Moszkva egykor és ma 2. rész

1985-ben Moszkvában is új korszak kezdődött. Hogy a nyilvánosság és a társadalmi-gazdasági reform orosz fedőneve mennyire nemzetközivé vált, arra jó példa, hogy alapfokú szintű angol-nyelvkönyvben (Headway, Elementary) ilyen példamondat szerepel: „Gorbachev gave the world glasnost and perestroika.”

Az egyik ház tűzfalán már a korábbinál jóval kisebb méretű plakát biztatott a béke védelmét biztosító munkára, és felette megjelent egy kisebb tábla, amely ügyvédi tanácsadás felirattal az udvar felé mutatott. 1987 hűvös tavaszán a Bitcai sportkomplexum területén piac nyílt, ahol a legkülönfélébb képző- és iparművészeti alkotásokat elsősorban maguk a művészek vagy megbízottaik árulták. Később a Szokolnyikiben, majd pedig Izmajlovóban jelent meg a szabadpiac már jóval kommerszebb, de igen jelentős választékkal és magas árakkal, például az SZKP első titkáraiból összeállított matrjoskababával, vagy a hirtelen előkerült festett szamovárokkal. Az Arbáton ekkor még csődület vette körül a ritkaságszámba menő festőt és modelljét, két év múlva ellenben már művészek és utcai zenészek sokasága kereste így a kenyerét.

A sétálóutca egy darabig a moszkvai Hyde Park Corner szerepét is betöltötte. Csendes tüntetők követelték az egykor több mint hárommillió hívőt számláló görög katolikus egyház jogainak visszaállítását, egyesek politikai krédójukat fogalmazták meg itt, alanyi költők olvasták fel szerelmes vagy hazafias verseiket. A hivatalokban vagy tudományos intézetekben dolgozók ekkor még élvezték, hogy a sajtó szinte minden áldott nap kínált valamilyen történelmi vagy politikai témát, amelyen azután órák hosszat lehetett vitatkozni. A viták mindmáig tartanak, de főleg az azóta eltelt húsz év eseményeiről. A tények szintjén viszont a helyzet már messze nem volt ilyen vidám.

A nyolcvanas évek végére a boltokból lassan, de biztosan szinte minden vásárlásra érdemes cikk kiveszett, az élelmiszerüzletek kiürültek; ennyit a peresztrojkáról. Az utolsó ilyen holmit – egy kétliteres volgográdi gyártmányú és mindmáig becsülettel szolgáló levesestermoszt – 1989 nyarán parázs közelharcban sikerült megkaparintanom a GUM-ban.

Intellektuális vonalon az olcsóság a szovjet birodalom végéig kitartott: 1990 nyarán külföldiek még 30 rubelért (alig több mint 500 forintért) egész napos kiránduláson vehettek részt a Vlagyimir Szuzdal útvonalon, és a Kreml kincstárába turistacsoporttal egy tízesért lehetett bejutni. Az elkövetkező év a vágtató infláció és az augusztusi államcsíny jegyében telt el, 1991. december végén pedig Moszkva már nem a Szovjetunió, hanem egy „új” állam, az Orosz Föderáció fővárosává vált.

A kilencvenes évek közepén Moszkvát elérte a változás azóta szűnni nem akaró szele. A piacgazdaság kialakulóban volt. Az élelmiszerboltok tömve áruval, mindenfelé virágot, könyveket árusító standok, CD-ket és videokazettákat forgalmazó üzletek, a metróállomások kijáratánál – a korabeli budapesti Moszkva térhez hasonlóan – álldogáló magánosok, csak szerényebb kínálattal: voltak, akik egy vekni kenyérrel kereskedtek. A vodka árának szórása tízszeres volt. Ekkor már mindent lehetett kapni, csak sok pénz kellett hozzá. Lenin szobra haragosan nézett az odalenn tornyosuló bunda- és bőrkabáthegyekre. A globalizálódó világ első hírnökei a dél-amerikai zenekarok lettek, a GUM-ban pedig multik foglalták el a megszépült üzlethelyiségeket. Igaz, a külső kerületek lakói éjszaka még mindig fegyverropogásra riadtak föl.

A változás szele közben viharrá fokozódott: ha valaki egy-két évig nem járt Moszkvában, szinte rá sem ismert. Most, a 21. században pedig heves viták dúlnak arról, hogy vajon mennyire élhető ez a metropolis. Vannak, akik büszkén hirdetik: London, New York és Tokió mellett csak az orosz főváros nevezhető „global citynek”. Ezzel aztán a dicséret ki is merül, mert Moszkva nehezen birkózik meg a nagyvárosi szerepkörökkel. A lakáspiac megjelenésével a kommunalkákat (több családot egy-egy szobába kényszerítő, nagy alapterületű társbérletek a központi negyedekben) véglegesen felszámolták; a luxusapartmanokat kialakító ingatlanfejlesztőknek busásan megtérült a kifizetett pénz, a családok pedig többnyire külvárosi lakótelepeken vettek maguknak lakást.

A vállalkozások elburjánzásával állandósultak a forgalmi dugók (az utakon több mint két és fél millió személygépkocsi fut), és az egykor példás tömegközlekedés is nehezen bírja a terhelést. A szolgáltató-ellátó rendszer fontos elemei az iparcikk-piacok, köztük legnagyobb a város északi peremén, azeriek felügyelete alatt működő, napi 30 millió dolláros forgalmat lebonyolító cserkizovói vásártér. A 12 szektorra osztott területen tízezer árus kereskedik, köztük kínaiak, törökök, azeriek és indiaiak.

A helyiek közül egyre többen töltik a szabad időt bevásárlóközpontokban vagy élményfürdőkben, a fiatalok pedig itt is, mint a világ más tájain, találkahelyként hasznosítják a gyorséttermeket. Elismerésre méltó viszont a kulturális intézmények szponzorálása: az orosz főváros – már ebben az évezredben – többek között új koncertteremmel, az Ilja Glazunov műveit bemutató múzeummal, magángyűjtemények kiállítótermével gazdagodott. A hatalmas gazdagság ösztönzi a befektetéseket, a lerobbant ipartelepek és irodák átalakítását. Beszédes tény, hogy a vendégmunkásokat oroszul gastarbeitereknek hívják, ez a fogalom ugyanis a szovjet rendszerben nem létezett.

A vidékről, egykori szovjetköztársaságokból és Ázsiából érkezetteket ritkán övezi rokonszenv, a kszenofóbia immár az egyik leggyakrabban használt kifejezés. A moszkvaiak készek elismerni, hogy a legjobb házmesterek, gondnokok a kirgizek, a mintegy százezer csecsen jelenléte viszont általános aggodalomra ad okot. Igaz, ami igaz, a gyakori balesetekről csak ritkán derül ki, hogy azokat az infrastruktúra általános lerobbantsága vagy netalán szándékos robbantás okozta.

Mondják, a városokra az illatok – esetleg szagok – legalább annyira jellemzők, mint az épületek vagy az emberek. Amikor visszagondolok 1964 szeptemberére, a moszkvai egyetemi tanulmányok kezdetére és Lefortovo kerület egyetemi városára, újra érzem a helyi kenyérgyár által árasztott édeskés illat és a 76-os oktánszámú benzin jellegzetes szagának keverékét. Lefortovo egyébként akkor tett szert világhírnévre, amikor az ottani börtönben 432 napon át őrizték Matthias Rustot, aki Cessna gépével egészen a moszkvai Vörös térig szállt 1987-ben.

Az ízek ugyancsak jellegzetesek lehetnek: a legemlékezetesebb közülük természetesen a főváros nevét viselő vodkáé (Moszkovszkaja), amit a jobb házaknál (sőt nem csak ott) szeljodkával (sós hering) és frissen főtt, vajas krumplival fogyasztanak. Sokak számára a rengeteg változás ellenére még ma is ez jelenti az orosz szentháromságot.

A cikksorozat első része itt olvasható.

Írta: Bassa László
Fotók: National Geographic

Forrás: Chili magazin

Kapcsolódó cikkek: