A legjobban megőrződött maja romváros

Írta: Németh Géza
Fotó: National Geographic
Sorozatunkban az utazó író „Túl nagy a világ” című útibeszámolójából közlünk részleteket

Bár Chichén Itzá már a 7. században számottevő központnak számított, fénykorát akkor élte, amikor a tőle délre fekvő síkvidékeken a maja városok már elnéptelenedtek.

A belépőt egy irdatlan nagy térség közepén emelkedő piramis fogadja, melynek a ma embere számára a fényképezésen kívül az a fő funkciója, hogy föl lehet rá mászni. Ellentétben az egyiptomi piramisokkal, erre négy oldalon lépcsősort építettek (egyenként 91 fokkal), északi felén föntről lefelé a lépcsősort kísérő „korlát” tollas kígyóalakot mintáz. A piramis teteje nem csúcsos, hanem platformban végződik, melyen egy 6 méter magas templom áll. Talán nem véletlen, hogy az összes lépcső száma együtt pontosan 365-öt ad ki. Spanyolul az El Castillo (kastély) nevet viseli, de hívják Kukulkán piramisának is. Kukulkán a maják legfőbb istenségének, a tollas kígyónak a neve; az aztékok Quetzalcóatlnak hívták. Igazság szerint Kukulkán már nem is volt igazán maja, hanem egy másik, magas kultúrájú indián népcsoport, a toltékok vezetője, aki maja szövetségeseivel Chichén Itzát tette meg birodalma fővárosává a 900-as évek végén.

Mezoamerikában elég gyakorinak számított, hogy már meglévő piramisok tetejére újabbat, nagyobbat emeltek; ez történt itt is. A régészek az északi oldal lépcsősorának alján találtak egy alagutat, mely a korábbi, a 9. század elején épült piramishoz vezet, s amelyen át el lehet jutni Kukulkán király jádekövekkel ékesített, vörösre festett kőből készült jaguárfejes trónjához. A piramis korántsem volt ilyen jó állapotban, amikor újra felfedezték. Két oldalát teljesen újjáépítették 1920 és 1940 között.

Aránylag csekély magassága (24 méter, az alapéle 55 méter) ellenére a piramismászás nem könnyű feladat, mert a lépcsősor igen meredek (lefelé a legtöbben négykézláb farolnak), egymást kell kerülgetni, továbbá cudar meleg van. Rólam ne is beszéljünk, csúful leégett combjaimon a nadrág puszta érintése is elfojtott nyüszítésre késztetett, úgyhogy nem másztam sehová, viszont sűrűn dőltem le hűs kövek árnyékába pihegni. Csakugyan elmondhattam: romokban hevertem.

A piramist beválasztották a világ hét új csodája közé.

Pedig az egykori városban igen sok a látnivaló. Itt terül el Mezoamerika legnagyobb labdapályája, kereken 160 méter hosszú és 70 méter széles. Ezt a bizonyos játékot a legtöbb hajdani indián kultúrában űzték, méghozzá tömörgumi- (kaucsuk-) labdával. Az effajta játékokra a legkorábbi utalásokat a Kr. e. 13. századból találták a mai Mexikóváros közelében, Tenochtitlánnál. Ezek szerint az olmékok űzték először. A játék felbukkan különböző mítoszokban mint a nappal és az éjszaka istenségeinek harca, vagy a menny és az alvilág urainak küzdelme. A labda a Napot, a Holdat, a csillagokat jelképezte, a kőlyukak pedig talán a napfogyatkozásokat. A játék a maják idején virágzott fel, de az aztékoknál is elterjedt. Hogy mire ment ki a küzdelem? Többnyire életre-halálra. A két ellenfélcsapat tagjainak combbal, vállal, csípővel addig kellett leesés nélkül a levegőben tartani a labdát, amíg tudták. A kőbe vésett rajzolatok szerint a szabályok változtak az idők folyamán; lehetett például rúgni is, kézzel érinteni viszont tilos volt. Más variáció szerint a most is látható kör alakú kőlyukakon kellett átdobni vagy átütni (l. még Harry Potter és a bölcsek köve).

Azért jó lenne, ha a régészek, történészek végre kiegyeznének valamiben, akkor nem írnék esetleg hülyeségeket. Érdekes, hogy a labdatér magas falai közel, vagy egészen függőlegesek, ami azt sejteti, hogy azok is részei voltak a játéknak. Lehet, hogy a mandiner is maja találmány? Helyenként tényleg puszta játék volt, másutt egy ősi monda megelevenítése, amit a városi előkelőségek végignéztek, aztán némely játékosokat – áldozatul az isteneknek – lefejeztek. A pálya melletti kőfalakon szépen megörökítették az eseményt, a koponyákkal együtt. A játéknak mai változata is létezik Oaxaca államban, la pelota mixteca néven (a mixték egy népcsoport neve). Kivégzés már nincs, bár tudott, hogy némely latin-amerikai országban egy-egy elégedetlen szurkoló néha lepuff antja a neki nem tetsző játékost, jobb esetben a bírót.

Forrás: Flaccus Kiadó
A könyv Németh Géza trilóiájának első része, ami együtt jelentős árengedménnyel kapható