Megvédeni keresztény Európát!

Írta: dr. Újváry Zsuzsanna
egyetemi docens

Már a tatárjárás során IV. Béla király (1235–1270) – akit méltán nevezünk Második honalapítónak – megfogalmazta IV. Ince pápához, 1254-ben írt egyik levelében, hogy a magyar király uralkodói feladata a kereszténység védelme. A tatároknak Ázsiába történő visszahúzódása után nem sokkal Keleten újabb, még náluknál is hatalmasabb ellenség nőtt fel: az Oszmán Birodalom. A pápa a törökök ellen vezetendő

IV. Béla

keresztes hadjárat vezérletét a magyar I. (Nagy) Lajos királynak (1342–1382) szánta, miként 1365–66-ban a német-római császár is erről tárgyalt Budán. Noha a tervezett hadjárat elmaradt, a magyar király megalapította a vidini bánságot (1365), hogy a Magyar Királyság déli és keleti határait messzebbre kitolja.

III. Ulászló lengyel, majd I. Ulászló néven megkoronázott magyar király (1440–1444) 1440. március 8-i, Krakkóban kelt oklevelében úgy nyilatkozott, hogy elsősorban azért kíván magyar király lenni, hogy a két ország erejét egyesítve a kereszténységet védje meg a törökök ellenében: „Magyarország és Lengyelország határai szomszédosak a barbár népekével, s Isten nevének a dicsőségére, a keresztény hite védelmére a két ország a hit fala és pajzsa.”

Hunyadi János

S ettől kezdve a Magyar Királyság évszázadokig viselte a „kereszténység védőbástyája” megtisztelő, ám rengeteg vér- és anyagi áldozatot követelő címet. Hunyadi János kormányzó (1446–1453) fogalmazta meg – tudós kancellárja, Vitéz János öntötte írásba – a következő gondolatokat 1448-ban: „Ha jól emlékszem, immár száz esztendeje ólálkodnak Európa körül a törökök Istenre-emberre acsarkodó fegyverei. Villámgyors egymásutánban igázták le Görögországot, Macedóniát, Bulgáriát, Albániát (…) szolgaságra taszítva, vallásukból kiforgatva őket, idegen hitet, idegen erkölcsöt, idegen törvényt és a hitetlenek nyelvét kényszerítették rájuk…” – íme a konkrét megfogalmazás, miért kell harcolni az ellenség ellen. A vitézeknek akár életük árán is meg kell menteni a hazát a szolgaságtól, a nemzet identitását (hitét, erkölcsét, törvényeit, nyelvét) a pusztulástól. Hunyadi levele ekként folytatódik: „Több mint hatvan esztendeje csaknem szakadatlanul álljuk a háború perzselő dühét, mégpedig saját erőnkből, egyetlen nép fegyvereivel. Helytállunk, pedig kimerített a sok vereség, hadakozás és gyász. (…) Ennyit még egyetlen ellenségünktől sem szenvedtünk és a szabadság emlékén kívül egyebünk sem maradt, mint fegyverünk és bátorságunk, hiszen sokszor kerültünk végveszélybe. (…) Mert nincs olyan kegyetlenség, amit el ne követtek volna rajtunk, és soha nem lesz vége, akár győzünk, akár veszítünk: az ellenség állandóan a nyakunkon marad, mert gyűlölete túltesz még az erején is. Ellenségünk (…) most sem győzelmet: bosszút akar venni rajtunk.”

II. (Hódító) Mehmed (1451–1481) 1453-ban foglalja el az egykori keleti keresztény birodalom utolsó bástyáját, Bizáncot. A birodalom szimbóluma, a lovon ülő Nagy Justiniánus császár (527–565) szobra bal kezében egy kereszttel díszített gömböt (birodalmi almát), kelet felé feltartott jobbja a barbárokat volt hivatva megállítani. Mintha ezt a kelet felé feltartott kéz, illetve kard szerepét vette volna át a Magyar Királyság; védelmet a keresztény Európának és a folytonos harcban pusztuló – önpusztító harcban fogyó, de fenntartó – hazának és lakóinak. Jagelló II. Lajos király (1516–1526) a mohácsi csata előtt ekként fogalmazott: „Kezünkben van (…) nem csak a hazának, (…) hanem az egész keresztény világnak is sorsa.”

Báthory István

Somlyai Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király (1571/1576–1586) saját uralkodói feladatát a következőképpen fogalmazta meg: „Mit kívánjon éntűlem az én hazámnak és atyámfiainak szerelme, sőt az Isten, az ki engem ez állapatra emelt, szüntelen elmémben forgatom. Tartozom Istennek hálaadással, hazámnak pedig és azoknak, kiket Isten is kezembe bízott, oltalommal, gondviselíssel. Mi lehetne penig Isten előtt idvössígesb avagy ez világ szerént híresb-nevesb, mint az, ki hazáját veszendő állapatjából felemelhetné, avagy csak megsegíthetné? Énnekem, az Isten jól látja szívemet, minden munka, fáradság, sőt az halál is édesnek látszanék, hogy én az én hazámnak ilyen utolsó szüksígében segíthetnék. (…) Bizony halálommal is kész volnék megpecsétlenem az én hazámhoz való szerelmemet.” (1578)

A cikksorozat 1. része itt olvasható >>