A törökösség halálos bűn

Az ellenség bármiféle segítését, a csapatoknak történő útmutatást (kalauzolást), a pribékséget, a keresztények eladását vagy elárulását, miként a magyar vitézek segítésének és a nekik való híradásnak az elmulasztását, az önkéntes muszlim hitre térést minden esetben hazaárulásnak, illetve a törökösség vétkének tekintették, és halálbüntetést vont maga után.

Thury Márton komáromi vicekapitánynak 1586-ban, Pálffy Miklós érsekújvári főkapitányhoz írt egyik levelében olvasható a következő híradás: a portyázó magyar vitézek öt rabot és egy fejet (levágott török katona fejét) vittek be, akik között találtak egy pribéket is. Az utóbbit „azon órában nyársban vontanak, mihelt érkeztenek Tatában” Ugyanígy jártak azok a vallon zsoldosok is, akik 1600 májusában a fizetetlenség miatt fellázadtak. Mintha az 1494-es nándorfehérvári eset ismétlődött volna meg. A mintegy 1500 francia-vallon zsoldos Maróthy Mihály várkapitányt és a vele tartó magyarokat bebörtönözte, és 100 ezer aranyért felajánlotta a várat a törököknek. Az átadást három hónappal később a felvonuló királyi csapatok akadályozták meg. A lázadók egy részének sikerült a várból kitörnie, s azok török zsoldba álltak, a többieket elfogták, s árulásukért egyenként karóba húzták őket.

A hazaárulás, az ellenséggel történő kollaborálás minden keresztény lakos számára tilos volt. Egy német utazó örökítette meg a következő szokást: Kassa szabad királyi városban a főbírót minden évben Vízkeresztkor választották meg. Az új főbírónak – aki tisztségviselése idején élet és halál ura volt a városban – egy hatalmas szekér tölgyfarönköt vittek az udvarára. Amennyiben meghalna felelős tisztsége ideje alatt, abból készítenek neki koporsót, amennyiben elárulná a várost, abból raknának neki máglyát… Ha regnálása alatt nem történik semmi ilyen rendkívüli esemény, a szekér fát a következő megválasztott főbíró udvarába tolják át. A leköszönő iudexnek azonban minden cselekedetéről el kellett számolnia azon közösség felé, amelyik e tisztre megválasztotta.

A török uralom alatt élő kecskeméti polgárokat is igen keményen regulázták, s mindenféle „törökösség” vétkétől elvették a kedvüket. A törökösség fogalmába minden olyan cselekedet, szokás beletartozott, amely az ellenséget, vagyis a magyarországi török megszállókat, azok katonáit, adminisztrációját segítette volna; tilos volt átvenni öltözetüket, jogi és életszokásaikat, vallásukat, nyelvüket – mindazt, ami a közösségi és nemzeti identitás elvesztéséhez vezetett volna, ahogyan azt Hunyadi János 1448-ban, remekbe fogalmazott levelében megírta a pápának. Tiltott volt a törököknek levelet vinni, akár csak levélhordozóként is közreműködni – ennek ellenére a meghódolt falvak jobbágyaitól gyakran kértek ilyen szolgáltatást –, hiszen a levél akár árulást, akár az adott település megszállásának egyik fázisát is jelenthette. Tilos volt a pereket a kádi elé vinni. Aki azt mentette, azt a közösség többnyire kiközösítette, ahogy tették a szegediek 1552-ben. A kecskeméti helyi törvény kimondta, hogy aki akár egyszer is fejére teszi a turbánt, annak ácskapoccsal szögeztessék oda…

Természetesen, a szigorú tiltás nem azt jelentette, hogy semmiféle hatás nem érte az itt lakókat a kényszerű török-magyar együttélés százötven éve alatt. A tiltásra éppen azért volt szükség, mert előfordultak ilyen esetek. A keleties hatás nagyon is érezhető; csak könnyűlovas harcmodorral lehetett eredményesen felvenni a harcot a szpáhik és egyéb lovas alakulatok ellen. E harcmodorhoz az ellenféléhez hasonló öltözettel, lábbelivel, lószerszámokkal és fegyverekkel kellett rendelkezni. Tőlük való a 16. században kialakult, olyannyira jellegzetes férfidolmány vagy mente, törökös motívumú az ekkortájt kialakult ún. úri hímzés, s a töltött káposztát, no és a bélest is megszerették a kortársak. De mindezek a hatások nem direkt és nem azonnal érvényesültek, s főleg nem a célból, hogy a magyar elit vagy akár a középrétegek csendesen, nyugodtan, identitásukat és ellenállásukat feladva beépüljenek a megszálló oszmán elitbe, katonai, hivatalnoki (igazgatási és gazdasági) apparátusukba, s őket kiszolgálva erősítsék a birodalmat.

Minden szigorú intézkedés ellenére is akadtak – és mindig is akadnak – olyanok, akik az ellenféllel kollaboráltak: vagy azért, mert csak akként szabadulhattak meg fogságukból, netán valamelyik atyafiukon akartak ily módon segíteni; valamilyen súlyos sérelem érte őket keresztény részről, s bosszúból pártoltak a másik oldalhoz; esetleg árulásukkal, a remélt pénzjutalom útján a nyomorból való kilábalást remélték; ily módon akartak megvagyonosodni; nyilván akadt olyan is, aki egyszerűen csak gazemberségből, akár egy új dolmányért is elkövette a becstelenséget, miként Pásztor István és mihályfalvai társai 1661-ben Székelyhíd várát árulták a törököknek. Mindenesetre ezek mindig abban reménykedtek, hogy tettükre nem derül fény. Nem tudták, hogy eljön az igazság pillanata. Előbb vagy utóbb minden kiderül, s minden embernek minden tettével el kell számolni…