Ősi város a felhők felett – Machu Picchu 2. rész

A kőtömbök mozgatása
Vajon hogyan juttatták el az inkák a 15–20 tonnás sziklákat a kőfejtőből az építési területre? Az inka épületek nyersanyagának biztosítása félelmetes feladat volt. Susan Niles professzor az inkák által leküzdendő legnagyobb nehézséget a hatékony gépek, daruk és szekerek hiányában látja. Ez a kultúra nem ismerte a kereket, nem voltak igavonó állataik és olyan gépeik, amelyek nekünk már rendelkezésünkre állnak. Mindent kézi erővel mozgattak.

Egy 17. századi rajz bemutatja, hogy milyen lehetett az inkák megoldása. Az inkák növényi és állati eredetű rostokat fontak össze vastagabb szálakká, amelyekből hosszú és erős köteleket sodortak. Pachakuti munkásai ezekkel a kötelekkel vontathatták a helyükre a hatalmas köveket. Csakhogy ez a módszer még sík terepen is rendkívül nehézkes. A kő alatt óriási súrlódási erő lép fel, az első perem pedig folyamatosan feltúrja a földet, ami szintén akadályozza a haladást. Pachakuti kőműveseinek rá kellett jönniük, hogy hogyan küzdjék le az akadályt.

Először is csökkentették a terhet. A gránit durva megmunkálását már a kőfejtőben elvégezték. A felesleget kőkalapácsokkal verték le. Machu Picchu kőbányájában máig is megtalálható a kőművesek keze nyoma. A kődarabokat kőkalapácsokkal körülvágták, úgy, hogy a tömb vége leszakadjon. Ekkor láttak hozzá, hogy az építkezésen felhasználható formára faragják. Miután a roppant sziklát durván kifaragták, újabb ravasz trükköt alkalmaztak, hogy könnyebben tudják szállítani. Nagyon ötletesen lesimították a kő alját, a széleit pedig úgy vésték le, hogy végül enyhén domború lett, mint egy csónak feneke. Így nem csak vontatni volt könnyebb, hiszen a pereme nem fúródott a földbe, hanem irányítani is. Végül az is elképzelhető, hogy kisebb köveket és sódert szórtak a talajra, amelyek görgőkként segítették a roppant tömbök haladását.

A Channel ajánlata: Az antik világ építészeti remekei II. – Macchu Pichu Machu Picchu felépítését Pachakuti, az Inka birodalom egyik legsikeresebb uralkodója rendelte el, azzal a nem titkolt céllal, hogy legyen végre egy szent hely, ahol méltó körülmények között randevúzhat isten-társaival. Az építési paranccsal azonban szinte lehetetlen feladat elé állította mérnökeit, kiknek egy vad és alig megközelíthető hegyfokon kellett megvalósítaniuk királyuk álmát. A National Geographic dokumentumfilmje május 24-én (vasárnap)17 órától tekinthető meg.

Az ilyen módszerek a kisebb köveknél használhatók, de ahogyan az egyiptomi építmények és a húsvét szigeti szobrok sejtetik, a nagyobb darabok szállítása más módszereket követelt. A legtöbben úgy képzelik, hogy az ókorban többnyire farönkökön továbbították a nagy köveket, csakhogy az ilyen görgők használata nagyon nehézkes. Lejtőn lefelé és felfelé használhatatlanok, mert a csekély súrlódás irányíthatatlanná teszi a terhet. Az elguruló követ pedig állandóan féken kell tartani. A keskeny hegygerincen ez életveszélyessé válhat. Aki itt építkezik, az mintha a szólásból ismert pengeélen dolgozna. Nincs elég hely a köteleket húzó több tucat embernek, főleg akkor, ha a kő a szirt peremére kerül.

Az inkák tehát kénytelenek voltak rájönni, hogy hogyan csökkentsék a nagy tömbök mozgatásához szükséges munkaerőt. Inkább az általunk talpfáknak nevezett eszközökre van szükség. Ezek olyanok, mint a görgők csak rögzítve vannak, és nem gurulnak el. A szán viszont könnyen csúsztatható rajtuk. Néhány tudós úgy véli, tudja, hogy az inkák hogyan mozgatták a köveket. Szerintük létrákon csúsztatták őket. A létra csak annyiban különbözött attól a létrától, amit a garázsunkban tartunk, hogy a fokai oldalt kiemelkedtek. Az eszközt lefektetették, egy másikat fölé helyeztek, és arra tették rá a köveket. Ezután emelőkkel fejtették ki az erőt a követ szállító, csúszó létra és a súly által a földre szorított létra fokai között.

Az egyiptomiak gyakran alkalmazták ezt a módszert, és valószínű, hogy a szűk helyeken az inkák is ezt tették. Ez a technika lehetővé teszi, hogy az inkák a meredek, egyenetlen terepen is szállítani tudják a köveket. A módszer további előnye, hogy nincs szükség kiépített utakra, csak két létrára, amelyek közül az egyiket a másik elé rakva bárhová eljuthatunk.

Az inkáknak tehát ötletes módszerekkel sikerült továbbítaniuk a köveket a nehéz terepen. A munka sikere azonban az emberi erőn múlt. Ilyen hatalmas munkaerő összeszedése megoldhatatlan feladatnak tűnhet. Az inka uralkodó viszont könnyedén úrrá lett e problémán az adórendszer segítségével. Az inka adóalanyok fizikai munkával is leróhatták azt, amivel a birodalomnak tartoztak. A felügyelők rövid idő alatt rengeteg embert tudtak munkába állítani. Ezeknek a dolgozó polgároknak volt egy nagy előnyük a rabszolgákkal szemben. A rabszolgákat rá lehetett bírni a munkára, arra azonban nem, hogy azt jól végezzék el. Csak látszólag szorgoskodtak. Ezzel szemben az inka munkások rászánták az időt, hogy az eredmény jó is legyen. Valószínűleg érdekeltek voltak az eredményben, és büszkék voltak a munkájukra, amit nem csak a nagyurak parancsára végeztek.

Csatornarendszer
Minden gondosságuk ellenére az inka építők rövidesen megtapasztalhatták, hogy több heti munkájuk milyen könnyen válik semmivé. A sűrű esők és ingatag lejtők földjén egyetlen apró hiba következtében minden a mélybe csúszhat az orruk előtt. A veszedelmes hegygerincen álló Machu Picchu építői állandó harcot vívtak a gravitációval. A nagy gonddal tervezett és faragott teraszok alátámasztják és a táj részévé teszik a várost. Az alsó teraszokon azonban megtörik a minta. Valami elmozdította a támfalakat. Mások eltűntek a rájuk boruló föld alatt. Feljebb a meredek lejtő lerázta magáról a talajt, amely valaha takarta. Földcsuszamlás történt. A talaj egy természetes törésvonal mentén elmozdult, és megrongálta a teraszokat.

A vélhetően lassú, mégis pusztító jelenség a hegyoldal 140 méter hosszú szakaszát érintette. Ám Pachakuti munkásai, mint mindig, ezúttal is alkalmazkodtak. Feltárták az okot, tervet készítettek és helyrehozták a károkat. Megoldásuk a mai mérnökök számára ismerős, 500 éve viszont forradalmi újításnak számított. Pachakuti emberei csatornát ásnak a megrongálódott teraszok fölött, hogy a felszínen folyó víz elterelésével elejét vegyék a további károsodásnak. Nem engedhették meg maguknak, hogy kockáztassanak. Ha a vidékre jellemző heves esőzés átáztatja az alapokat, akkor az alsó talajréteg kimosódása katasztrófához vezethet. A mérnökök ezért épületről épületre, falról falra haladva mindenütt csatornákat és lefolyókat alakítottak ki. Összesen 130-at. A nagy esők idején ezek biztonságosan elvezették a vizet egy nagy csatornába, majd onnan a lenti esőerdőbe.

Amit Machu Picchuban sohasem látunk, az a felszínen megmaradt tócsa. Bármennyire esik, márpedig itt nagyon tud esni, az összes víz lefolyik, Semmi sem marad meg. A talaj megtisztítása és a szilárd alapok lerakása után Pachakuti mérnökei már felépíthették a várost alkotó házakat, tereket és templomokat. Mint mindig, a természettel összhangban, azt megformálva dolgoztak. Az épületek finom ölelésben fogják körül a hegytetőt. A legtöbb kultúrában egyszerűen legyalulták volna a hegy tetejét, mint ahogy nagy valószínűséggel mi is tennénk. Elsimítanánk, és úgy építkeznénk rá. Az inkáknak viszont valahogyan sikerült tiszteletben tartani a felszín természetes formáit és szépségét, amit az épületeik még inkább kiemelnek ahelyett, hogy elcsúfítanának.

A cikk első része

Kapcsolódó cikk:
Machu Picchu, az inkák menedékhelye