Mesemondó az Amazonas partjáról III.

2008.12.30.Peter Bertus-Barcza

National Geographic Magyarország

100 éve született Molnár Gábor, akinek kalandos ismeretterjesztő útleírásain egy nemzeték nőtt fel. Amazóniában huszonévesen elvesztette szeme világát, és ezután vált íróvá.

Írta: RIGÓCZKI CSABA
Fotó: NATIONAL GEOGRAPHIC

Az irodalmi munka sikerének – lehet regény, vagy kávéházi viccmesélés – meghatározó eleme annak ritmusa, belső lüktetése. Molnár könyveiben ügyesen váltja egymást a tájleírás és az élőbeszéd, a szerzői tűnődés és a konkrét cselekvés. Eközben pillanatra sem válik unalmassá. A napi élethelyzetek leírása kedvesen figyelemkeltő:

„… viskóm előtt először csattan a taps. Kerítés csengő kolomp nincs errefelé. A jó szándékú látogató, nehogy a házigazda első meglepetésében puskával fogadja udvariasan tapsol egy sort, ezzel jelzi, érkezését.”

– Pillanatra sem válik unalmassá – mesélem este a kávéházban (na jó, kocsmában) barátomnak. Hiszi is meg nem is. Mert egyre pörgősebb a világ – mondja – és amit fél évszázada egy oldalban lehetett elmondani, arra ma maximum egy bekezdés jut. Ráadásul az útleírás ma is divatos műfaj, ami magazinoldalakon, és féltucat TV csatornán kínálkozik, versenyezve, melyikük a színesebb, a megdöbbentőbb, a szenzációsabb. És akkor még nem beszéltünk a globális idegenforgalomról, a globalizálódott konyhaművészetről, a gazdag állatkertekről … – Mi újat mondhat még Molnár Gábor az esőerdőről – kérdezi cimborám. De rossz a kérdés, talán úgy helyes, hogy mi régebbit mondhat ő.

Mert Molnár Gábor ott volt az esőerdő pusztításának kezdetén. Szemtanúja, sőt, a Ford cég alkalmazottjaként cselekvő részese volt, a folyamatnak, amikor – kis képzavarral – a nagyvállalat úgy döntött holnaptól írtjuk a dzsungelt.

„Tapajos-parti pálmakunyhómtól nem messze dolgozik az amerikai dollár, építi az ősvadonban a maga „várát”, az egymillió kettőszázezer hektárra tervezett Ford kaucsukültetvényt.”

Részletesen leírja, az erdő pusztulást/pusztítást, és elkeseríti a negatív, sajnos valóra váló utópia:

„Én aki nemrég kerültem ide, nem tudok napirendre térni az emberkéz okozta szörnyű pusztítás fölött. Itt körülöttem kivágták lángra gyújtották, hamuvá égették az őserdőt, amely ugyanolyan volt, mint a többi távolban zöldellő sok százezer négyzetkilométer. Most tátongó sebhelye üszkös roncsa a természetnek.”

Ő értette a dzsungel természettudományos törvényszerűségeit. Így azt is látta, ami a „detroiti íróasztalok” mellől nem látszik az őserdő talaja szörnyen sebezhető.

„Van itt egy „de”, amely kimaradt a számításból. Csak meg kell nézni az agyonégett vörös földet a kiirtott hegyoldalakat, amelyeket megmászni is alig lehet. Mindenütt ilyen itt a táj. (…) Ez a hamu itt maradt az elpusztított ősvadonból. De ez sem sokáig marad már, mert a legközelebbi esőzés lemossa, lehordja a humuszos talaj nagy részével együtt – a Tapajosba.”

Nem szívesen áll be a Fordhoz alkalmazottnak, de pénzt kell keresnie későbbi – utólag tudjuk be nem teljesülő – nagy terveinek megvalósításához. A szabadság feladásáról ennyit mond:

„De mire való arról beszélni a haldoklónak, milyen szép a koporsó, amely a szomszéd szobában várja, mert a szabad erdei vadászélettől való búcsú most ilyesféle hangulatot okoz.”

Ezek a leírások a szerző akarata nélkül is fájdalmasan romantikusak. Mesél az érintetlen de – ma már tudjuk – pusztulásra ítélt paradicsomról, és ez a kontraszt a könyvekben szépen megjelenik.

„Közben egyre növekszik a ledöntött, felégetett őserdő területe. Ebbe nincs beleszólásom. Csak éppen – hogy enyhe szóval éljek – kritika lángol bennem.”

Egyik fejezetben még a csendről a „zöld falról” ír, a másikban már a felégetett erdőrészlet üszkös facsonkjairól, és arról, hogy az égig érő büszke paradió fák a tűzet túlélve is tornyosodnak a hamuban. Őket robbantani fogják.
A robbantás Molnár Gábor tragédiája. 1932-ben egy gyutacs a kezében robban, és egy villanás … és vége. Elveszíti szeme világát.

Szombat délután fekszem a kanapén, mellettem a kisasztalon a ki- vagy csak átolvasott könyvek. Füzetemben már jegyzetek, kigyűjtött idézetek sorakoznak. Egy könyv még hátra van – mindig féltem elolvasni. Ez az „Éjbe zuhant évek”. Molnár Gábor önéletírása arról az évről szól, ami még a dzsungelben kezdődik a paradicsom látásával (tapintásával, szagolásával, ízlelésével), és egy szobában végződik írógépe kopogtatásával.
A történet lényege, hogy Molnár Gábor (újra) megtalálja önmagát. Ő legyőzhetetlen. Mert lezárult szeme befelé néz és ott belül újra látja a gyönyörű történeteket, és leírja őket. Az olvasó ép szeme is csak fekete jeleket lát a fehér papíron, mégis mindketten, az író és a befogadó is ott vannak a trópuson. A komputerek kapcsán szokás a virtuális világokról beszélni. Kell ennél több? 1933 február 23-án jelenik meg első írása a Vasárnapi Hírekben.

Olvasom az irodalmat, miszerint első könyve hét évvel később, 1940-ben jelent meg: Kalandok a brazíliai őserdőben (Bp. 1940). Furcsa. Előkotrom, a Gondolat kiadványát, annak évszáma 1959. A kolofonban szó sincs arról, hogy ez második kiadás volna, sőt a belső oldalon: „© Molnár Gábor, 1957”. Akár így, akár úgy ez a 320 oldalas kiadvány hagyományos vadászsztorik gyűjteménye. Később ezen túllép Molnár. Ha szabad párhuzamot állítanom, ez a kiadvány még Széchenyi Zsigmond világához áll közelebb, később eljut általánosító emelkedett csodás stílusához, amit inkább Kittenberger Kálmántól és más utazóktól ismerünk. Egy dolog hajtja amíg hajthatja: „az ismeretlen minél teljesebb megismerésének vágya”.

Kapcsolódó cikkek:

Mesemondó az Amazonas partjáról I.

Mesemondó az Amazonas partjáról II.