Nem halunk meg tudatlanul

Csütörtöki sorozatunk: tanulságok sakklépésben
Papp Márió
mesterjelölt rovata

Így meg is menthetett jó néhány igazi gondolkodót attól, hogy tekintélyükre támaszkodva tévedéseiket „több mint bűnné”, azaz hibává erőszakolják előléptetni. Vagyis még idejében visszariadtak a meggondolatlan praktizálástól. Ettől persze a tudásuk még hiányos maradt, tévedések fémjelezték bölcsességüket. Még ha nehezen észrevehető, sokára nyilvánvalóvá váló tévedésekről volt is szó. Mindvégig megbújva az elmélet kikezdhetetlennek tűnő hatalmas tömbjében. Mégis, talán éppen ez az alapfelismerés segített nekik megőrizni azt a legtöbbet, amit ember magáénak mondhat: ahogy önmaguk, úgy nézeteik is alkalmasak maradtak az önmeghaladásra. Magukba rejtették (hordozták), forrasztották a jövő lehetőségét. S egy kicsit a jövőt magát is. Attól, hogy mi csak egy majdhogy paródiaszerű, tragikomikus változatát ismerjük, még eléggé általános igazság mindez. Romantikus regényeink igazságtevő kényszersablonja úgy fogalmazza meg: senki nem hal meg tudatlanul. A végső pillanatban mindig alkalmunk van a gonosz szemébe vágni, hiába volt minden, mi voltunk a janinai pasa lánya… (Már ha emlékeznek az idősebb Dumas botcsinálta találmányára! Amikor Monte Christo grófja bosszúhadjáratának utolsó állomásán megtorpan a feddhetetlen nemzeti hős, a tábornokká nemesült Alexandre előtt. Égen-földön semmi ok sincs vele szemben a leszámolásra. Akkor régen is mondhatni, egyszerűen csak szerelmes volt ugyanabba a lányba, mint ő, bár ez aligha tragikai vétség. Az író ekkor váratlanul színre lépteti az eddig sehol sem említett helyszín sehol sem említett főhősét: egy titokzatos gyönyörű lány Alexandre szemébe mondja: Én vagyok a janinai pasa lánya! És a becsületrend kitüntetettje öngyilkos lesz. Az olvasó előtt is titkolt bűne napvilágra került…)

A sakkot talán még az életnél is könnyebb a folyamatos tévedések erdejében való tévelygésnek felfogni. Ha úgy vesszük, másra nem is találunk példát. Rudolf Teschner a jövő, Kurt Richter a múlt nemzetközi mestere csapott így össze időben „félúton” 1951-ben, Berlinben. Ha valamelyikük különb a másiknál, legfeljebb Kurt Richter annyival, hogy ő, a nagy mókamester még azt is tudja, hogy mit nem tud! Szóval daliásan lépkednek mind a ketten. Győzelmük biztos tudatában. Teschner késedelem nélkül meg is teszi a (szerinte) legrosszabb esetben is döntetlenre vezető lépést. 1, Bc3+ Ka4! 2, g8V! Világos tehát elérte célját. Vagy mégsem? 2, – c1H+!! Az eddigi eltérések még kézenfekvők: 1, – Kb4-re 2, f7, míg 1, – Ka2-re 2, Bxc2 nyer. 2, – Bxg8-ra 3, Kxc2 nyerőesélyes. A játszmafolytatás eredménytfordító előnye ezekkel szemben a tempónyerő sakkadás. Mondhatni, sötét kétszer húzhat! Most tehát világos fel is adja! Színre lépett a janinai pasa lánya! Hiába, senki nem hal meg tudatlanul.