Mégsem volt olyan sötét a középkor?

Magyarországon is egyre népszerűbbek azok a panoptikumok és kiállítások, amelyekben a középkori igazságszolgáltatás maitól ugyancsak eltérő elveit vagy méginkább gyakorlatát mutatják be. A látogatók pedig megrökönyödnek, szörnyülködnek és meglepődnek a különféle büntetési módokon, az igazságszolgáltatás viszonylagos esetlegességén, vagy éppen barbárságán.

Cambridge-i történészek egy csoportja azonban arra vállalkozott, hogy a középkori igazságszolgáltatásról kialakított sztereotip, negatív képet megváltoztatja. Szerintük ugyanis a kor bíráskodása valójában sokszor humánusabb és engedékenyebb volt, mint a mai szigorú rendszer.

Barbárság és megbocsátás
Nemrégiben az angliai Leeds Egyetem által szervezett nemzetközi tudományos konferencián Helen Mary Carrel, a Cambridge Egyetem professzora, sokak számára meglepő előadást tartott. Carrel azonban nem először rukkol elő olyan előadással, amely a sötét középkor mítoszát kívánta szertefoszlatni.

A kutatónő szerint ugyanis a mai ember által barbárnak titulált büntetésmódokat valójában igen ritkán gyakorolták, ráadásul a kisebb bűnöket sokkal könnyebben megbocsátották, mint manapság. Ennek ellenére azonban Carrel szerint az igazságszolgáltatás a kis településeken sokkal hatékonyabb volt, mint a modern jogrendszer kialakulását követően.

A jelenség oka a középkor sajátosságaiban keresendő: a falu vagy a település népe maga döntött a kisebb bűnök büntetésének mértékéről. Sokszor „mindössze” pellengérre állították, vagy táblát akasztottak az illető nyakába. A közösség előtti megszégyenítés kis bűnök esetében Carrel szerint igen humánus, ugyanakkor hatékony formája az ítélkezésnek. A hatékonyság elsősorban a települések közbiztonságán volt lemérhető: egyes adatok szerint a gyilkossági ráta a 14. századi Angliában az egyötöde volt a kilencvenes évek-beli washingtoni statisztikának.

És még humánus is?
Carrel szerint azonban nemcsak hatékonyabb volt a középkori igazságszolgáltatás, hanem egyben humánusabb is. Az elítélteket sokkal inkább emberszámba vették, mint manapság: a börtönből – amelyből ráadásul viszonylag kevés volt abban a korban – sokszor napokra kiengedték a fogva tartottat, hogy koldulással szerezzen magának pénzt. Mikor az elítélt visszatért, megosztotta társaival a megszerzett pénzt. Az ilyen koldusnak gyakran adakoztak a városok lakói: az sem volt ritka, hogy egy egyedülálló a fogva tartottakra hagyta vagyonának egy részét.

A középkori büntetések java része azonban nem börtön volt, hanem a közösség előtti megszégyenítés, vagy még gyakrabban a pénzbüntetés. A börtönök fenntartását ugyanis csak igen kevés település engedhette meg magának, így nem véletlen, hogy inkább az utóbbi két büntetésforma dominált. Épp emiatt a lakosságnak is közvetlenebb kapcsolata és ráhatása volt a bűnözőkre: a közösség és a nyilvánosság ereje a megszégyenítés révén sokszor valóban nevelő hatásúnak bizonyult, szemben a mai kor elzárási gyakorlatával – állítja Carrel.

Romba döntött mítoszok
Bár a középkori inkvizíció gyötrelemit sokan megszenvedték, az egyház a kisebb bűnökért elítéltek előtt nyitva tartotta kapuit. Az egyház közreműködésével elhagyhatták a szűkebb területet, ahol eddig éltek, és jellemzően a visszaeső bűnözőket sem zárták börtönbe, inkább kitiltották őket a településről.

A lefejezés szintén elenyészően ritka volt: csakis igen súlyos bűn, például gyilkosság esetén jöhetett szóba. Ez a helyzet Carrel-ék szerint a csonkítással és a kínzással is.

Hogy aztán a cambridge-i történészeknek sikerül-e átformálniuk a sötét középkorról kialakult képet, azt majd az idő eldönti. Mindenesetre a média borzongást kedvelő része minden bizonnyal fenn fogja még tartani egy ideig a középkori kegyetlenkedések mítoszát.

Kapcsolódó cikk:

Mária Terézia betiltja a kínzást