Szűk esztendők jőnek…

Írta Joel K. Bourne, Jr.
Fényképezte John Stanmeyer

Ugyanolyan hétköznapi tevékenységünk, mint az, hogy levegőt veszünk és két lábon járunk. Leülünk az étkezőasztalhoz, kezünkbe fogjuk a villát és bekapunk egy falat ételt. Eszünkbe sem jut, vajon a világ mely távoli pontjairól kerülhetett a tányérunkra mindaz, amiből sokszor egy kis repetára is gusztusunk támad. Modern társadalmunk leveszi rólunk a napi betevő megtermelésének és elkészítésének terhét, csak fizetnünk kell érte. Így azután csak az élelmiszerárak emelkedése láttán kapunk észbe, csak akkor ébredünk rá, hogy közönyösségünk milyen súlyos következményekkel járhat.

Az ipari forradalom jótékony hatásai nyomán jelentősen nőtt az élelmiszer-termelés Angliában. Malthus ezért feledésbe merült, csak a zöld forradalom idején került elő újra, és lett a modern közgazdászok gúnyolódásának tárgyává.

Az emberiség történelmének mind ez idáig legnagyobb népességnövekedése ment végbe 1950-től napjainkig. Malthus óta újabb hatmilliárddal gyarapodott azok száma, akik nap mint nap étkezőasztalhoz ülnek. Hála az egyre fejlődő gabonatermesztési módszereknek, legtöbbjüket sikerült jóllakatni. Mostanáig. A malthusi korlátokat mindörökre leráztuk magunkról. Legalábbis eddig azt hittük.

A kínai holdév kilencedik havának tizenötödik estéjén Yaotian (Jaotien) falu 3680 lakója együtt üldögélt a főtéren, az esőtől csöpögő ponyvák alatt. Őseik tiszteletére rendezték meg hagyományos ünnepüket, éppen tizenhárom fogásból álló lakomájukat fogyasztották. A világgazdasági válság dacára még mindig viszonylagos jólétben él a délkelet-kínai Guangdong (Kuangtung) tartomány lakossága. Itt fekszenek Yaotian zsebkendőnyi parcellái a gombamód szaporodó új gyártömbök szorításában. A rohamos iparosítás fölvirágoztatta és Kína tartományainak élvonalába emelte a térséget.

A vízművek alkalmazottai jó szerencséjüket ünneplik; lelkesen koccintanak a háromezer fő részére rendezett; tizenhárom fogásos díszvacsorán. Egykor nélkülözött Guangdong tartomány; de ma már jólétről tanúskodnak az efféle lakomák.

Amikor jól megy soruk, a kínaiak disznóhúst esznek. A világ legnépesebb országának egy főre számított sertéshúsfogyasztása 1993 és 2005 között 45 százalékkal, évi 24-ről 34 kilogrammra nőtt. Shen Guangrong (Sen Kuangzsung) sertéshúsipari szakértő a múltat idézve meséli: apja évente egy disznót nevelt, s a hízót mindig újév napján vágták le – mindössze ennyi hús jutott nekik egész évre. Shen apjának nem került sokba a disznó etetése: az a fekete-fehér, szívós fajta jószerével bármit (ételmaradékot, gyökeret, egyéb hulladékot is) elfogyasztott. Nem úgy a mai kínai hízók.

Az élelmiszerárak emelkedése miatt (az akkor már egy esztendeje tartó, és egyre súlyosbodó politikai zavargások betetőzése, az 1989-es Tienanmen téri tüntetés után) a kormány adókedvezményekkel kezdte ösztönözni a mezőgazdasági üzemek termelését, hogy kielégíthesse a növekvő keresletet. Akkor történt, hogy Shent Kína egyik első koncentrált sertéstelepére (cafo) rendelték dolgozni, a közeli Shenzhenbe (Sencsen). Egyre több van ezekből az állatfarmokból, ahol a gyors gyarapodás érdekében csúcstechnológiával előállított, kukoricát, szójalisztet és adalékokat tartalmazó keverékekkel táplálják a hízókat.

Kína: A levágott hízó minden porcikáját eladják ebben a guangzhoui hentesüzletben. Néhány évtizede még ritka csemege volt a disznóhús; de ma már sokak asztalára kerül belőle. Ennek ellenére az egy főre jutó húsfogyasztás fele sincs az Egyesült Államokénak. Mivel a világ állományának csaknem a felét kínai sertéstelepeken hizlalják; az ország tetemes gabonaimportra szorul.

A sertéshúskedvelő átlagkínai, aki még mindig csak 40 százalékát fogyasztja az Egyesült Államokban élők éves húsadagjának, örülhet ennek a trendnek, ami viszont a világ gabonakészleteit illeti, eléggé aggasztó a fordulat. A hús ugyanis rendkívül rossz hatásfokkal hasznosuló élelmiszer. Ha sertéshúsból akarjuk előállítani ugyanazt a kalóriamennyiséget, amelyet a gabona képvisel, ötször annyi (sertéstápként adott) gabonát kell felélnünk, mint ha közvetlenül gabonát fogyasztanánk. Minthogy egyre több gabonát fordítunk haszonállataink táplálására és autóink bioüzemanyagának előállítására, éves gabonafogyasztásunk világméretekben az 1960- ban számított 815 millió tonnáról 2008-ig nem kevesebb mint 2, 16 milliárdra nőtt.

Bolygónk második legnagyobb kukoricatermelő nemzete, Kína sem képes elegendő gabonát termeszteni ahhoz, hogy teljes sertésállományát eltarthassa. A hiányt jobbára az Egyesült Államokból és Brazíliából behozott szójával pótolja. A trópusokon zajló erdőirtás egyik legfőbb hajtóereje az élelmiszer, a takarmány és a bioüzemanyagok iránti rohamosan fokozódó kereslet. A közelmúltban, 1980 és 2000 között növénytermesztésbe vont területek több mint felét érintetlen őserdőkből kanyarították ki; 1990 és 2005 között Brazília évi 10 százalékkal növelte amazóniai szójaföldjeit – az esőerdők rovására.

Állatok takarmányozására szánt; óriásbálába zárt rizsszárrakományt szállítanak Punjab állam dúsan termő földjei mellett. Magas hozamú fajták termesztésével; állami támogatással végzett műtrágyázás és öntözés révén Indiának évtizedekig sikerült elkerülnie az éhínséget.

A brazíliai szójaszállítmányok egy része talán éppen a Guangdong tartományban működő legnagyobb cafo, a Guangzhou Lizhi (Kuangcsou Licse) Sertéstelep vályúiban köt ki. Mire Kína lakossága eléri a másfél milliárdot – ez valamikor az elkövetkező húsz évben várható – a szakértők szerint további kétszázmillió hízóra lesz szükség csupán ahhoz, hogy a népesség fenntarthassa önmagát. És akkor még csak Kínáról beszéltünk. A világ húsfogyasztása 2050-re várhatóan megkétszereződik, ez pedig azt jelenti, hogy a jövőben sokkal több gabonát kell előteremtenünk.

Nem először fordul elő, hogy globális élelmiszerválság fenyeget: a világ már átélt ilyen katasztrófahelyzetet. A 83 éves Gurcsárán Szingh Kálkát még emlékszik a 20. század egyik legszörnyűbb időszakára – 1943-ban négymillióan estek áldozatul a rettenetes bengáli éhínségnek. A rákövetkező két évtizedben Indiának sok-sok millió tonnányi gabonát kellett importálnia, hogy népét jóllakassa. Aztán jött a zöld forradalom. Az 1960-as évek közepén, miközben India újabb aszályokkal dacolva igyekezett élelmezni lakosságát, Norman Borlaug amerikai növénynemesítő, indiai kutatókkal karöltve, magas hozamú új búzafajtákat próbált meghonosítani Punjab (Pandzsáb) állam termőföldjein. Az új vetőmagvakkal Borlaugék csodát tettek, meséli Kálkát, aki akkor földművelésügyi igazgatóhelyettesként tevékenykedett Punjabban. Ugyanannyi munka befektetése árán a gazdák 1970-ben már közel háromszor annyi terményt takarítottak be.

Brazília: Vastag sugárban zúdul alá s végül heggyé magasodik a szójabab a Kínába induló teherhajó rakterében. Odaát majd étolajat és takarmányt sajtolnak belőle.

Az iowai születésű Borlaug küldetésének tekintette, hogy a magas hozamot szavatoló mezőgazdálkodási módszereket – amelyek révén az amerikai Közép-Nyugat „a világ éléstára” lett –, a földgolyó elszegényedett régióiban is népszerűsítse. Rövid, vaskos szárú, tömött kalászú új törpebúzafajtái eladdig példátlanul gazdag termést hoztak – feltéve, hogy elegendő vizet és műtrágyát kaptak, s kevés gyommal és kártevővel kellett megküzdeniük. Az indiai kormány támogatást nyújtott a csatornák építéséhez, a műtrágyázáshoz, a kutak fúrásához, ingyen adott áramot a gazdáknak, hogy vízszivattyút üzemeltessenek. Az új búzafajták hamar elterjedtek Ázsia-szerte, sok millió gazda változtatott régi termesztési módszerein. Az új búzákat követték a csodaszámba menő új rizsfajták. Mivel a búza, a rizs, a gyapot gyorsabban beérik, évente kétszer lehet aratni – ma már senki nem csodálkozik ezen Punjabban.

A National Geographic Magazin júniusi lapszámából azt is megtudhatja, mi a helyzet Afrikában, és a fejlett országokban.