A Titanic titkai 1. rész

Az „Aranykor” csodája
Minden Írországban kezdődött, a belfasti Harland és Wolff hajógyárban. 3000 ember dolgozott itt, több mint 2 éven keresztül. Egy monstrumot építettek, a legnagyobb hajót, amelyet valaha láttak a világon. 1909 tavaszán egy acélhegy kezdett nőni az ég felé.

Az elkészült hajó vízkiszorítása 66 ezer tonna volt, a hajótest 4 bérháznyi széles, kolosszális gőzgépeinek mindegyike pedig akkora, mint egy háromemeletes ház. Gulliver utazásaiba illő jelenet volt, amikor 20 lóra volt szükség, hogy a hajó horgonyát keresztülvontassák Belfast utcáin. Néhány megfigyelő fenyegetőnek találta ezt az óriást, és rémálomba illő méreteket írtak le róla. Rossz előérzeteik hamarosan valósággá váltak. E hajó sorsa még ma is lebilincseli a világot, neve pedig a tragédia szinonimája.

1910-ben a Belfastban épülő hatalmas hajó páratlan csoda volt egy csodákhoz szokott világban. Akkoriban úgy tűnt, hogy minden nap feltalálnak valami nagyobbat vagy jobbat. Sohasem volt oly sok és annyira sikeres ember, és sohasem találtak annyi örömet a hivalkodásban, ezért is nevezték azt az érát „Aranykor-nak”. Ebben az időben a legtöbb ember még lovakat használt. De a dolgok az új kor gépeinek köszönhetően gyorsan változtak: a hajtószíjtól a rádióig, a villanykörtétől az automobilig, minden átalakult.

Titanic katasztrófája! Katasztrófák nyomában IV. 13/1. rész: A Titanic katasztrófája című film megtekinthető a National Geographic Channelen. Mikor? Február 14-én szombaton 22:00 és 0:00 órakor.

Fejlődés és siker, pénz és gépek, szinte bármi lehetségesnek tűnt, és gyakran az is volt. 1911. május 31-én a Királyi Postahajó, a Titanic méltóságteljesen siklott be a belfasti kikötőbe. Ez volt a legnagyobb mozgó tárgy, amit ember valaha alkotott. A Titanicot arra tervezték, hogy gazdag utasokat szállítson az Észak-atlanti óceánon. Nemcsak a legnagyobb óceánjáró volt, hanem messze a legfényűzőbb is. Fedélzetén könnyű volt elfelejteni, hogy ez valójában egy hajó. Az általa nyújtott élvezeteket hirdetve a White Star Line hajózási társaság a Titanicot „úszó palotának” nevezte. Építői olyan magabiztosak voltak, hogy a próbaút is csak nyolc órás volt. Szinte mellékesen mondták róla: „elsüllyeszthetetlen”.

1912. április 10-én a Titanic megkezdte első útját. Szobalányaikkal, inasaikkal és sofőrjeikkel, csomaghegyeikkel úgy utaztak a gazdagok, ami manapság szinte ismeretlen. Egy olyan korban, amely imádta a gazdagságot, a 325 első osztályú utas alkotta társaság bámulatot keltő volt. A Titanic olyan volt, mint egy időkapszula, amelybe az Aranykor minden pompáját sűrítették.

A Titanic délben hajózott ki Southamptonból, és úgy számították, hogy mindössze 7 napon belül megérkezik New Yorkba, 2228 emberrel a fedélzetén. Van néhány hiteles fénykép, amely a Titanic fedélzetén készült, annak első és utolsó útján. Egy szabadságon lévő lelkész, Francis Brown atya készítette ezeket a megrendítő fényképeket utastársairól, akik legtöbbjének útja az örökkévalóságba vezetett.

Másnap Qeenstown partjainál egy írországi pihenőt tartva utoljára kötött ki a Titanic. Itt a segédhajók kihozták az utolsó utasokat, főként ír kivándorlókat, akik új otthonukba, Amerikába tartottak. Itt a szerencsés Brown atya kiszállt, s a fényképeket magával vitte. Aztán a Titanic elhajózott a legendák ködébe. 73 évig nem készülhetett róla újabb fénykép. Teljes egészében eltűnt, az emberi emlékezetet kivéve.

A Titanic utolsó óráinak eseményei az idő múlásával nem halványultak. Ennek az éjszakának tragédiája, iróniája és rettegése még mindig megragadja az emlékezetet.

Mi is történt?
A rádión kapott figyelmeztetések ellenére a Titanic jéghegynek ütközött. Csak körülbelül 1200 ember számára elegendő mentőcsónakot vitt magával, de még ennyi embert sem mentettek ki…

1912. április 15-én a hajnali szürkület mentőcsónakok szétszóródott flottáját világította meg. Holttestek százai lebegtek körös-körül a vízen. A csónakokban mindössze 705 túlélő volt.
A túlélőket kimenteni érkezett Charpathia fedélzetén lévő meghökkent utasok szemlélték a bizarr látványt. Az utasok száma a mentés során megkétszereződött, és a Carpathia sebesen haladt New York felé. Minden csöndes, békés és nyugodt volt. Magyarázkodni túl korai volt, sírni túl késő. Tragikus módon a kósza hírek és a zavarodottság életben tartották a reményt, hogy más hajók kimenthették a többieket. Azonban ahogy a töredezett és egymással ellentmondásban álló rádiójelentés-foszlányok lassan megérkeztek, a világ kezdett rájönni, mi történt az éjszaka folyamán. Londonban csendes tömegek gyülekeztek a White Star Line irodáinál. Itt ismertették azon kevesek nevét, akik a Titanic utasai közül életben maradtak.

Liverpoolban, a Titanic lajstromozási kikötőjében az utcák tele voltak elképedt és szomorú, családokkal, akik támolyogtak a megrázkódtatástól, amikor a hírek megérkeztek. New Yorkban rémhírek keringtek, egy újság azt jelentette, hogy a Titanic nem merült el, és mindenki biztonságban van. A kétség és bizonytalanság négy napon át fokozódott. Végül április 18-án, este a Carpathia végre megérkezett…

13 kis csónak: ez minden, ami maradt a világ legnagyobb óceánjárójából.

A következő nap folyamán a túlélők szétszéledtek. Csalódott filmhíradó-operatőrök ottmaradtak, hogy lefilmezzenek gyerekeket, fiatal utaskísérőket, akik bohóckodtak és nevettek, míg a világ többi része gyászolt. Hátra volt még a holttestek visszahozásának feladata; de az 1523 eltűnt személy közül csak körülbelül 300-at találtak meg.

A szerencsétlenséget úgy jegyezték fel, mint egy nagy csatát, amely megváltoztatta a történelem menetét. De mi volt az értelme ennek az egésznek? Csak pillanatnyi fennakadást okozott a technikai haladásban. De mégis, a Titanic katasztrófája elgondolkodtatta az embereket, és még ma is elgondolkoztat.

Öt évente a Titanic túlélőinek bátor, de egyre fogyó társaságát meghívják, hogy vegyenek részt a Titanic Történelmi Társaság összejövetelén. Ma már csak körülbelül 24 ismert túlélő van életben. De a Titanic iránt érdeklődő emberek száma egyre nő, és az elragadtatás a tetőpontjára hágott, amikor a Titanic roncsát megtalálták.

A hajóroncs felkutatása
1986-ban új fejezet kezdődött a Titanic történetében. A benne szereplő férfiak és gépezetek még nem is léteztek, amikor a Titanic elsüllyedt. A Woods Hall Oceonográfiai Intézettől érkezett az Alvin kutató tengeralattjáró, valamint Dr. Robert Ballard geológus és tengeralatti kutató. Ballard évtizedeken keresztül arról álmodott, hogy ő lesz az, aki felfedezi a Titanic roncsait. Most, ha minden jól megy, néhány napon belül sikert arathat.

Július 9-én Ballard expedíciója az amerikai Haditengerészet támogatásával, egy kipróbált víz alatti technológiát vontatva Woods Hall-nál tengerre szállt. Az Atlantis II. kutatóhajó a Titanic felé körülbelül 1000 mérföldre lévő nyugvóhelye felé tartott. „Egyetlen ember, egyetlen szervezet sem osztozott az elképzeléseimben. Részei voltak meg, úgy mint a technológia, a hajó, és a tengeralattjáró. Olyan az egész, mint amikor Hamupipőke a bálba megy” – nyilatkozott Ballard, akinek rengeteget kellet utánajárni, kölcsönözni, mire meg tudta valósítani az álmát.

Egy évvel korábban, egy részben Ballard vezette francia-amerikai közös expedíció, szintén a Titanic helyét kereste. 390 négyzetkilométernyi területet kutattak át hanglokátoros készülékkel és távirányítású TV kamerákkal, amelyeket a tengerfenéken vontattak végig, több, mint 3200 méter mélyen. De a Titanic nem volt ott, ahol gondolták. A képek csak az aljzat egyhangú síkságát mutatták, amit csak néha élénkített meg egy lusta hal, vagy egy üres sörösdoboz.

1985. szeptember 1-én végül megtörtént, amire vártak: megtalálták a hajóroncsot. Az izgatottság azonnal szétáradt, de aztán, annak hatására, hogy gyakorlatilag ott vannak, ahol ez a tragédia lezajlott, a hajót nézve mindenki csaknem összeroppant. „Érzelmileg mindenki hullámvölgybe került. Egyszerűen, csöndesen teljesítettük a szolgálatot. Jobban átéreztük az egészet, és akkor rájöttem, milyen mélyen megérintett” – emlékezik vissza Ballard, akinek Woods Hall-i laboratóriuma hamarosan újra átélte a felfedezés izgalmát. A távirányítású kamera által készített képeket végignézve Ballard azonban közelebbi felvételeket szeretett volna látni.

Rég várt találkozás
Ballard biztos volt benne, hogy az Alvin megközelítheti a roncsot, és a Haditengerészet beleegyezett, hogy támogassa az expedíciót. A tengeralattjáró „szeméül” egy Jason névre keresztelt kicsiny TV kamera szolgált, amelyet a Haditengerészet számára fejlesztettek ki Ballard laboratóriumában. „Akár 60 méterre is elmerészkedhet az Alvintól. Jason tulajdonképpen olyan mint egy hosszú pórázon lévő kutya, aki a gazdája parancsai szerint mozog. A laborban könnyű irányítani, de mélyen a Titanic roncsán, koromsötétben teljesen más lesz” – így Ballard.

11 hónappal azután, hogy felfedezte a Titanic nyughelyét, Ballard visszatért a helyszínre. Mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy elsüllyedésekor senki sem tudta a Titanic pontos helyzetét. Ez az alapvető zavar megmagyarázza, hogy miért volt nehéz meghatározni a roncs helyét. Nincsenek tájékozódási pontok, Új-Skócia partjai pedig mintegy 350 mérföldnyire vannak.

1986. július 13-ának reggelén hajtották végre az első kísérletet, hogy tengeralattjáróval megtalálják a Titanicot. Ballard és két társa az Alvin tengeralattjáró aljában utazott. Az Alvin legénységi kabinja egy két méteres, titánkamra, amelybe a felszerelés és három, kényelmetlenül elférő ember zsúfolódott be.

Az Alvin egy kipróbált és megbízható szerkezet. Feltérképezett már tenger alatti hegyeket, megtalált egy eltűnt hidrogénbombát, és sok információt gyűjtött a mélytengerek geológiájának titkairól. Ha vízre bocsátják, az Alvin független az anyahajótól. A legénység tud kommunikálni a felszínnel, de a mélységben olyan távol vannak a segítségtől, hogy akár a Holdon is lehetnének. Hogy takarékoskodjanak az elektromos energiával olyan gyorsan merülnek le az óceán fenékre, ahogy csak a gravitáció megengedi. A még így is lassú lemerülés 2 és fél órát vett igénybe, ezt az időt az unalom és növekvő várakozás jellemezte. A merülés alatt szivárgott az akkumulátor, és elromlott a hanglokátor-rendszer. A legénységnek a fentről érkező nem egész pontos útmutatásokra kellett támaszkodnia, és tudták, hogy nem maradhatnak lent sokáig. Amint megtalálták a Titanicot, máris abba kellett hagyniuk a merülést.

Bár az Alvint gyorsan megjavították, a kutatók másnapi kedélyállapota bizonytalan volt. Mindenki tudta, hogy a műszaki problémák, a rossz időjárás, vagy a kettő együtt véget vethetnek az egész expedíciónak. Ezúttal azonban minden a terv szerint ment. A Titanic nem volt többé elveszve, és nem volt legenda többé. 74 sötét és csendes év után ismét emberek voltak a nagy hajó fedélzetén.

A cikk folytatása:
A Titanic titkai 2. rész

Kapcsolódó írások:
Új expedíció indul a Titanichoz
Nemzetközi védelmet kap az elsüllyedt Titanic roncsa
A Titanic roncsainak megtalálása
Tányér a Titanicról
Új megvilágításban a Titanic katasztrófája
Tűz ütött ki a Titanicon?