Egyszerre áldás és átok

Részlet a National Geographic Magazin márciusi számából:

A tarahumarák régóta vadászgatnak, hogy kiegészítsék főként kukoricán, babon és tökön alapuló étrendjüket – bár manapság egyre többször választják a kényelmes előrecsomagolt ételeket. Ezek a kitartásukról híres emberek hajdan nagy távolságokra követték a vadat egyszerű szandáljukban vagy akár mezítláb is. Az effajta ősi lábbelit még ma is sokan kedvelik, ám talpát újabban már használt autógumiból fabrikálják.

Egyszerre áldás és átok is a tarahumarákra nézve, hogy sok száz éve a Sierra Madrét választották stratégiai menedékül az őseik – akik a krónikák tanúsága szerint nem voltak gyávák, de háborúellenesek sem. Tudjuk, hogy némelyik kevésbé eldugott missziós és bányatelepülésen föllázadtak gyarmatosítóik ellen, akik európai mintájú falusi életmódra akarták kényszeríteni őket, állatias munkára fogva az indiánokat. A tarahumara nép azonban – magyarázta nekem egy helyi pap – kisiklott a kezeik közül, s valójában ennek köszönheti, hogy fennmaradt. Azzal a pap jobb kezével kinyújtott bal tenyere felé csapott, az pedig finoman félrecsusszant, ahogy a hal siklik át egy szikla hasadékán. (…)

A tarahumarák tudós ismerői szerint e nép figyelemre méltóan megőrizte kultúráját, sok száz évig sikerült kitérniük a chabochi hatások elől. Ezért is él még a nyelvük, ezért oly erős a hitük, s ezért visel máig sok nő hosszú szoknyát és fejkendőt.

Chihuahua város sivár rarámuri kerületének környékén tanúja voltam egyszer egy női futóversenynek. A városba költözött tarahumarák ezrei több háztömbre kiterjedő, zsúfolt gettókban élnek, de futóversenyeiket a hagyományos rarámuri módra rendezik, s a közönség élő állatban vagy más javakban teszi meg tétjeit.

A férfiak nyomasztóan hosszú terepversenyükön huarachéban vagy mezítláb futnak, miközben jókora fagolyót rugdalnak maguk előtt. A nők meg futás közben karikákat hajigálnak és kapdosnak el egy hosszú rúddal. Chihuahua utcáin ezúttal is női szandálok csattogtak a kövezeten, szoknyák repdestek a bokák körül. A lelkesen kiáltozó nézők mögött pedig – akik kétségkívül a futók nagymamái vagy nagynénjei voltak – hatalmas kupacban hevertek a győztesre feltett javak: megannyi rarámuri ruha, selymesen csillogó, akár a zsokék meze.

Csakhogy ez a halom betonjárdán hevert, s mögötte a bérkaszárnya éppoly zsúfoltnak tűnt, akár a hegyvidéki tarahumarák kecskeakoljai.

Részletet olvashattak a National Geographic Magazin márciusi számából