Egynapos Velence

Velence az Adria északi végénél helyezkedik el, egy hatalmas lagúna kellős közepén. Tél idején a város az áradások miatt nagy veszélynek van kitéve, a többi évszakban pedig a 118 kis szigetre épült település lakosai a turistaáradat miatt kénytelenek aggódni. Velencében ugyanis nagyon magas az egynapos turisták száma, akik piknikkosarakkal lepik el a várost, és gyakorta kritikátlanul viselkednek: az idén nyáron a város vezetősége már hostesseket is alkalmazott nevelőcélzattal. Az volt a feladatuk, hogy emlékeztessék az idegeneket arra, hogy nem illik félmeztelenül napozni a piazza lépcsőjén fekve, sőt a szemétről is gondoskodni kell ugyanúgy, mint otthon.

A városban 177 csatorna található, ezeket mintegy négyszáz híd köti össze. A legjellegzetesebb velencei közlekedési eszközt, a gondolát már ezer éve ismerik: szurokkal vonják be, kilenc féle fából, illetve 280 faalkatrészből állítják elő. Kézzel, nagy műgonddal készítik. A régi gondolák puritán egyszerűségét – hatágú fémfog a gondola elején, amely a város hat városrészét szimbolizálja, valamint a hajó oldalára festett tengeri csikó – ma mára szebbnél giccsesebb díszítések váltják fel.

Velence a szó szoros értelemben gazdag történelmű: nagy fellendülése a 11. században kezdődött, amikor a dózsék (helyi vezetők) többnyire minden környékbéli népet az uralmuk alá hajtottak. 1204-ben Dandolo dózse ezt azzal koronázta, hogy meghódította Konstantinápolyt és az Égei-tenger szigeteit is. A köztársaságot kereskedők pénzelték, a város többek között ezzel érdemelte ki a kalmárköztársaság elnevezést. 1381-ben Velence legyőzte nagy riválisát, Genovát, és nyugati irányba – Veronára, Bergamóra és Bresciára – is kiterjesztette hatalmát. A középkorban háromezer kereskedelmi gályával a tenger urává vált, és egyre csak növelte gyarmatbirodalmát: a 15. századra a városállam megszerezte gyakorlatilag az egész keleti piacot. Amerika felfedezése, a törökök előrenyomulása és a nagyhatalmak rivalizálása eredményeként azonban Velence szépen lassan hanyatlásnak indult, és lekerült a világtörténelem színpadáról. A 18. században a várost már inkábba csillogás, a nyüzsgés, valamint a szabadosság jellemezte, és ezzel a nemzetközi arisztokrácia, illetve a gazdag világi polgárság találkozóhelyévé vált. A nagy nőcsábász, Casanova is ekkortájt hódított.

Velencében járva a turista vesz egy mély levegőt az olasz gondtalanságból, valamint általában egy jegyet is a vaporettóra, azaz a helyi menetrend szerinti hajóra. A vízre szállásunk után a gyanú, hogy itt nagy az összevisszaság, fokozódik. Lássunk például egy tipikus velencei életképet! A mintegy kétszáz férőhelyes vaporettó száguldozik az amúgy sem túl széles Canal Grandén, ahol egymás hegyén-hátán úszkálnak a gondolák, a motorcsónakok és más vízi járművek. Mostanában úgy tűnik, a kajakok is a reneszánszukat élik. A vaporetto kis híján elgázol egy gondatlan gondolást, aki viszont majdnem beleszalad az egyik nagy árufuvarozó cég motorcsónakjába. Utóbbi nem kér elnézést, hanem csak üvölt, ráadásul a vaporetto felé: „Áj lávju görlz, Áj láv ju bojz!” Csíkos, hosszú ujjú inget valamint kerek szalmakalapot visel, s miközben a hajó felé kiabál, hosszan beszél mobiltelefonján. A helyi rendőrök nagyon jól szórakoznak az eseten, látszik, hogy mindennapos dolog ez errefelé.

1854-ig egyedül a híres Rialto híd szolgált átkelőként a Canal Grandén. Innen már nincsen messze a híres-neves Szent Márk tér és a Velence határait jelképező kőoroszlán, meg persze San Teodoro szobra. Néhány kapualjon és sikátoron való átkelés után hirtelen bukkan elő a város főtere, amely impozáns látványával megállásra készteti a látogatót. A keleti pompát árasztó Szent Márk-bazilika és a majd száz méteres harangtorony képviseli az évszázadok alatt helyben megtelepedett pompát és szépséget. A tér élményéhez a sok az ember-alkotta látnivaló mellett a galambok sokasága is hozzájárul: a szárnyasok Alfred Hitchcockot is megszégyenítő vehemenciával, ezerszámra reppennek fel a térről.

A harangtorony tetejéről tiszta látvány nyílik a Velencét körülölelő hatalmas víztömegre és a benne levitáló szigetekre is. Ide már nem ér el az összevisszaság, a város nyugalmat áraszt, a napfény itt-ott megcsillan a rozsdabarna színű, laposnak tűnő háztetők, tetőteraszok és szűk lélekvesztők közt. A város lakosainak száma az elmúlt ötven évben megfeleződött. Tulajdonképpen kitúrják őket a turisták, akik miatt a hentesüzletből vagy a zöldségesből ajándékbolt válik, ráadásul a nem velenceiek nagy előszeretettel és drágán vásárolják fel a helyi lakóhelyeket a lagúnavárosban.

Forrás: Chili Magazin