Királyok reklámozták a burgonyát

A liofilizáció során, a növényekből (de bármilyen kész élelmiszerből, így például akár lefőzött kávéból is) a lehető legkisebb károsodást okozva vonják ki a vizet, azaz szárítva-fagyasztva tartósítják. A folyamatot végző gép belsejében egy jégkondenzátor és erős vákuum van, és a növényekben keletkező jég, a cseppfolyós fázist kihagyva, szublimál, és a jégkondenzátorra rakódik. Az így elért magas szárazanyag-koncentráció révén a kezelt élelmiszer légmentes csomagolásban hosszabb ideig romlás nélkül eltartható.

Dél-Amerikában az inkákat megelőző hegyvidéki indián törzseknek nem volt ilyen bonyolult szerkezetük, s csupán annyit szerettek volna elérni, hogy a szűkösebb napjaikon se haljanak éhen: ehetővé tettek néhány mérgező gumót, és még tartósították is. Ezzel indították el a burgonya karrierjét. Az ókori Tiahuanacóban több ezer évvel ezelőtt kifejlesztették a fagyasztva szárított burgonyát, a ch’unót. A hegyvidéki ritka levegőn fagyasztották, áztatták és aszalták a meglehetősen sok mérgező szolanint és nitrátokat tartalmazó, ehetetlen és emészthetetlen fagytűrő gumókat, amelyekből így akár hat évig is eltartható, kiváló és energiadús táplálékforrás vált.

A folyamatosan nemesített növényt töltéseken termesztették, csatornahálózatot építettek ki a locsoláshoz, és a termőterületet a csatornákból kiemelt, nitrogénben és algákban gazdag szerves iszappal trágyázták a szárazabb évszakokban. A régi csatornák környékén olyan mikroklíma jött létre, amely nemcsak meghosszabbította a növények növekedési időszakát, hanem segítette a zordabb időszakok átvészelését is. Száraz időben a csatornák biztosították a szükséges nedvességet, az áradások során viszont ugyanezek a csatornák megóvták a töltéseket. Ezenfelül a termőföldet körbevevő víz hőraktár is lehetett: nappal elnyelte a nap hőjét, éjszaka pedig visszasugározta.

A Dél-Amerikában már több ezer éves múltra tekintő növény világkarrierje a spanyol hódítóknak köszönhető. A konkvisztádorok a rabolt kincsek mellett a burgonyát is magukkal hozták az európai kontinensre, ahonnan a további kalandos gyarmatosítással az egész világon elterjedt. A perui, chilei és bolíviai indiánok fontos tápláléka viszont Dél-Amerikán kívül pár száz évig csak dísznövényként kapott szerepet, mivel a levele és a föld feletti gumója mérgező volt.

A legendák szerint még mifelénk is perbe fogták a Németalföldről hazatérő magyar diákokat, ha krumpligumókat hoztak magukkal. Azzal gyanúsították őket, hogy meg akarják mérgezni az embereket.

Csak a királyi családok hathatós közbenjárására kerülhetett a ma már negyedik legfontosabb élelmiszernövény (csak a rizs, a búza és a kukorica előzi meg) a konyhák asztalaira. Antoine Augustine Parmentier, a francia király gyógyszerésze XVI. Lajost nyerte meg az ügynek, hogy a kevés földterületet igénylő, de gazdag energiaforrásként szolgáló növényt népszerűsítse alattvalói körében. Emiatt a jobb sorsra érdemes király élő reklámhordozóként burgonyavirágot tűzött a gomblyukába, neje pedig a hajába. A királyné rokonságába tartozó II. József pedig hazánkban támogatta a burgonya termesztését azzal, hogy egyrészt ingyenesen osztott vetőgumót a Felvidék éhínség sújtotta tájain, majd pedig sokáig nem adóztatta meg a növény termesztőit.

A krumplitörténelemről többet is olvashat a Zónában.