A Kelet Párizsa

Kína legnagyobb városa (lakosainak száma 13, 4 millió fő) a 2010-ben megrendezésre kerülő világkiállítás helyszíne. Egy amerikai felmérés, amely életminőség tekintetében vizsgálta a világ nagyvárosait, Sanghajt igencsak hátra – a 102. helyre – helyezte a sorban (1. Genf és Zürich, a sereghajtó pedig Bagdad), főképp légszennyezettsége és politikai merevsége miatt.

Az 1990-es évek közepén a világ toronydaruinak fele Sanghaj utcaképét rontotta. A város annyiban sokkal inkább hasonlít Hongkonghoz, mint Pekinghez, hogy kulturális öröksége főként a 19. század közepétől datálódik. Kína legjelentősebb múzeumai – például a Sanghaj Múzeum – is itt pompáznak. Sanghaj Kína legforgalmasabb és egyben a világ második legforgalmasabb kikötője; itt találhatóak Kína legjobb hotelei; Ázsia legnagyobb bevásárlóközpontja; itt épül a világ legmagasabb épülete; és innen indult útjára a világ első lebegő vasútja. Egész éven át használható fedett sípályák és Mercedes taxik várják a látogatókat.

Sanghajról a legjobb indulattal sem mondható el, hogy nyugalmat árasztó város lenne. Az előzetes képnézegetés és lázas olvasgatás sem készítheti fel az embert eléggé a valóságra: lüktető, mérhetetlenül zsúfolt, intenzív, zajos és elképesztően sűrű autóforgalom, vibráló vörös és fáradtsárga neonfények, nyüzsgő árusok. A repülőtérről a 430 kilométer per órás sebességgel száguldó ultramodern, lebegő mágnesvasút szállítja az érkezetteket a város felé.

A Bund vitathatatlanul az egyik legmegkapóbb része a városnak. A Huangpu keleti partjáról a jövő, Pudong, nyugati partjáról pedig a múlt, Puxi tárul elénk. Pudong, amely 20 éve még szántóföld volt csupán, ma a kínai gazdaság motorja – üzleti negyed, égbe törő felhőkarcolókkal, amelyek esti kivilágításban még szépnek is tűnhetnek; Puxi ezzel szemben a történelmi Sanghaj emlékeit őrzi. A tájékozódást nagyban könnyíti, hogy Sanghajban – a legtöbb kínai várossal ellentétben – a kínai mellett angolul is olvashatók az utcanevek a táblákon.

Az óváros klasszikus, szűk hátsó utcácskái között a tisztára mosott ruhák az ablakokban lógnak, és sűrűn összeszorítva sorakoznak egymás mellett a lakóházak. A városrész kör formáját az 5 kilométer hosszú városfal adta, amelyet a 16. században emeltek a japán kalózok támadásai ellen. Sajnos a falat 1912-ben lerombolták. Az óvárosban kevés a turista, annál több viszont a műemlék: a taoista Baiyun templomát a konfuciánus templom követi, eredetileg 1294-ből, de jelenlegi helyére csak a 19. században költöztették.

Sanghajban kihagyhatatlan kulináris élményt ígérő helyi specialitás a rizslisztből készült gőzgombócfalatka. A hússal vagy hagymával, zöldséggel töltött aprócska „kínai raviolit” a népszerű Nanxiang étteremben hordószerű bambusztálakból kínáljákSült és főtt változatát bárki kipróbálhatja az utcai árusoknál. Egyes vélemények szerint az olaszok nemzeti eledele, a tészta is Kínából jutott Itália földjére, Marco Polón keresztül a 13. század elején.

A hétvégi forgatag közepében a Yuyuan bazárban óriási a nyüzsgés, a hangzavar; pálcikára tűzdelt falatok a standokon mindenfelé, színes csecsebecseárusok végtelen sora, vörös lampionok, és árad a giccses műanyag. A közeli Yuyuan kerben megszűnik az ételszag, és nemes magnóliaillat lengi be a teret, amelynek virága Sanghaj jelképe. Árnyas lugasok, csillámló halastavak, kerti pavilonok, suhogó bambuszok, gingkofák, sziklakertek és jázmintenger fogadja a látogatót – a Ming-dinasztia korabeli kerttervezés elragadó példája.

A Huxingting Kína egyik leghíresebb, gazdagon díszített tóparti pagoda teaháza. Előkelő vendégei között megfordult már II. Erzsébet királynő és Bill Clinton is. Sanghajban néhány taoista templomhoz is tartozik egyébként teázó, a helyiek kezében pedig gyakran látni termoszt, műanyag edényt, amelyben a nap folyamán többször felöntik a zöld teájukat forró vízzel.

A hajdani francia negyed Sanghaj talán legkellemesebb városrésze. A környék egykor a sanghaji szerencsevadászok, kalandorok, gengszterek, forradalmárok, írók és könnyűvérű lányok törzshelye volt, akik többségében nem is franciák, hanem britek, amerikaiak, oroszok és kínaiak voltak. Árnyas fákkal szegélyezett sétányai, a harmincas éveket idéző franciás jellegű impozáns épületei elővarázsolják a város hajdanvolt hangulatát. Valóban a „Kelet Párizsában” járunk. Hangulatos éttermeiben különleges fogások közül válogathatunk. Ínyenceknek melegen ajánlott a sült angolna, a rákpörkölt vagy a lótuszlevéllel sült kacsa.

A Renmin, Sanghaj központi tere zenélő szökőkútjával kevésbé zord, mint például a pekingi Tiananmen tér. 1989-ben ezen a téren gyűltek össze a kommunista rezsim ellen demonstráló diákok, akiknek lázadását a karhatalom vérbe fojtotta.

A város – és talán Kína – első számú múzeuma a Sanghaj Múzeum, kötelező program minden idelátogató számárai. Világhírű bronzgalériájában több ezer éve készült rituális és hétköznapi célokat szolgáló edényeket találunk. A bronzharangok a Han-dinasztia idején Kína legfontosabb hangszerei voltak, alkalmanként még ma is tartanak tradicionális haranghangversenyeket Sanghajban. De lenyűgözőek a múzeum kerámiái, porcelánjai, jáde galériája és numizmatikai gyűjteménye is, ahol kés, illetve kulcs formájú érméket is megszemlélhetünk.

Sanghaj utcáin lépten-nyomon kisebb-nagyobb masszázsszalonokba botlik az ember, ahol akár csupán rövid, frissítő lábmasszázst is kérhet, méghozzá az itthonihoz képest igen kedvező áron – mintegy hétszáz forintért óránként. Kínában hagyományosan a vakok végzik ezt a munkát, akiknek különlegesen kifinomult érzékekük van ehhez. A kínai masszázs – a tuina – a tradicionális kínai orvoslás része, a chit (életenergia) és a meridiánokat (a test energiacsatornái) veszi célba. A „gyorstalpaló” masszázsokkal szemben ezt feltétlenül komolyabb, békésebb helyen érdemes kipróbálni.

Írta: Krevenka Enikő és Tóth Attila
Forrás: Chili Magazin

Kapcsolódó cikkek: