Az Apollo-13 izgalmas története

2009.03.10.NG

National Geographic Magyarország

Az űrhajó törékeny burkolatát robbanás hasítja fel. A legénységnek el kell hagynia a sérült parancsnoki kabint. A merész lépés az űrkutatás történetének leghíresebb mentőakciója lett.

1970. április 11-én, szombaton (kevesebb mint egy évvel Neil Armstrong történelmi utazása után) 13 óra 13 perckor a 36 emelet magas Saturn 5 rakéta felemelkedett a floridai Kennedy Űrközpontból. Kevesebb mint három órával később az Apollo-13 már közel 37 ezer km/órás sebességgel száguldott a Hold felé. Csaknem tízszer gyorsabb volt mint egy puskagolyó. Egy rendellenesség azonban mindenkinek elkerülte a figyelmét. A felszállás előtt az egyik oxigéntartályban meghibásodott egy fűtőelem és megrongálta néhány vezeték szigetelését.

A szereplők
Az Apollo-13 két független űrjárműből állt. Az Odyssey nevű parancsnoki modul volt a rendszer idegközpontja. A 6 köbméteres alumíniumkúpban foglalt helyet a három űrhajós útban a Hold felé és vissza. Az Odyssey alatt, az űrhajósok által elérhetetlen műszaki egységben kaptak helyet a hatalmas fő hajtómű és az Odyssey életfenntartó rendszerei. A parancsnoki modul csúcsához az Aquarius nevű leszállóegység csatlakozott, amely saját hajtóművel rendelkezett.

A küldetés parancsnoka Jim Lovell, a 42 esztendős, négygyermekes apa volt. Lowell két társa Fred Haise és Jack Swigert tapasztalt katonai pilóták voltak, de ez volt az első űrutazásuk. A NASA irányítóközpontja Houstonban működik. A hajó rendszereivel fenntartott rádiókapcsolaton keresztül a 13-as minden rezdülését és változását figyelemmel kísérték. Gene Kranz repülési igazgató 25 repülésirányítóból álló csoportot vezetett. Korábban vadászpilótaként szolgált, és a rakéták világában is volt tapasztalata. Az Apollo-11 történelmi holdraszállásakor is ő volt szolgálatban. A houstoni irányítóközpontban Sy Liebergot felelt az űrhajó belső környezetéért és energiaellátásáért. – Két képernyő volt előttem – mondta Liebergot – tele az űrhajóról sugárzott adatokkal. Az én dolgom volt értelmezni az információt és nyomon követni minden változást.

A hibás oxigéntartály
A műszaki egységben elhelyezett tartályok biztosították az űrhajósok által belélegzett oxigént és ezek látták el elektromos árammal a parancsnoki kabint ellátó cellákat. A tartályokban az oxigént rutinszerűen meg kell néha keverni. A kettes oxigéntartály végzetes, rejtett hibájáról viszont senki sem tudott. A gömbben a korábbi meghibásodás miatt csupasz huzalok érintkezzek a tiszta oxigéngázzal. Egyetlen szikra is pusztító hatású lehet.

Jack Swigert űrhajós nyugtázva a keverésre vonatkozó parancsot átbillentett két kapcsolót. A lapátok 16 másodpercen át forogtak a tartályban. Ekkor szikra keletkezett: egy oxigéntartály a Hold felé vezető négynapos út 56. órájában felrobbant. „Hallottam a fém csikorgását. Pattogó hangot adott. Tudtam, hogy valami rendkívüli történik, ami feltehetően semmi jót nem jelent” – emlékezett vissza Fred Haise. Lovell kapitány kipillantott az ablakon. „Ma már nem tudnám megmondani, hogy miért tettem – idézte fel a pillanatot –, de így láttam meg, hogy a hajó végéből nagy sebességgel szökik valamilyen gáz.”

A Földön Liebergot rájött, hogy a szivárgás izolálásának egyetlen módja, ha lezárja a két üzemanyagcellához oxigént szállító szelepeket. A szelepek lezárása azonban végleges. A két cella többé nem fog működni. Körülbelül 300 ezer kilométerre a Földtől rádöbbentünk, hogy az összes oxigént elveszítjük. Az utolsó üzemanyagcella is le fog állni és akkor nem lesz többé áram. A hajtómű sem fog működni – elevenítette föl emlékeit Lovell.

A mentőcsónak: a holdkomp
Csak egyetlen módon maradhattak életben. Át kellett menekülniük az Aquariusra, a leszálló-egységbe. Az Aquariusnak saját akkumulátora és életfenntartó rendszere volt. Rendelkezett navigációs rendszerrel és giroszkóppal is. Mentőhajónak mégis csak korlátozottan volt alkalmas. A könnyű szerkezetet csak arra szánták, hogy két embert szállítson a Holdig egy néhány napos kutatásra. – A holdkomp burkolata olyan vékony volt, hogy kézzel is lyukat lehetett volna ütni bele – mesélte Lovell.

A Földön kiszámították, hogy a parancsnoki kabin számára csupán 15 percre elég az oxigén. Ennyi idő alatt át kellett szállni. Lovellnek jutott a kényes feladat, hogy ennyi idő alatt a parancsnoki kabin számítógépéből átvigye a koordinátákat a holdkompba. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A két jármű egymáshoz volt rögzítve, de a tengelyük nem esett egybe. Ennek következtében a parancsnoki modulból kinyert adatokat a leszálló-egység helyzetének megfelelően kellett módosítani. Lovellnek el kellett készülnie a számításokkal, mielőtt a parancsnoki kabin áram nélkül marad és a létfontosságú adatok törlődnek. A koordináták nélkül a hajó eltévedt volna a világűrben. A feszült helyzetben Lovell a saját számításaiban is kételkedni kezdett.

Ám jól tudták, hogy az átszállás csupán átmenetileg oldja meg a helyzetüket. Ha valaha elérik még a Föld légkörét, akkor vissza kell térniük a parancsnoki kabinba, az űrhajó egyetlen olyan részébe, amelyet hőpajzzsal láttak el. A haldokló űrhajót akkor majd valahogyan életre kell kelteni, de egyelőre senki sem tudta, hogy hogyan, és hogy egyáltalán lehetséges-e.

A belélegezhető oxigén miatt nem aggódtak. A hajón lévő készleten felül a holdsétára szánt két tartály is az Aquariuson volt. A többi erőforrás viszont szűkös volt. A leszálló-egység csak két ember két napi ellátására elég elektromos energiával és vízzel volt felszerelve. A földig legalább három nap az út és ők hárman voltak. A parancsnoki kabin elhagyásával csupán késleltették az elkerülhetetlent, és úgy tűnt, hogy a holdkomp nem a mentőcsónakjuk, hanem a koporsójuk lesz.,

Legelső lépésként meg kellett változtatni az Apollo-13 előre programozott pályáját. Különben visszafelé elment volna a Föld mellett. Lovellnek a megfelelő irányba kellett fordítania a hajót. Ám amikor ezt megkísérelte, a hajó irányíthatatlanul pörögni kezdett. Több száz órán át gyakorolták a holdkomp irányítását, mégsem engedelmeskedett. Lovell gyorsan rájött a megoldásra: a holdkomppal úgy tanult repülni, hogy a parancsnoki kabin nem volt rajta. Most viszont, a csúcsán lévő holt tömeggel egészen másképp reagált a mozdulatokra. Az irányítás teljesen megváltozott. Újra meg kellett tanulnia manőverezni.

Nincs energia
A legnagyobb gond az energia hiánya volt. A holdkomp akkumulátorai csak 40 órán át tartanak ki, de az űrhajó még 70 órányira járt a Földtől. Energia nélkül az űrhajósok nem tudták irányítani a járművet, s így végül, az űrprogram örök mementójaként állandó pályára álltak volna a Föld körül.

Két irányból közelítették meg a kérdést. Növelhetnék az akkumulátorok élettartamát, ha csökkentenék az energiafogyasztást, ez azonban kockázatos megoldás. Olyan fontos rendszerek leállításával járt volna, mint a hajó navigációs rendszere , hát úgy határoznak, hogy egy ilyen radikális lépéssel egyelőre várnak.

Kiszámították, hogy ha a leszállóegység hajtóművét a megfelelő pillanatban ismét begyújtják, akkor 12 órát is nyerhetnek a visszaút időtartamából.

A telepek élettartamának meghosszabbítására radikális energiatakarékossági tervet dolgoztak ki. A legénységnek 12 amperre kellett csökkentenie a fogyasztást, ami körülbelül egy konyhai turmixgépének felel meg. Ki kellett kapcsolni a navigációs rendszert, a számítógépet. – Nem maradt más, csak a rádió, amin a Földdel beszéltünk és egy kis ventilátor, ami a levegőt forgatta – emlékezett vissza Lovell.

Pályamódosítás
A Földig tartó 400 ezer kilométeres út során a legapróbb hiba is hatalmasra nőhetett. A pályamódosítás a leszállóegység üzemanyagának nagy részét elhasználná. Ha az Apollo-13 rossz irányba halad, akkor már nem lesz tartaléka az újabb irányváltáshoz. Életbevágó volt tehát, hogy a hajtómű begyújtása előtt ellenőrizzék az űrhajó térbeli helyzetét. Lovellnek arra kellett hagyatkoznia, amit a hajósok nemzedékei használtak: a csillagokra. Ha be tud mérni három ismert csillagot a hajó navigációs teleszkópjával, akkor ellenőrizhetné a jármű helyzetét. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Amikor keresni kezdi a csillagokat, egy kiterjedt, ismeretlen csillagraj tárul a szeme elé. „Elképesztett a sok ezer csillag látványa – mesélte -, sokkal több volt a szokásosnál. Aztán rájöttem, hogy nem csillagokat látok, hanem a robbanás által kiszórt törmeléket. Körülbelül ezer hamis csillagot láttam a törmelék miatt. Az irány bemérése lehetetlen volt.”

Egyértelműen csak a Napot, a Földet és a Holdat tudták azonosítani. A terv szerint a számítógépet arra utasították, hogy a hajó automatikus elfordításával irányítsa a teleszkópot a Nap egyik széle felé. Ha ez sikerrel jár, azzal a számítógép bebizonyítja, hogy ismeri a helyzetét, és a begyújtott hajtómű nem rossz irányba fogja taszítani őket.

Kranz földi irányító kockázatos feltevése a navigációs rendszer kikapcsolásakor az volt, hogy az Apollo-13-nak nem kell többször módosítania a pályáját. Azt azonban senki sem tudta, hogy finom permet szóródott ki a leszállóegység elektronikáját hűtő rendszerből. A Földig tartó hosszú úton ez a vékony sugár eltérítette a hajót a pályájáról.

Időzített bomba
Miközben az űrhajó hazafelé tartott, egy másik időzített bomba is ketyegni kezdett. A három férfi minden lélegzetvétellel szén-dioxidot lehelt ki. A leszállóegység fel volt ugyan szerelve a szén-dioxidot eltávolító légszűrőkkel, csakhogy most három ember lélegzett a kettőnek szánt térben. A szűrők hamarosan elhasználódtak. Az űrhajósok szívesen felhasználták volna a parancsnoki kabin tartalék szűrőit, ám azoknak az alakja nem volt megfelelő a holdkomphoz. „Azóta is töröm a fejemet, hogy az életfenntartó rendszer tervezői miért használtak szögletes dobozt a parancsnoki kabinban és kerek dobozt a leszállóegységben” – tűnődött a parancsnok.

A Földön rögtönöztek egy módszert, amellyel az Odyssey szögletes légszűrői csatlakoztathatókká váltak az Aquarius kerek foglalataihoz. A kimerült űrhajósok elkészítették a saját életfenntartó berendezésüket. Két karhosszúságú szigetelőszalag-darab, az egyik kézikönyv borítója (kartonpapír helyett) és egy régi zokni. Ez kellett hozzá.

Belépés a Föld légkörébe
Egy űrhajó csak egy meghatározott, szűk szögtartományban, léphet be a Föld légkörébe. Ha túl meredeken érkezik, akkor elég, ha túl laposan jön, akkor úgy pattan vissza a légkörről, mint egy lapos kő a vízről.

A legénység vészhelyzeti manőver végrehajtására kényszerült, de kézi vezérléssel. A művelet végrehajtásához a három férfi együttes munkájára volt szükség. Egyik függőlegesen, a másik vízszintesen igazodott a Földhöz, míg a legénység harmadik tagja a hajtóművet kapcsolta.

A parancsnoki modul újbóli üzembe helyezése, energiaellátása is reménytelenek tűnt. A szokásos üzemeltetés során a holdkomp egyes rendszereit is a parancsnoki kabin látta el árammal. Most fordítva kellett eljárni. A mentőcsónakból kellett az energiát vezetni visszafelé.

A légkörbe való visszatérésre készülve Swigert leválasztotta a meghibásodott műszaki egységet. A baj okozója ekkor került a szemük elé. Megdöbbentek. A jármű egyik oldala teljesen eltűnt. Roncs volt az egész.

Lehet, hogy maga a hővédő pajzs is megsérülhetett? A légkörbe lépés során a hőmérséklet a 3000 fokot is elérheti. A parancsnoki modul 40 ezer km/órás sebességgel érkezett. Ha a hőpajzson legkisebb repedés is keletkezik, akkor a túlhevült gáz elpárologtatja az űrhajósokat. Lovell viszont hosszadalmasabb végtől félt. Az ejtőernyők is károsodhattak és talán ki sem nyílnak. Ha a kabin nem fékeződik le, akkor az űrhajósok sok millió tévénéző szeme láttára csapódnak a Csendes-óceánba.

Leszálláskor a rádiócsend három percig tart. De a három perc letelt, a rádiócsendnek már véget kellett volna érnie… „Odyssey, itt Houston. Jelentkezz! Vétel. – hallatszott az éterben úja meg újra válasz nélkül. Még egy perc eltelt az irányítóközpontban, és eluralkodott a kétségbeesés –. Odyssey, itt Houston. Jelentkezz! Vétel.