt, aki burleszk-szerű események áldozata lesz. Beleesik a folyóba, felrobbantja az árnyékszéket … mégis túlzás lenne azt állítanunk, hogy Molnár írásmódja kacagtató.
Az igazi érték mégiscsak az, amikor saját életepizódjait írja le éles szemmel, lényeglátón, jelenidőt és rövid mondatokat használva.

Hétköznapjaimon publikálok, tanítok, hirdetem a környezettudatos létet, az élet tiszteletét. A vadászattal sose tudtam megbékélni. Tizenévesen még nekünk is kellet rovargyűjteményt készíteni, és nem vagyok büszke rá, hogy az iskolában nekem volt a leggazdagabb kollekcióm. Szóval, tudom, hogy szubjektív ítélet, de a vadász írókkal fenntartásaim vannak. Azt hiszem nincs igazam. Mert valójában a gondolkodás változott meg az évtizedek alatt.

Jelen publikációban majd átsiklom a vadászkalandokon – gondolom. Egy gond van az átsiklással. Hogy a sztorik nagyonis izgalmasak.
Molnár Gábor félig-meddig hivatásos vadász. Az elejtett bőrökből tartja fenn magát.

„Számolni is tudni kell vadászat közben. Elvégre olyan vadbőrért, amelyért csak fél milreist ad a beváltó folyami kereskedő, nem lehet fél milreis értékű töltényt ellőni.”

Molnár Gábor ki se teszi a lábát otthonról (bár az otthon kifejezés önmagában képzavar) a fegyvere nélkül. Mindezek ellenére nagyon szerényen ír. Vadászatai kapcsán inkább az elfogyasztandó húsról, az állatkert megajándékozásáról szól, és csak ritkán a zsákmányszerzés diadaláról, a trófeáról. A természet akkor, ott, annyira dús, hogy elejteni a vadat, olyan volt, mint letépni a fáról egy levelet.

A szerénységre példa az alábbi idézet, amit egy fiatalasszonynak mesél saját sorsáról:

„Állandó életveszélyről szó sincs – higgye el – minden állat menekül az ember elől. Félnek az ismeretlen zajoktól.”

A mai bulvármédiában lehet, hogy nem élne meg Molnár …?

Molnár Gábor stílusa nagyon választékos – jegyzem laptopomba, közben elszégyellem magam, mert ez a mondat nem volt túl választékos. Gyorsan előkapom a szinonimaszótárt (egér jobb gomb, alulról a harmadik menüpont) és elkezdem ízesíteni a mondatot. Emelkedett, fennkölt, magasröptű, szárnyaló, magasztos, ünnepélyes – no, ilyen Molnár stílusa.

„A ragyogó égi ékszerek, a sziporkázó csillagok ránk hintik fényüket, s mi hallgatva toljuk rá a vadászszerszámainkkal rakott csónakot a Tapajos némán elfolyó vízére. Szellő sem rebben, a tücskök azonban javában tercelnek egymásnak, és a prím magasan szárnyal. Él körülöttünk az éjszaka, az ősvadon, a víz.”

Molnárnak persze nem kellett szinonimaszótár. Aligha történt könyveiről szóelemzés, mégis bizonyos vagyok abban, hogy ha készülne ilyen, akkor az meglepően tág szókincset bizonyítana.

A természeti környezetet kedveli. A majd hogy nem kőkorszaki szinten élő indián falut megemlíti, de nem sokat törődik vele, a telepek melletti, szajhákkal, füsttel teli negyedeket, ahol figurás rulettel játszanak a bennszülöttek nem tartja egzotikusnak. Mi az a „figurás rulett”? Hát az írástudatlanok játéka, számok helyett állatportrékkal. „Tegyék meg tétjeiket … kecske nyer”. Taszítja őt ez a „kikötői hangulat”.

„A mindenfelől toborzott kaboklók, akik itt rendszeresen keresnek mágnesként vonzzák a mindenfelől a könnyűvérű nőket, szerencsejátékosokat. Négy helyen is „virágzik” a Tapajos-tájon mindaz az alantasság, kíméletlenség és nyomorúság, ami csak a kikötői bordélyokban megterem. Ezek a hirtelen nőtt pálmaviskó-sorok úgy tapadnak az ültetvény határaira és a folyó partjára, mint roppant bögölyök. (…) Bútor itt nem kell, elég néhány rozsdás, időtlen idők óta szolgáló vaskampó a penészes falban, a függőágyaknak. Néhány fazék, kevés evőeszköz kell még és máris kész a teljesen berendezett „öröm”-tanya. Rendőrsége nincs Fordlandiának.”

Minden egzotikus útleírás kérdése a helyiekkel „bennszülöttekkel” való viszony. Az európai idegen, mégis előbbre való. Lehet az ok egyszerűen a helyiek vendégszeretete, vagy az, hogy az európai írja a történetet, lehet az idegen mögött álló gyarmati hadsereg, de leginkább a pénz. Nem volt ez másképp Amazóniában sem.

„Mr Kenedy a vállalat itteni vezetője „Ö az aki fizet, tehát ő a legtiszteltebb amerikano a kaboklók előtt. Mert vannak, akiket nem tisztelnek az erdei legények. Különösen azokat az amerikanókat, akik nekiindulnak és egyszer, egyetlen egyszer behatolnak „vadászni” az őserdőbe. Másnap, harmadnap úgy kellett kikeresni őket az erdőből. Mint tűt a szénakazalból.”

Kapcsolódó cikk:
Mesemondó az Amazonas partjáról I.