Az atomválság közepén – 1962

1962. október 22-én robbant ki az amerikai-szovjet karib-tengeri válság, vagy ahogy a történelembe bevonult, a „kubai rakétaválság”.

1962. október 22-én este rendelte el az amerikai elnök, John Fitzgerald Kennedy a Kuba elleni blokádot, megakadályozandó, hogy a Szovjetunió atomfegyvereket telepítsen a szigetre és ezzel közvetlenül veszélyeztesse az Egyesült Államok biztonságát.

Az elnök parancsot adott országa haditengerészetének: tartóztasson fel és kutasson át minden Kuba felé tartó hajót, ne engedje tovább azokat, amelyek amerikai felfogás szerint támadó fegyvereket szállítanak. A Kuba elleni tengeri blokád bejelentésével egyidejűleg a szigetország területén lévő Guantánamo amerikai támaszpontra csapaterősítések érkeztek, az Egyesült Államok fegyveres erőit harckészültségbe helyezték.

Egy évtizedes feszültség előzte meg a blokádot
Az előzmények közel egy évtizedre nyúlnak vissza. Fidel Castro és a vezetése alatt álló kubai felkelők 1953 nyarától vették fel a harcot a sokáig Washington támogatását élvező kubai diktátor, Fulgencio Batista ellen, akinek a rendszerét 1959 elején meg is döntötték. Castro a forradalmi kormány miniszterelnökeként 1960 augusztusában államosította a szigetországban lévő amerikai vállalatok többségét és ezzel kivívta Washington haragját – amellyel szemben viszont mind szorosabb szövetséget épített ki a Szovjetunióval. A szovjet vezetés ezt a helyzetet használta ki arra, hogy kalandor akcióval atomfegyvereket juttasson az amerikai féltekére.

1961 tavaszán a kubai vezetés megdöntésére irányuló több ellenforradalmi próbálkozás után Moszkva már figyelmeztette az „agresszorokat”, hogy ha folytatódik a nem titkolt amerikai háttértámogatást élvező fegyveres beavatkozás, minden segítséget megad a Kubai Köztársaságnak.

1962. október 15-én a kubai légtérbe küldött amerikai felderítő repülőgépek rakétaállások építését észlelték és fényképezték le, amelyekbe hamarosan, akkori jelzés szerint SS-4 és SS-5 típusú közepes hatótávolságú szovjet rakéták kerültek. Minthogy ezek atom-robbanótölteteikkel közvetlenül fenyegettek amerikai területeket, hadászati szinten interkontinentális funkciót töltöttek be, ráadásul kevesebb időt engedtek az amerikaiaknak a riasztásra és a védelemre. Mindehhez Moszkva számára nemzetközi presztízsnyereség járult.

Az Anadir művelet
Washington csak 1962. október 22-én hozta nyilvánosságra a szovjet rakéták kubai telepítésének tényét, amit szovjet részről kezdetben makacsul tagadni próbáltak. Fokozatosan fény derült Komar típusú szovjet rakétás gyorsnaszádok, MiG-21-es vadász- és Il-18-as bombázógépek kubai jelenlétére is, amelyek teljessé tették az „Anadir” művelet kelléktárát.

Ma már ismeretes, hogy 1962. augusztus 27. és szeptember 2. között Moszkvában Ernesto Che Guevara vezetésével kubai küldöttség járt. Megállapodás született, amelynek alapján 42 közép-hatótávolságú, atom-robbanótöltetű ballisztikus rakéta érkezett Kubába indítóberendezésekkel, 40 ezer szovjet katona kíséretében – a legnagyobb titokban. A rakétákat azonnal az amerikai nagyvárosokra programozták.

Kennedy elnök úgy foglalt állást, hogy „az Egyesült Államok elleni szovjet támadásnak minősül, ha Kuba a nyugati félteke bármely állama ellen atomtámadást intéz”.

Október 23-án az Amerikai Államok Szervezete nagy többséggel elfogadta az Egyesült Államok Kuba ellen meghirdetett intézkedéseit. Fidel Castro rendelkezésére Kubában mozgósítást hajtottak végre és harci készenlétbe helyezték a kubai fegyveres erőket. A szovjet hadseregnél beszüntették a szabadságolásokat, a Varsói Szerződés Szervezetének fegyveres erői „megtették a kiélezett helyzet folytán szükségessé vált intézkedéseket”.

Miután a Kennedy-kormányzat elrendelte a blokádot, a szovjet hajók egy ideig még folytatták útjukat a térséget lezáró amerikai hadihajók felé. A feszültség a tetőpontjára hágott. A világlapok szalagcímekben jelentették be, hogy bármelyik pillanatban kirobbanhat az atomháború.

A válság megoldódott
A Kuba felé tartó szovjet kereskedelmi és hadihajók azonban végül nem kísérelték meg áttörni a blokádvonalat, hanem visszafordultak. A válság azonban még nem ért véget, mivel Moszkva nem volt hajlandó ellentételezés nélkül visszavonni a Kubába telepített szovjet nukleáris rakétákat.

1962. október 26-án a párt- és állami vezetés első embere, Nyikita Hruscsov közölte: ha az Egyesült Államok kész lemondani a Kuba elleni invázióról, a rakéták hazatelepítésre kerülnek. Egy nappal később azonban ismét feszültté vált a helyzet, amikor Kuba felett lelőttek egy U-2-es amerikai felderítő repülőgépet. A szovjetek bővítették követeléseik listáját: Amerika vonja vissza Európából közepes hatótávolságú rakétáit, amelyek például a törökországi bázisokról indítva 5-6 perc alatt elérhették Kijevet és 10-12 perc alatt Moszkvát.

Az Ex-Comm („Executive-Committee”), a Kennedy elnök által felállított válságkezelő bizottság ezt az igényt visszautasította, de közölte a washingtoni szovjet nagykövettel, hogy az első ajánlattal egyetért. A szovjetek azzal a feltétellel adták hozzájárulásukat Kubába telepített erőik kivonásához, hogy tárgyalások következnek, majd hajóra rakták és hazaszállították a rakétákat. Ezzel a kritikus helyzet megszűnt. Az Egyesült Államok a legnagyobb titoktartás mellett – presztízsveszteség nélkül – a továbbiakban kivonta közepes hatótávolságú rakétáit a NATO-tag Törökországból.

Nyikita Hruscsov 1962. december 12-én a szovjet Legfelsőbb Tanács ülésszakán kijelentette, hogy Moszkva a forradalmi Kuba mellett volt és marad”. A szigetország 1961 és 1989 között 30 milliárd dollár értékben kapott fegyvereket a Szovjetuniótól.