Korunk pestise az influenza?

A történelem során Eurázsia, de főként az ázsiai kontinens melegebb területei voltak a járványok kiindulópontjai. Állati eredetű betegségekről lévén szó – mint a himlő, a tbc – állattartó közösségekből, állat és ember szoros együttélésének helyszínéről indultak útnak. Amerikában, ahol nemigen tartottak háziállatot, egészen az európai hódításig ismeretlenek voltak a világ más pontjain pusztító járványok, az őslakosok szervezetében nem is alakult ki semmiféle védelmi mechanizmus.

A kontinensen gyakorlatilag nem a fegyverek, hanem az olyan behurcolt, „egyszerű betegségek” pusztították ki az őshonos indiánokat, mint az influenza vagy a himlő. A kór hatékony terjesztéséhez a hódítók is hozzájárultak, amikor például himlővel fertőzött takarókat ajándékoztak a törzseknek – mondta el az FN-nek Horányi Ildikó főmuzeológus, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum munkatársa.

A járványok „elsőiről”, bár egyidősek az emberiséggel, nem tudjuk, mikor és hol indultak, illetve mi okozta az első tömeges megbetegedéseket. Ami biztos, hogy már az ókorban is több járványszerű betegség pusztított, ám a leírások alapján egyiket sem lehet teljes bizonyossággal meghatározni, s az emberi maradványokban pedig ma már képtelenség kimutatni a vírusokat és baktériumokat, csupán néhány – a csontrendszerben is elváltozásokat okozó – betegségről alkothatunk pontosabb képet.

A vírusok ugyanis csak élő sejtekben szaporodnak, a baktériumok – életkörülményeiktől függően – hosszabb élettartamúak, de legfeljebb csupán néhány évtizedig maradnak életképesek – az extrém esetektől eltekintve. Igazi szenzáció volt, hogy a közelmúltban két 1918-ban spanyolnáthában elhunyt katona vérmintáiból sikerült kivonni a vírus genetikai anyagának egy részét.

Az első biológiai fegyver
Az emberiség történetében a legtöbb áldozatot követelő járvány egyértelműen a pestis volt. Első bizonyítható megjelenése a 6–7. században az akkor ismert világ lakosságának mintegy 30 százalékát elpusztította. Ázsiából indult és arab területeken szedte a legtöbb áldozatot, de eljutott Európába is. A leghíresebb és legnagyobb pestisjárványt azonban 1347-ben közvetítették Európába a hódító tatár seregek. A Krím-félszigeten portyáztak, amikor már akkora pusztítást okozott soraikban a kór, hogy fel is adták Kaffa várának ostromát. „Búcsúzóul” azonban katapultgépekkel jópár pestissel fertőzött holttestet hajítottak a városba.

A Krímről aztán itáliai kereskedők és a hajóikon utazó házi patkányok vitték és terjesztették el az Alexandria-Itália útvonalon az egész Európára kiterjedő kórt. A pestist okozó baktériumok ugyanis előszeretettel tanyáztak a házi patkányon élősködő bolha gyomrában. Egy évvel később, 1348-ban már milliószámra haltak az emberek bubópestisben és tüdőpestisben: a kór két fajtája gyakran együtt jelentkezett, de óriási különbség, hogy utóbbit gyakorlatilag lehetetlen volt túlélni. A bubópestis a nyirokrendszerben terjed, magas lázzal, erős fájdalmakkal jár, az ember testét tojás nagyságú kelések borítják és körülbelül két hét alatt viszi el az áldozatot. A betegek 70 százaléka azonban már a középkorban is felépült.

Crespi Giuseppe Maria (1665–1747) iskolája: Szent Rókus pestises betegeket gyógyít

A tüdőpestis a vérben terjed, sokkal intenzívebb lefolyású, náthára emlékeztető tünetek mellett akár három napon belül halált okoz. A tüdőpestises emberekről feljegyezték, hogy jártukban-keltükben estek össze és haltak meg, a hollandok ezért sietős kórnak nevezték. A halálozási ráta 99 százalékos volt – emeli ki Horányi Ildikó. Manapság a bubópestis gyógyítható, a tüdőpestis viszont az esetek 90 százalékában halálos: annyira gyors a lefolyása, hogy – a jellemzően harmadik világbeli – betegek el sem jutnak az orvoshoz.

Hiába küzdött az emberiség
A bakterológia csak az 1840-es évektől tudott válaszokat adni, a korabeli tudomány értetlenül állt a pestis előtt. Abban mindenki egyetértett, hogy a kór Isten büntetése, a védekezés módja azonban megosztotta a kortársakat. Az egyik elmélet szerint a járványt a megromlott levegő hordozta, mások úgy vélték, cseppfertőzéssel terjedt. Mindenesetre hamar felismerték a higiéné és a karantén jelentőségét: először saját házukban, később járványkórházakban különítették el a pestises betegeket.

A levegő megtisztítására hatalmas tüzeket gyújtottak, házon belül illatosabb, a szabadban már kevésbé jó szagú anyagokat – szarut például – égettek, amelyek füstje hitük szerint méregtelenítette a levegőt. Néhány helyen az orvosok védőmaszkos ruhát öltöttek, a velencei karneválon a mai napig szerepel a madárcsőrszerű arcfedő.

Az orvostudomány azonban nem jutott túl a tüneti kezelésen: a láz- és fájdalomcsillapításon, a kelések kifakasztásán, a „rossz, fertőzött vér” lecsapolásán. Magyarországra Nagy Lajos nápolyi hadjáratról hazatérő serege hurcolta be a pestist, ami hazánkban – miként Moszkvától Írországig – a lakosság átlag 30 százalékát elvitte. Azért átlag, mert a sűrűn lakott területen nem volt ritka a 60 százalékos elhalálozás sem – teszi hozzá a muzeológus.

Patkány hozta, patkány vitte
A pestis aztán ahogy jött, el is tűnt a 14. század közepén. A baktériumok azonban nem pusztultak ki, csak visszahúzódtak, és eleinte 15–25, később 30–40 évenként kisebb-nagyobb járványt hoztak a világra. Ez valószínűleg összefügg azzal, hogy míg egy pestist átélt nemzedékben kialakult bizonyos immunitás, addig az új generáció tagjai védtelenek voltak, a járvány nagyobb méretet ölthetett.

Hazánkban az 1348–49-es járvány után az 1550-es évek közepén, 1709–11 és 1738–41 között jegyeztek fel nagyobb pestisjárványt – kisebb, lokális járványok átlag ötévente előfordultak. A kórt végül a 19. században az orvostudomány, a közegészségügy és a higiéné jelentős fejlődésével párhuzamosan sikerült végleg visszaszorítani. Az utolsó járvány Nyugat-Európában a marseille-i volt 1820–22 között, Magyarországon pedig – a peremterületeket kivéve – 1741-től nem voltak tömeges megbetegedések. Horányi Ildikó szerint azonban a siker nem az embereken múlott.

Thomassin Simon Henri (1687–1741)

A 17. század „világháborújában”, a harmincéves háborúban skandináv seregek is harcoltak a szűken vett Európa területén. A hadakkal pedig tömegesen érkeztek az északon honos vándorpatkányok, amelyeket nem kedvelnek a pestist hordozó bolhák. A vándorpatkány jóval testesebb és agresszívebb „házi rokonánál”, így kisvártatva az erdőkbe, mezőkbe szorította a pestis vírusgazdáját hordozó rágcsálót. Ha úgy tetszik, az egyik patkány behozta, a másik kiűzte a pestist Európából.

Forrás: fn.hu