Az idő szobrászai – restaurátorok

A National Geographic Magazin májusi számából.
Írta Gáspár Ibolya, fényképezte Sopronyi Gyula

„A műkincsek fölfedik előttem a titkaikat, megtudhatom, hogyan készítették őket. Igaz, a hamisítványok is így leplezik le magukat” – kezdi Varga Péter, az Iparművészeti Múzeum ötvös főrestaurátora, aki három évtizede dolgozik a restaurátorműhelyben. A félhomályos teremben egy galériaszerű dobogón áll az asztala – csak így kap némi természetes fényt, olyan nagy a műhely belmagassága. A kinti forgalom zsivaja olykor megtöri a csendet, máskülönben mintha megállt volna idebent az idő. A főrestaurátor keze munkája a 2006-ban restaurált Szent László-herma, most éppen az Esterházy-gyűjtemény egyik kupájának elefántcsont díszítését illeszti össze. Karnyújtásnyira tőle lánya, Noémi dolgozik. 2006-ban kapott diplomát, szintén ötvös restaurátorként.

Embert próbáló feladat a gyűjtemény roncsolt tárgyainak rendbehozatala. A kincsek java jóvátehetetlen károkat szenvedett a második világháború során. 1944 októberében ugyanis Esterházy Pál herceg az addig az Iparművészeti Múzeumban letétbe helyezett értékeket biztonságosabb helyre akarta menekíteni a várható bombázások elől. Ezért a család budai, Tárnok utcai palotájának pincéjébe szállíttatta azokat. Budapest ostromának utolsó heteiben azonban találat érte az Esterházy-palotát, az épület kiégett, a leomló falak pedig maguk alá temették a kincseket rejtő ládákat.

Három évvel később, a romok eltakarítása után szembesültek azzal a szakemberek, hogy a pompás műtárgyak nagy része ízzé-porrá zúzódott. A föllelt maradványokat visszavitték a múzeumba, restaurálásuk, állagmegóvásuk az 1950-es években kezdődött. A legendás hírű Szvetnik Joachim főrestaurátor (aki Kovács Éva művészettörténésszel együtt 1977-ben az Egyesült Államokban azonosította a Fort Knoxban őrzött magyar koronázási jelvényeket) áldozatos munkával, közel húsz tárgyat állított helyre, köztük az 1654-ben, Augsburgban készült Vezekényi tálat, amely az 1949-es jegyzőkönyv szerint 99 százalékban roncs volt. Szvetnik szakmai örökébe tanítványai és munkatársai, köztük Varga Péter lépett. „Ezüstművesként kezdtem pályámat az Állami Pénzverőben, de a tömeggyártás kevéssé vonzott. Lévén állandó látogatója a múzeumoknak, fölcsigázták érdeklődésemet a régi technikák – idézi föl Varga Péter a kezdeti időket. – Vallom, hogy a jó restaurátor előbb mesteremberré lesz, így ismerheti meg a szakma csínját-bínját. Hajdanán, az inaséveik letöltése után, a céhlegények vándorútra indultak, hogy új mesterségbeli fogásokat sajátítsanak el. Némelyikük akár Toledóig is elment. Jómagam mindmáig vándorlok… az időben.”

A főrestaurátor lankadatlanul kutatja a régi mesterek módszereit, pedig nincs könnyű dolga, mert a korabeli ötvöstechnikákról csak elvétve maradt fönn bármiféle útmutató. Példának okáért féltve őrizték a forrasztóanyagok készítésének eljárását, a szakmai titok apáról fiúra szállt. „A restaurálás mikéntjét mindig az adott műtárgy határozza meg. Mert ahogyan nem létezik két egyforma tárgy, úgy nincs két teljesen egyforma sérülés sem. Az sem mindegy, hogy javítás közben milyen nyomot hagyunk a tárgyon. Sokszor a régi ötvösszerszámokat is el kell készítenünk” – vélekedik a resaturátor.

A teljes cikk a National Geographic Magazin májusi számában olvasható.