Vajon ki pénzelte Hitlert? – 2. rész

Írta: Szabados Melinda

Fritz Thyssen acélipari mágnás a ’20-as években csatlakozott a náci gépezethez, 1930–31-ben Emil Kirdorf és Rudolf Hess közvetítésével mozdította elő a náci párt fejlődését. 250 ezer márkát helyezett el holland pénzintézeteknél, amelynek vezetőségi tagjai is volt, és amelyet 1918-ban alapított H.J Kouwenhovennel és D.C. Schutte-tal. Thyssen ügyletei felkeltették W. A. Harriman pénzügyi szakember érdeklődését New Yorkban, és az Union Banking Corporation együttműködést kezdeményezett, amelynek eredményeképpen létrejött egy közös Thyssen–Harriman együttműködés 1932-ben, amely lehetőséget adott pénzmosásra is.

Az 1933-as választási küzdelemben a német cégek közül azok voltak az igazán hangadók, akik kiterjedt amerikai kapcsolatokkal rendelkeztek, és amelyeket amerikai tőke bevonásával alapítottak. A háború utáni években még lehetőség volt az amerikai vállalatok és a náci rendszer kapcsolatait vizsgálni, amit az akkori amerikai hatóságok meg is tettek. Azonban a megszállási politika 1947–48-as változásával ezek az iratok egyre kevésbé lettek elérhetők.

Folytatásképpen vizsgáljuk meg a szóban forgó amerikai üzletembereket! A 19. századi vasútmágnás Edward Henry Harrimannek, két fia volt: W. Averell Harriman (született 1891-ben), és E. Roland Harriman (született 1895-ben). 1917-ben W. Averell Harriman, aki a Yale egyetem elvégzése után a Guaranty Trust igazgatója, majd kitartó munkájának köszönhetően a pénzügyi és szállítási ügyek felelőse lett, szerencsés karriert mondhatott magáénak, hiszen 1933-ra Roosevelt elnök közvetlen közelében dolgozott, majd szovjet nagykövet végül pedig kereskedelmi titkár lett. Már a ’20-as években támogatta a Szovjetuniót pénzügyileg és diplomáciailag is, annak ellenére, hogy akkoriban azt az amerikai törvény tiltotta, sőt Harriman kulcsfontosságú pozíciót töltött be az első szovjet kereskedelmi bankban, a Ruskombankban.

Öccse, E. Roland Harriman élete kevésbé zajlott a nyilvánosság előtt, bár pályája hasonlóan fényes volt, mint bátyjáé. 1922-ben megalapították a W. A. Harriman & Companyt, majd később Roland lett az Union Pacific Vasúttársaság igazgatótanácsának elnöke és a Newsweek magazin igazgatója, továbbá a Mutual Életbiztosító Társaság, az Amerikai Vöröskereszt vezetőségének és az amerikai Természettudományi Múzeumnak a tagja. Mellesleg az Union Bankon keresztül támogatta a nácikat. Érdekes kettősség: két szemben álló rendszer támogatása egy időben?

A náci pénzügyi szakember Hendrik Jozef Kouwenhoven, Roland Harriman igazgató társa volt az Union Banking Corporationnél, és ügyvezető igazgatója a rotterdami Bank voor Handel en Scheepvaart NV-nak (BHS– első náci bank).

Megcáfolhatatlan írásos bizonyítékok támasztják alá azt az állítást, hogy nemzetközi bankárok és iparosok nagy szerepet vállaltak a náci párt finanszírozásban a német választások alatt 1933 márciusában. Az összeg csaknem hárommillió birodalmi márkát tett ki, amelyet a kiemelt cégek és üzletemberek a Delbruck Schickler Bankba, majd így Rudolf Hess kezébe, azaz Hitlernek és az NSDAP-nak jutattak. Ezt a pénzügyi tranzakciót követte a Reichstag leégése, az alkotmányos jogok eltörlése és a náci hatalom konszolidációja.

A Hjalmar Schacht által szervezett következő adománygyűjtő megbeszélésre 1933. február 20-án került sor Göring házában, ahol Hitler kifejtette, hogy nem akarja a kommunizmust, és hogy a mostani választásoknak nagy hatása kell legyen Németországra. Sok mindennek meg kell változnia, ha nem a választásokkal, akkor más eszközökkel kell tenni a jobb jövőért. Reméli, hogy a német nép felismeri, hogy ez a nagy változások órája.

Paul Warburg

Hitler beszéde után, Krupp von Bohlen segítségével összegyűlt a hárommilliós támogatás, amelynek megszerzésében a legnagyobb szerepet az amerikai IG Farben és a BUBIAG (Braunkohlen-u. Brikett-Industrie AG), az IG Farben leányvállalata vállalata. Az amerikai IG Farben igazgatóság tagjai ebben az időben a legnagyobb gazdasági tekintélyek közül kerültek ki: Edsel B. Ford, a Ford Motor Companytól, C. E. Mitchell bankár, Walter Teagle, a Standard Oil éléről és Paul Warburg, a Kuhn, Loeb & Companytól.

A nürnbergi per dokumentumai között léteznek olyan iratok, amelyek bizonyítják az IG Farben és más cégek átutalását a Dresdner Bankba, ahonnan Rudolf Hess vett fel pénzt, hogy fedezze a náci párt költségeit a választásokon.

Thyssen felelősségét ez ügyében széles körben terjesztették, Emil Kirdorf pedig (aki1937-ben halt meg), mindig büszke volt szerepére a nácizmus felemelkedésében. A kísérlet, hogy Thyssenre és Kirdorfra korlátozzák a Hitler-finanszírozást, a szovjet megbízottaknak köszönhetően 1946-ban, Nürnbergben elbukott. Ez nem meglepő annak tudatában, hogy a Szovjetunió védelmi technológiájának fejlesztéséhez szintén ezeknek az üzletembereknek a jóindulatára volt szüksége.

Hogy miért volt érdeke Amerikának ennyi pénzt belefektetni a politikába? Miért támogattak egyszerre két, egymással szemben álló felet? A válasz egyszerű: a jóindulat biztosítása maguk iránt, mindkét fél befolyásolása, hatalom- és pénzszerzés. Monopolhelyzet teremtése, mind a politikában, mind a gazdaságban, politikai befolyás útján megvalósított piackontroll, és végső célként a világpiac monopóliuma.

J. P. Morgan amerikai bankár saját bevallása szerint klasszikus politikai recept egymással szemben álló feleket egyidejűleg támogatni, hiszen már az antik Rómában is ezt vallották: divide et impera (oszd meg és uralkodj!).

A cikk első része:
Vajon ki pénzelte Hitlert, avagy divide et impera bankár módra?