Vajon ki pénzelte Hitlert, avagy divide et impera bankár módra?

Írta: Szabados Melinda

Hitler és a náci mozgalom pénzügyi hátterének, a támogatók kilétének felderítése még napjainkban is gyerekcipőben jár. Rendelkezésre álló iratok tanulmányozása sok titokról fellebbentette már a fátylat, ám bőven vannak még tisztázatlan kérdések. Prominens ipari személyiségek, német vállalkozók, külföldi bankárok érdeke volt Hitler és a nemzetiszocialista mozgalom hatalomra jutása? Az alábbi írásban a német gyárosok és amerikai tőkések, Hitler felemelkedésében játszott szerepét igyekszünk körbejárni Antony C. Sutton írása nyomán.

Hitler fiatalkori pénzügyi helyzetéről nem áll sok adat a rendelkezésünkre, azonban Oron James Hale 1955-ben megjelent, Adolf Hitler: Az adófizető című írása több érdekes dologra hívja fel a figyelmünket. Hitler, aki 1889. április 20-án született, fiatal korában szegénységben élő író volt, aki adóbevallása szerint bankkölcsönökből élt, és az autóját is hitelre vásárolta. Sajnos az eredeti iratok, amelyeket Hale felhasznált nem nyújtanak teljesen hiteles forrást jövedelméről, azonban nyilvánvaló, hogy az egykor hajléktalanszállón lakott Hitlernek közszerepléseit, magántitkára Rudolf Hess fizetését, segédeit és sofőrjét valamiből fizetnie kellett.

Hitler és Rudolf Hess

Költekezési nem álltak arányban jövedelmével, amelyek forrására csak nagyon nehezen lehet fényt deríteni.

Az már köztudomású, hogy abban az időben fontos európai és amerikai iparosok támogatói voltak mindenféle totalitárius politikai, köztük a kommunista és a különféle náci csoportoknak.

A Harley Kilgore vezette vizsgálóbizottság jelentése szerint 1919-ben a Krupp-dinasztia (amely a legnagyobb német ágyúgyár tulajdonosa volt), pénzügyi támogatást nyújtott minden olyan politikai csoportnak, amelyek a segítették a náci ideológia fejlődését. „Acél-Gusztáv”, a család akkori feje élére állt annak a nagytőkés küldöttségnek, amely 1933-ban a birodalmi gyűlés épületében, Göring dolgozószobájában találkozott Hitlerrel, biztosítva a nácikat a német nagytőke támogatásáról. Hugo Stinnes, aki egy bányatulajdonos fiából lett acélipari mágnás, szintén hozzájárult a Nemzeti Szocialista Párt erősödéséhez. A rendelkezésre álló iratok alapján 1924-től más iparosok és pénzemberek is csatlakoztak a körhöz, mint például Fritz Thyssen, Albert Voegler, Adolf Kirdorf, és Kurt von Schröder, akik mind jelentős összeggel támogatták a nácikat. 1931-ben Kirdorf a bányatulajdonosok szövetségének vezetője kötelezte a tagokat, hogy minden tonna eladott szén után 50 pfenniget fordítsanak Hitler támogatására.

Térjünk vissza azonban a kezdetekhez, 1924-hez! Ebben a korszakban a legérdekesebb név a támogatók között Emil Kirdorfé, aki Bruckmann asszonyon keresztül ismerte meg Hitlert. Amikor az NSDAP az összeomlás szélén állt, és Hitler öngyilkossággal fenyegetőzött, Kirdorf kifizette a párt összes adósságát.

Emil Kirdorf

Bruckmanné pedig, aki híres szalont vezetett Münchenben, bemutatta a legbefolyásosabb, legrangosabb embereknek, kocsit bocsátott a rendelkezésére, és szállást adott neki egy palotában. Kirdorf egy négy és fél órás beszélgetés után ismerte meg Hitler és pártja célkitűzéseit, amelyet pamflet formájában terjeszteni kezdetett üzleti és gyáriparosi körökben, ami a támogatói pénzcsapot is megnyitotta. Az első találkozást továbbiak követték az ipari élet más vezető személyiségei illetve Hess, Göring és Hitler között.

1925-ben Hugo Stinnes családja befektetésének köszönhetően az addig hetente megjelenő náci Volkischer Beobachter című lap napi megjelenésű lett. A Hitlerrel mély barátságot fenntartó, szinte titkári szintig eljutó Ernst (Putzi) Hanfstaengl, Franklin D. Roosevelt barátja nem anyagilag, hanem kisebb-nagyobb szívességekkel segítette Hitlert. Szerepe abban volt jelentős, hogy müncheni felső-osztálybeli otthonát megnyitva Hitler előtt megismertette a korabeli gazdag iparos réteg minden tagjával és számos nacionalista üzletemberrel. A Reichstag leégésében is nagy szerepe volt, hiszen az ő házától vezetett az alagút az épületig.

A ’30-as évek korai szakaszában a pénz megállíthatatlanul kezdett áramolni Hitlerhez. Ebben az időben számos jelentős találkozóra került sor Németországban, amelyet megcáfolhatatlan bizonyítékok támasztanak alá, és amelyen nem csak Hitler, de helyettesei Hjalmar Sehaeht (akinek kiterjedt kapcsolatai voltak londoni és New York-i pénzügyi körökkel) és Rudolf Hess is gyakran képviselték magukat. Ezeknek a találkozóknak az volt az érdekessége, hogy akik részt vettek rajta, akik pénzelték Hitlert, valamennyien kapcsolatban álltak amerikai szervezetekkel is. Hitler támogatói tehát nem csak tisztán német cégek vagy színtiszta német családok képviselői, hanem főképp amerikai kapcsolattal, tulajdonossal, részesedéssel, támogatással rendelkező kartellek igazgatói voltak. A Thyssen és Kirdorf vállalatokon kívül az AEG, DAPAG, IG-Farben cégek is mind támogatták a nacionalizmust, és amely cégek fejlődésében nagy szerepe volt a ’20-as, ’30-as években felvett amerikai kölcsönöknek és amerikai pénzügyi részvételnek.

Fritz Thyssen

Sutton könyvében korábban nem feszegetett kérdéseket tárgyal a náci hatalomátvétel amerikai támogatásával kapcsolatban. A tézisét alátámasztó, döntő forrásanyag jó részének megsemmisülése miatt a kutató szinte csak közvetett bizonyítékokra volt kénytelen támaszkodni. Többször említést tesz egy bizonyos könyvről, ami 1933-ban Hollandiában jelent meg, és amelyet mindössze néhány nappal a megjelenése után szinte azonnal megsemmisítettek, úgy hogy csak néhány példány maradt fenn belőle. A könyv De Geldbronnen van het Nationaal-Socialisme. Drie Gesprekken Met Hitler (A nemzetiszocializmus pénzforrása. Három beszélgetés Hitlerrel) címmel, álnév alatt jelent meg. Írója egyes szám első személyben számol be, hogyan találkozott 1929 és 1933 között három alkalommal egy New York-i kör megbízásából Hitlerrel azért, hogy a lehetséges támogatásokról tárgyaljanak. Mindent részletesen leír: a támogatói kör összetételét, a pénz átutalásának módozatait és a beszélgetéseket Hitlerrel, aki egyre több pénzt akart. A könyv szerint 1929 és 1933 között összesen 32 millió dollárnyi összeg érkezett ebből a forrásból, a választások előkészítésére. Sutton valószínűsíti, hogy az írónak bennfentesnek kellett lennie, hogy ilyen tények a birtokába kerülhessenek. Vajon maga Thyssen volt a könyv szerzője? Ezt sohasem tudták bizonyítani.

Folytatjuk…