A busók átkeltek a Dunán

1526 nyarának végén, amikor a tragikus kimenetelű, s a magyarokra nézve teljes vereséggel záruló mohácsi csata zajlott, megpecsételődött a virágzó mező- és kereskedőváros sorsa is. Mohácsot fölgyújtották, a megmaradt lakosság átkelt a Dunán, és megbújt a túlparton, a Mohácsi-sziget zegzugos, mocsaras ingoványának útvesztőiben.

A törökök hamar újjáépítették a várost, amely közigazgatási központ lett, élénk hajóforgalom alakult ki, s Mohács rohamosan fejlődött. A túlparton a sziget biztonságos részén az elmenekült magyarok új települést hoztak létre: Kis-Mohácsot. A monda szerint ezt a területet a törökök sohasem tudták elfoglalni, s az állandó támadásoknak, zaklatásoknak kitett környékbeli magyarok rejtekutakon keresztül mindig visszahúzódtak ide. Idővel aztán a törökök is megtalálták ezeket az ösvényeket, fölfegyverezték magukat, majd megindultak a sziget ellen. A magyaroknak nem voltak fegyvereik, ezért a mohácsiak vezetőjének az az ötlete támadt, hogy az emberek öltözzenek ijesztő ruhákba, vegyenek föl rémítő maszkokat, kecskeszarvakat, és kereplőkkel, kürtökkel csapjanak jó nagy zajt, hogy a babonás törököket elijesszék. A terv olyannyira bevált, hogy az ellenség páni félelmében fegyvereit hátrahagyva iszkolt el.

Egy másik monda szerint egy öreg sokác jövendölte meg az időpontot, amikor a törököt végre elűzhetik a környékről. Egy viharos éjszakán daliás lovag jelent meg a szigeten. Vezetésével a mohácsiak kifordított birkabőr subákba öltözve, ördögfejű maszkokba bújva, kereplőkkel, bunkókkal fölfegyverkezve átkeltek a Dunán, és a vihar elől a mohácsi házakba bújt törökök ellen vonultak, akik az ördögpofás, rémisztő alakok láttán hanyatt-homlok menekültek amerre láttak.

Eddig a legenda. A történelmi tények alapján Mohács 1687-ben szabadult föl végleg a török uralma alól, s a 18. században népes, soknemzetiségű várossá (a magyarok, horvátok mellé szerbek és németek telepedtek le nagy számban) fejlődött. A török kiűzésének mondája a felszabadulást követő évszázadok során azonban a mai napig fönnmaradt, s sokan úgy tartják, hogy Közép-Európa és a Balkán egyik legnagyobb, legrégibb tavaszköszöntő ünnepe, a mohácsi busójárás ebből az időkből eredeztethető. A történelmi feljegyzések alapján a 18. század végétől kezdve ünneplik ily módon a téltemetést.

A busójárás hagyományosan hat napig, kisfarsangtól húshagyó keddig tart. Csütörtökön a sokác gyerekek, a jankelék – a lányok fiúknak, a fiúk pedig lányoknak – beöltözve, arcukat bekormozva „poklade-poklade” kiáltásokkal hirdetik, hogy vége a télnek. A gyermekfarsangot aztán különféle programok, délszláv (sokác, bunyevác) táncbemutatók, kézműves foglalkozások, kirakodóvásár, kiállítások követik, vasárnap pedig megkezdődik a busók oly sok vendéget vonzó látványos ünnepe.

Mohács főterén ilyenkor a tér közepén óriási máglyarakás tornyosul, mellette pedig nagy kört alkotva, a kör közepén dirigáló táncos útmutatásával mohácsiak és turisták együtt járják a hagyományos táncot, a kólót. Mindez a program délelőtti része.

Vasárnap délután a Duna parton, a Sokácrévben óriásira duzzadt tömeg fogadja a látogatókat. Mindenki a busók hagyományos átkelését várja a szigetről.

Ezt követően szólal meg a török időkből ránk maradt eredeti rongyágyú. Ez szintén szerves része a hagyományos télűző ünnepnek, ugyanúgy mint a busók fogadása a főtéren, ahol az összegyülekező maszkos, kecskeszarvas alakokat a polgármester étellel és itallal fogadja, és fölavatja a fiatal busókat. A délután folyamán aztán tovább zajlik a mulatozás, a Duna parton vízre bocsátják a farsangi koporsót, majd fél hat körül meggyújtják a máglyát a Széchenyi téren.

Sokan táncolják körül az óriási tüzet. Amikor a máglya közepén a telet jelképező szalmabáb lángra kap, a tél végre kiűzetik az esztendőből – legalábbis a hagyomány szerint. A tél azonban csak húshagyó kedden lesz igazából elégetve, amikor a helyi lakosság egy utolsó nagy ünneplés keretében fejezi be végre a télbúcsúztató farsangot.