Versenyfutás a magas északon

A National Geographic Magazin májusi számából.
írta: McKenzie Funk

Deres szakállú sarkkutató, s egyben az Orosz Föderáció Hőse – Artur Csilingarov, a Duma egykori alelnökének irodája az orosz parlament egyik hosszú csarnokának végéből nyílik. Bejáratát a Jamal atomjégtörő posztere őrzi; a százötven méteres hajószörny orrán festett fogazat díszeleg. Odabent faragott rozmáragyarpár, térdmagasságú fapingvin és két fiókája s nyolc apró porcelán jegesmedve fogad: az Északi- és Déli-sarkvidék címerállatai. A falon Vlagyimir Putyin arcképe. A bőrfoteljében üldögélő Csilingarov sötét öltönyére kitűzte a Hősöknek kijáró aranycsillagot. Mellette méteres földgömb – ám ez eltér a megszokottól. Tengelyét megdöntötték, hogy mindkét sarkvidék látható legyen.

Moszkvában tél van. Csilingarov három hónapja tűzte ki a tengerfenékre az orosz lobogót az Északi-sark alatt. Ez az esemény (amit sokan területfoglalásként értelmeztek) fölkeltette a világsajtó érdeklődését, s diplomáciai vitát gerjesztett.

A Putyin-párti sarkkutató elfoglalt ember, ezért az udvariaskodást mellőzve tüstént belevág a közepébe: „Hét nap alatt értünk el az Északi-sarkig. A vastag jégben nem volt könnyű utunk” – kezdi, nehezen törtek előre a hajók. A pólus közelében talált léken azután leeresztették a Mir–1 és Mir–2 nevű mini-tengeralattjárókat a víz alá. Csilingarov az elsőben szállt alá úti céljukhoz, a 4200 méter mélyen található valódi Északi-sarkhoz. „Sötét volt odalent, koromsötét. Kockázatos vállalkozás volt. Nem csoda hát, ha féltünk” – meséli Csilingarov, aki félmillió dollárnyi viteldíjat leszurkoló úti- és képviselőtársával, Vlagyimir Gruzgyev üzletemberrel kíváncsian kémlelt kifelé a hajóablakon. A nyomukban aláereszkedő Mir–2 fizető utasát – egy kalandvágyó svéd üzletembert – az ausztrál Mike McDowell kísérte el a mélybe. Merülésük közel három óra hosszat tartott, a visszaút sem volt rövidebb. Fejük fölött a jégtorlasz közben akár arrébb is sodródhatott. Ha nem találják a léket, odalent rekednek!

„Az volt a legnyomasztóbb az egészben, hogy tudtuk: nincs, aki kimentsen bennünket” – árulja el Csilingarov. Valamivel elmúlt már dél, amikor a Mir–1 megérkezett a finom agyaggal borított lapos tengerfenékre. Előbb talajmintát gyűjtött, majd megkereste az Északi-sarkot, s robotkarja kitűzte a titánból készült orosz zászlót. „Hogy miért kellett a zászló? Nos, akik eljutnak valahová, rendszerint magukkal viszik országuk jelképét. Az amerikaiak még a Holdra is kitették a csillagos-sávos lobogót!” – feleli ki nem mondott kérdésemre az orosz sarkkutató. S persze az Északi-sark jegén, a Déli-sark haván, sőt a Mount Everest csúcsán is ott látható megannyi ország zászlaja. „Ez a világ egyik legjelentősebb geográfiai teljesítménye volt! Büszke vagyok arra az orosz zászlóra. És van ott hely más lobogóknak is…”

Csilingarov ezután szóba hozza, hogy a közhiedelemmel ellentétben ez nem egy hivatalos, állami expedíció volt, hanem magánforrásokból finanszírozták. Nem Putyin akarta őt az Északi-sarkra küldeni – mi több, óva intette attól, hogy alámerülön e veszélyes vizeken. Hazafi és politikus lévén Csilingarov pontosan tudja, hogy nemzeti hős lett belőle, és a kevésbé ismert részleteket elfeledheti. Meg sem említi például, hogy 1997-ben nem ő, hanem McDowell és két amerikai vetette föl az expedíció ötletét. Hogy egy évvel a 2007-es vállalkozás előtt még benne sem volt a csapatban. Hogy 95 ezer dollár fejében McDowell cége bárkit levitt volna a Mir utasülésén „a valódi Északi-sarkra”. Miként a tengerfenéken gyűjtött minták tudományos értékének kérdéses voltát sem feszegeti.

Dánia és Svédország orosz jégtörő hajót bérelt a Grönland körüli tengerfenék föltérképezésére.

A két mini-tengeralattjáró visszatérése valóságos kínszenvedés volt, mert a Mir–1 fölbukkanása után a Mir–2 másfél óra hosszat kereste a léket. S noha a kísérő hajókon negyvennél több újságíró várakozott, az expedíció drámai eseményei helyett szinte nyomban a politikai vetületeket kezdték taglalni. „Oroszország magának akarja az Északi-sarkot!” – kürtölték világgá tudósításukat. Csilingarov pedig csak rátett egy lapáttal minderre: „Az Arktisz mindig is orosz volt” – jelentette ki egy sajtóértekezleten. S ezzel az expedíció is csakhamar más fénybe került: a terjeszkedés és a geopolitika fontosabbá vált, mint a felfedezés vagy a hősies utazás. A kanadaiak és a dánok elítélték, az amerikai külügyminisztérium rossz szemmel nézte Csilingarov sikerét. Szakállas ábrázata egyik napról a másikra a sarkvidékért vívott elkeseredett küzdelem jelképévé vált. Ám az Arktiszért folyó versengés valódi sztorija nem is Csilingarovról szól…

A teljes cikk olvasható a National Geographic Magazin májusi számában.