Az amerikai–mexikói határvidék

Az USA–Mexikó határvonal hossza 3200 kilométer. Városokon, hegyeken és sivatagokon halad át. Mintegy 1200 kilométernyi szakaszt kerítést véd.

De maga a kerítés is sebezhető. A San Diegói határszakaszon a két országot három sor kerítés választja el egymástól, de nincs nap, hogy valaki ne próbálna meg átmászni rajtuk, így a határőrök a nap huszonnégy órájában járőröznek. Figyelni kell a csoportosulásokat és a bekészített létrákat a kerítés mentén. A kerítés tetején a rongálásokból látszik, hogy hová akasztottak már be létrát, hogy átmásszanak rajta.

De nemcsak a kerítést átmászva lehet átjutni a határon. Már két, egészen hihetetlen alagutat is találtak a körzetben. Az utóbbi a legmélyebb pontján a huszonöt métert is elérte. Ilyen mélyen már a mélységi radarok sem képesek érzékelni. Körülbelül négy utcányi hosszan haladt észak felé mielőtt a felszínre bukkant.

Vannak, akik szerint a határt inkább komoly technikai berendezésekkel érdemes védeni. Ilyen eszköz például az MQ9 Predator B. Az Irakban és Afganisztánban harci körülmények között tesztelt Predator csaknem teljesen láthatatlan a radarok számára, negyven órát képes a levegőben maradni, és tizenötezer méter magasból pásztázza a határvidéket. Infravörös kamerái az emberi test jellegzetes hőkibocsátását is képesek érzékelni.

Magasból pásztázza a határt

És mindezt fedélzeti pilóta irányítása nélkül. A Predator valamennyi mozdulatát távirányítással vezérlik, monitorok és egy joystick segítségével. Katonai alkalmazásban a Predator csendes, láthatatlan gyilkológép, amely halálos pontossággal képes lézerirányítású rakétáit a kiszemelt célpontra vezetni. Határőrként azonban kizárólagos feladata a megfigyelés és a látottak továbbítása az ügynökök számára.

Kábítószerszállítmányok, illegálisan tartott fegyverek, csempészek, határőrökkel való véres tűzpárbajok: kulcsszavak az amerikai-mexikói határvidékről, ahonnan most a National Geographic dokumentumfilmje hoz megrázó helyzetjelentést. Mikor látható? Április 27én, hétfõn 20:00 órakor.

A határ valódi védelme azonban nem jelent mást, mint monoton, fárasztó, veszélyes, ugyanakkor professzionális terepmunkát.

Az ördög országútja
A Sonorai-sivatag zord, kiszáradt vadvidék, amelyen utat, városokat vagy autópályát hosszú kilométereken át alig-alig találni. A hőmérséklet a sivatagban nyaranta a 37 Celsius fokot is meghaladja, télen pedig bőven fagypont alá süllyed. Ivóvíznek pedig szinte nyoma sincs. Itt húzódik egy út, amelyet úgy is neveznek: az Ördög országútja. Azoknak a szerencsétleneknek a csontjai szegélyezik, akik könnyű bejutást reméltek az Egyesült Államokba, ám végül a szélsőséges természeti viszonyok legyűrték őket. A határőrség kutató-mentőegységei híján a halálos áldozatok száma még magasabbra rúgna.

Az ördög országútján az embert csupán néhány korty víz választja el attól; hogy napszítta fehér csontkupacként végezze be sorsát.

Nem célunk, hogy bárki idekint veszítse el az életét – mondják a határőrök, akik sokféle műszaki berendezést használnak, ugyanakkor a munkájuk nagyobbik része egyszerű nyomolvasásból, követésből és bekerítésből áll. Ehhez nincs szükség csúcstechnikára, komoly tudásra és tapasztalatra azonban annál inkább. A határsértők több ezer négyzetkilométernyi területen bujkálhatnak, fegyverrel is rendelkezhetnek. Többnyire azonban egyszerű emberek csupán, akik elindultak munkát keresni.

Az amerikai határőrségnél és vámhivatalnál szolgálatot teljesítő negyvenkétezer ügynök számára a következő jelenti a határ biztosítását: négy ügynök, két terepjáró, két quad motor és egy helikopter csaknem négyórás megfeszített munkával három fáradt és szomjas határsértőt volt képes elfogni, akik munka reményében próbáltak bejutni az Egyesült Államokba. Ez a jelenet nap mint nap megismétlődik a határ mentén, Kaliforniától egészen Texasig.

A büntetlen előéletűek esetében az eljárás viszonylag rutinszerű …

Mindenkit, aki megpróbál átkelni az Ördög országútján, csupán néhány korty víz választ el attól, hogy az út mentén heverő, napszítta fehér csontkupacként végezze be sorsát. 2007-ben rekord mennyiségű holttestet találtak az arizonai sivatagban. A maradványokat, a megyei halottasházba szállítják. A legtöbb holttest mellett általában találnak személyes tárgyakat, papírfecniket, hamis igazolványt, szőlőzsírt, fényképeket, szeretteiknek írt leveleket. Ezek az emberi és tárgyi maradványok évről-évre egyre nagyobbodó kupacot alkotnak. A határőrség kénytelen volt egy külön épületet felhúzni, csak hogy legyen hol tárolni a gazdátlan maradványokat.

Azt, hogy pontosan hányan vesztették eddig életüket az Ördög országútján, lehetetlen meghatározni. Sokan egyszerűen eltűnnek, és soha többé nem kerülnek elő. A halál oka szinte mindig ugyanaz: elviselhetetlen hőség, és elégtelen vízmennyiség. A Sonorai-sivatag perzselő forróságában a túléléshez egy embernek körülbelül napi hat liter folyadékra van szüksége. Egy három napos útra számolva ez önmagában csaknem húsz kilós terhet jelent, amit sokan nem bírnak anélkül cipelni, hogy lemaradnának.

Nem célunk; hogy bárki idekint veszítse el az életét – mondják a határőrök.

Szellemváros
A mexikó-beli Altar állandó népessége körülbelül 7500 fő. De az észak felé tartó átutazók minden nap százával haladnak keresztül a városon. Altar a kiindulópont az Ördög országútja felé. Az alvilág hamis amerikai útlevelet és igazolványokat kínál, fuvart a határig, sőt, még azt is elintézik, hogy a túloldalon valaki várja az embert.

Ahová egy ember képes beférni; ott már biztosan próbáltak átcsempészni valakit.

Hogy mi a város fő profilja, azt senki nem rejti véka alá. Csaknem minden sarkon találni boltot, ahol hátizsákot, túracipőt, kulacsot és koffeintablettát árulnak. Az emigránsok több mint kilencven háznál és boltnál tudnak szobát vagy ágyat bérelni a városban. Az ágyért egy éjszakára három dollárt kérnek. Az embercsempészek a város közepén veszik fel az emigránsokat, hogy elvigyék őket a határra. Attól függően, hogy kinek milyen szolgáltatásra futja, a tarifa fejenként akár a négyezer dollárt is elérheti, amelynek minimum a fele előre fizetendő. Az embereket csoportba osztják, aztán harmincasával bezsuppolják őket a furgonokba, amikkel a határig szállítják őket. A járművek fényes nappal sorakoznak az utcán. A városban mindenki pontosan tudja, hogy mi az úti céljuk.

Drogcsempészet
A határőröknek egy másfajta, ám annál veszélyesebb problémával is meg kell küzdeniük: a kábítószercsempészekkel. Amikor a drogcsempészek átkelnek az Ördög országútján, legtöbbször egy hegyeken és dombokon átvezető, cikkcakkos útvonalat választanak, amelynek mentén előre bekészített menedék- és ivóvízhelyek várják őket. Az ügynökök terepen csaknem mindig párban dolgoznak. Az egyikük feladata, hogy biztosítsa a nyomkövető társát. Nyom gyakorlatilag bármi lehet: egy serkentőszer fóliája, szemétkupac, egy hevederszíj. Ez utóbbival szokták a drogcsempészek összekötözni a marihuánás bálákat.

A lebukottak sorsa
A határőrség naponta átlagosan négyezer határsértőt tartóztat le és utasít ki az országból. Éves szinten ez több mint egymillió eljárást jelent. Minden évben csaknem kétmilliárd dollár értékű illegális kábítószer is fennakad a határon.

… egyszerűen visszaküldik őket Mexikóba.

Az elfogottak következő megállója a fogda. Az őrizetesek pár órát egy zárkában töltenek el, majd elővezetik őket rabosításra. Ujjlenyomatot vesznek tőlük, aztán lefényképezik őket. Az adatokat átfuttatják az azonosító rendszeren, amely a helyi rendvédelmi szervek és az FBI központi nyilvántartását is tartalmazza. Perceken belül kiderül, hogy van-e bármelyik gyanúsítottnak priusza, vagy utasították-e ki az országból korábban. A büntetlen előéletűek esetében az eljárás viszonylag rutinszerű, és komolyabb büntetést nem von maga után. Egyszerűen visszaküldik őket Mexikóba.

A szerencsések sorsa
Nincs olyan éjszaka, hogy valamennyi határsértőnek ne sikerülne átjutnia az Egyesült Államokba. A másodlagos ellenőrzőpontokon minden nap fognak el olyan határsértőket, akiknek sikerült átkelniük. Egy-egy kisteherautóba, lakókocsiba vagy utánfutóba akár húsz-harminc embert is képesek bezsúfolni. A szekrényben, a vécében és minden elképzelhető helyen bújtatják őket. Ahová egy ember képes beférni, ott már biztosan próbáltak átcsempészni valakit.

De akármilyen aprólékos is az ellenőrzés, mindig vannak határsértők, akiknek sikerül észrevétlen átcsúszniuk rajta. Hogy aztán folytassák útjukat bármerre az országban anélkül, hogy félniük kellene a lebukástól. Egyesek dokumentálatlan emigránsoknak, mások illegális bevándorlóknak hívják őket. Hogy pontosan hányan tartózkodnak az Egyesült Államokban azt senki nem tudja, de az amerikai kormány becslése szerint a számuk a 12 milliót is elérheti. Nincs az a kerítés vagy határ menti járőrözés, amivel ekkora embertömeget érdemben meg lehetne állítani.

A bevándorlási dilemmát az ország vezetőinek előbb-utóbb valahogy muszáj lesz megoldaniuk.

Az amerikaiak szigorúbb határőrizetet követelnek illetve a bevándorlási törvények hatékonyabb betartatását, ugyanakkor ésszerű és emberséges módot kell találni rá, hogy eljárjanak az illegális bevándorlókkal szemben.

A bejutottaknak fel kell készülnie még egy kockázatra. Arra, hogy eljöhet a nap, amikor szétszakítják a családjukat. Ugyanis az Egyesült Államokban született gyermekek amerikai állampolgárok, őket nem utasíthatják ki az országból, a szüleiket azonban igen. Ez egy újabb szomorú részlete a bevándorlási dilemmának, amit az ország vezetőinek előbb-utóbb valahogy muszáj lesz megoldaniuk.