Orosz lélek 2009

Írta Serge Schmemann
Fényképezte Gerd Ludwig

Fut a kocsi a Moszkvából kivezető úton, lassacskán magunk mögött hagyjuk az új Oroszországot. Búcsút intünk forgalmi dugónak és szmognak, a fellendülést hirdető irdatlan bevásárlóközpontoknak, a harsány óriásplakátoknak. Piszkosszürke külvárosok, szovjetkori rozsdaette gyárak – mind eltűnik, s égig érő nyírek, dús fenyvesek bukkannak föl helyettük. A vadont csak néha szakítja meg egy irtásrét vagy rönkházakból álló, öröklétbe dermedt falu. Imitt-amott rikító színű templomtornyok tűnnek föl a láthatáron, aranyozott kupolájuk ragyog a tavaszi napsütésben. Visszatértünk hát az emigránsok, a szláv kultúra tisztelői és a festőművészek rajongással övezett Oroszhonába, a glubinkába. Az egyik legöregebb város, Murom felé tartunk. Az Oka folyó partján, hét dombra épült település a középkorban még őrszemként vigyázta a Kijevi Rusz keleti peremvidékét.

A birodalom terjeszkedésével azonban lassanként elveszítette jelentőségét, álmos kisvárossá szürkült, csupán sok-sok kolostora meg legendái őrzik a dicső múltat. Négy évszázaddal ezelőtt egy mélyen vallásos fiatalasszony érkezett ide „nemesi házba született, dúsgazdag ura” oldalán. Gyötrelmes megpróbáltatásokat kellett elszenvednie: éhínség, járvány és háború kísérte életét, férje szüntelenül háborúzott, ő maga tizenhárom gyermeket szült, de nyolcat elveszített. Juljana Oszorina mégis meg tudta őrizni Istenbe és az emberekbe vetett hitét.

Okkal avatták hát szentté 1604-ben bekövetkezett halála után, és tisztelik azóta is Lazarevói Szent Juljana ként. Az orosz ortodox egyház példaként állította az elkeseredett nép elé – íme, a családja körében is szentté nemesedhet valaki, nem kell ahhoz kolostorba vonulnia! Anyám, Juliana Ossorguine egyenes ági leszármazottja a szent életű asszonynak. Magam is jártam egyszer Lazarevó mellett, Muromban, éspedig 1992 márciusában – Oroszország akkor éppen egy vészterhes kor örökségétől igyekezett megszabadulni. Nem csupán az Oka jege indult olvadásnak; az emberek hangulatán is érezni lehetett, hogy eljött az újrakezdés kora. Akkortájt, az 1980-as években, a szovjet korszak alkonyán a New York Times moszkvai irodáját vezettem, az 1990-es évek elején pedig azért utaztam vissza, hogy tudósítsak az új Oroszország születéséről, a kommunista rezsim végnapjairól. Lázas, zűrzavaros világ volt az, mégis reményteljes időszak. Az orosz nép áhította a demokráciát, a szabad gazdaságot és – talán mindezek fölött – a lelki megújhodást. Az ortodox egyház jószerével hamvaiból éledt újjá. Oroszok milliói keresztelkedtek meg nagy sebbel-lobbal – többségük csak homályosan sejtette e vallási szentség igazi jelentőségét, de mindenáron vissza akart találni a múltjához, amelytől csaknem megfosztotta a szovjet korszak hetvenöt esztendeje. Romos templomok ezrei, közöttük a szovjet időkben raktárként, üzemcsarnokként vagy éppen istállóként szolgáló épületek kapták vissza eredeti rendeltetésüket, s nemsokára régi fényükben pompázhattak. A Moszkva folyó partján újból felépült az 1931-ben Sztálin utasítására lerombolt Megváltó Krisztus-székesegyház. Az üldözött, hitüket addig csak titokban gyakorló híveken is úrrá lett a tenni akarás: egyházközségeket, árvaházakat, átmeneti szállásokat, iskolákat létesítettek.

Húsvétra virradóra festett tojás és cukormázzal bevont kalács várja a papi áldást Vorkutában. Sok orosz leginkább hazafias cselekedetként; honfiúi büszkeségből veszi fel a hagyományos hitet. „Az igazi hívő azonban őszintén; egész lelkéből áhítozik erre a táplálékra” – magyarázta egy pap.

Ezrével szentelték fel a papokat, férfiak és nők ezrei tettek fogadalmat, mert arra vágytak, hogy a hit szabjon irányt az életüknek. Pompázatos szertartásaival, erőteljes ikonográfiájával az ortodox egyház közel ezer éven át volt az orosz öntudat és történelem meghatározó intézménye. Engem is mélyen megindított őseim hitének újjászületése – hiszen bennem is csörgedezik némi orosz vér. Újságíróként azonban el kellett gondolkodnom: vajon az oroszok nem várnak-e túl sokat eszményített, ám csak kevéssé ismert múltjuk újjáéledésétől? Vajon az ortodox egyház előmozdítja-e majd a reformokat, szemébe meri-e mondani az igazságot a Kreml politikusainak? Vagy pedig ott folytatja, ahol a cári kor letűntével abbahagyta – az állam eszköze marad? Ezek a kérdések nem csak az egyházat érintették: egész Oroszország jövője volt a tét. Ahogy James H. Billington szakértő (jelenleg az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárának vezetője) a Szovjetunió összeomlása után néhány évvel fogalmazott: „Képes-e az ortodox egyház elszakadni az államtól, képes-e a nemzet lelkiismeretévé lenni? Legnagyobbrészt ettől függ, hogy Oroszországban gyökeret verhet-e az új, demokratikus polgári kultúra, vagy pedig visszatér a fenyegető tekintélyuralom.”

Mostanában nagyon úgy tűnik, hogy a rosszabb eset áll elő: az egyház vezetői szövetségre lépnek a Kreml hatalmi szóval politizáló, demokráciaellenes vezetőivel. Tavaly, amikor visszamentem Muromba, ezért motoszkált bennem a kérdés: vajon dívik-e még a Szent Juljana iránti odaadó hit a megújhodott egyház kebelén? Apám, Alexander Schmemann ortodox pap és teológus, anyámhoz hasonlóan orosz emigráns családba született. Könyveit ismerték, a Szabadság Rádióban elhangzó műsorait is hallgatták a Szovjetunióban élő másként gondolkodó értelmiségiek. Apám egyszerre volt tőrőlmetszett orosz és a Nyugat büszke polgára. Élete jó részét az Egyesült Államok földjén töltötte.

Utolsó tíz esztendejében, 1973 és 1983 között vezetett naplóját 2005-ben Oroszországban is kiadták. Nagy meglepetésemre a könyv azonnal hatalmas sikert aratott a hívők és szabad szelleműek körében. Vajon mi az oka, hogy a nyugati világ papjának gondolatai ilyen nagy visszhangra találtak az orosz nép körében?

A kérdésre a választ, ahogy a cikk többi részét is a Magazin áprilisi számában olvashatja.