Biológiai fegyverek 1. rész

Az amerikai biofegyver-program a világháború poklában született, a félelem tartotta életben, és a legnagyobb titoktartás övezte. A biológiai fegyvereket kifejezetten a civil lakosság tömeges pusztítására fejlesztették ki, az ilyen programokat el kell rejteni a nyilvánosság elől. A program végül egészen az emberkísérletek alkalmazásáig vezetett.

A biológiai fegyverek élőlények. Őket is az életben maradás és a szaporodás hajtja a gazdaszervezet, az ember belsejében.

1942. december 9-én az Egyesült Államok kormánya titkos gyűlésre hívta össze a Nemzeti Tudományos Akadémiát Washingtonban. A tudósok elit csapatát katonatisztek faggatták, fontos kérdésekről. A hírszerzési adatok szerint Németország egy iszonyatos, újfajta fegyvert készült bevetni Nagy Britannia ellen – egy fertőző mikroorganizmusokkal telített bombát. A megbeszélést egy sürgető angol felvetés megvitatására hívták össze: Hajlandó lenne-e Amerika egy nagyszabású biológiai hadviselési program beindítására, lehetőleg egyik napról a másikra, hogy így segítse szövetségesét? A találkozó végeztével a tudósokat figyelmeztették: bárki, aki részleteket szivárogtat ki a megbeszélésekről, negyven évi börtönbüntetéssel és tízezer dolláros pénzbírsággal számolhat.

– Vonakodom elhinni – mondta Franklin Roosevelt –, hogy akad olyan nemzet, beleértve jelenlegi ellenségeinket is, amely kész lenne ilyen iszonyatos és könyörtelen fegyvereket rászabadítani az emberiségre.

Henry Stimson hadügyminiszter azonban másképp’ vélekedett. – A biológiai hadviselés valóban mocskos ügy – írta Rooseveltnek –, mégis úgy érzem, készen kell állnunk rá.

Az elnök végül jóváhagyta az amerikai biofegyver program elindítását. Történelme során az Egyesült Államok tudósai most először álltak neki, hogy a valaha ismert legveszélyesebb baktériumokat fegyverré alakítsák. Amerika olyan területre merészkedett, ahol nem voltak többé tisztán látható etikai határvonalak, és ahol a tudomány és a titkolózás kéz a kézben járt.

A washingtoni találkozó idején Nagy Britanniára már két éve szakadatlanul hulltak a német bombák. Az angolok attól féltek, a következő bomba esetleg már biológiai töltettel lesz felszerelve.

Brit biofegyver kísérlet
1942. júliusában a britek titkos kísérletsorozatba kezdtek egy apró skót szigeten, Gruinardon. A választást a sziget félreeső volta indokolta, egyrészt titoktartási okokból, másrészt, mert a sziget körül viszonylag kevés lakott terület volt található. Laboratóriumaikban már egy sor halálos fertőzés kórokozóját tesztelték, és ideje volt, hogy a gyakorlatban is kipróbálják a legígéretesebbet: a rettegett betegséget terjesztő lépfene-baktériumot.

A Paul Fildes bakteriológus vezette csapat először kiszámította, hogy a szél mennyire sodorná el a baktériumokat a szigeten is túlra. Ezután a tesztalanyokat, a helyi gazdáktól vásárolt birkanyájat, a megfelelő helyre terelték. Az ellenálló anthrax-spórákkal teli bombát egy állványzatra helyezték. A baktériumfelhő néhány perc alatt elérte az állatokat. Pár napig semmi nem történt. Aztán a birkák reszketni és tántorogni kezdtek. Minden testnyílásukból vér szivárgott, majd hamarosan kiszenvedtek.

Fildes Gruinard-szigeti kísérlete megmutatta, hogy van lehetőség biológiai gyalogsági bomba előállítására. Erőforrásai azonban szűkösek voltak. A gyártás elindításához szükség volt az amerikaiak segítségére.

Az amerikai kutatóközpont
A lelkes amerikai biofegyver-kutatók központjává a hadsereg Kémiai Hadviselési Szolgálatának égisze alatt működő szigorúan titkos Camp Detrick támaszpont lett kijelölve.

A hadsereg egyik tisztje így emlékszik vissza a tudósokra: – Szenvedélyesen rajongtak a szakterületükért. Ők voltak az ország legjobbjai. Ha valaki azt mondja az embernek, annyit költhet, amennyit csak akar, megkapja az összes létező felszerelést, csak mondja meg, milyen épület kell, és felépítik – egy ilyen lehetőségen bármelyikünk kapva kapna, és ők is pontosan ezt tették. Cserébe viszont villámgyors eredményeket vártak tőlük.

Teljes volt a titoktartás. Volt, hogy egész Camp Detrickben összesen talán négy vagy öt ember tudott róla, hogy valójában min is dolgoznak. Csakhogy ha egy tevékenység teljes titokban zajlik, akkor azok sem tudnak róla, akik esetleg észrevehetnék benne a hibákat, vagy a veszélyeket, vagy a téves felvetéseket.

Camp Detrick tudományos igazgatójának Ira Baldwint, a Wisconsini Egyetem bakteriológiai tanszékének negyvenhét éves vezetőjét jelölték ki.

Az ember azt várta volna a udósoktól, hogy morális és gyakorlati szempontból is elutasítják a biológiai hadviselést. Megszenvedtek a döntéssel, de munkához láttak. Végül is háború volt. A biofegyver-program résztvevőinek mind sikerült meggyőzniük magukat arról, hogy amit tesznek, azt a hazájukért teszik.

A britek két kéréssel álltak elő. Az egyik az anthraxra vonatkozott. A másik pedig a baktériumok által termelt botulinumtoxinra, ami a valaha felfedezett legmérgezőbb anyag a világon. A botulinumtoxinnak kitett egyének fokozatosan lebénulnak. Az orvosok tisztán követhetik, ahogy a bénulás előrehalad a szervezetben. Amikor pedig a paralízis eléri a mellkast, leáll a légzés, és szívroham következik be. Ebből már nem lehet többé újraéleszteni az illetőt. A britek megosztották a detricki kutatókkal a botulinumtoxin előállításának részleteit. A tömegtermelés elindítása Ira Baldwin feladata volt.

Egy ideiglenes kátránypapír-viskót állítottak fel. Napi 24 órában, heti hét nap dolgoztak megállás nélkül, miközben gépfegyveres őrök vigyáztak rájuk. A kutatók a halálos toxint egereken tesztelték. Azt azonban senki nem tudta, hogy az emberre pontosan milyen hatást gyakorol a szer.

– Egy milliliter elegendő egymillió egér elpusztításához. De hogy vajon mennyi kell ahhoz, hogy megöljön egy embert, azt meg nem tudnám mondani – mondja az egyik tudós.

1925-ben, Genfben harminc ország képviselői egyezményt írtak alá, amely megtiltotta a nem-hagyományos, vegyi és biológiai fegyverek első csapásként történő bevetését. A vegyi fegyverek tulajdonképpen mérgek. Általában rendkívül gyorsan ölnek. A biofegyverek viszont mikroorganizmusok. Élőlények. Az Egyesült Államok ugyan aláírta, de nem ratifikálta a Genfi Egyezményt, amely egyébként a biofegyverek kutatását és gyártását továbbra sem tiltotta.

A Channel ajánlata: Biológiai fegyverek Létezik egy fegyver, melyet nem látni, nem hallani, mégis könnyedén meg tud tizedelni egy nagyvárost. Az Egyesült Államok biológiai fegyverarzenálját 1942-ben, Franklin Roosevelt elnöksége idején kezdték el kifejleszteni az ország tudósai egy szupertitkos kutatási program keretében. A sokak által elfogadhatatlannak és szégyenteljesnek tartott lépésre azután szánta el magát az elnök, hogy egyre riasztóbb hírek érkeztek Hitler új csodafegyveréről – amely állítólag katonák és civilek ezreinek életét volt képes kioltani –, és Pearl Harbour Japán általi megtámadásával kétfrontossá vált az Egyesült Államok által viselt háború. A National Geographic soha nem látott filmkockákat bemutó tényfeltáró filmje az új amerikai biológiai tömegpusztító fegyver kikísérletezésének és tesztelésének legfontosabb pillanatait tárja a nézők elé. Mikor? Szeptember 19-én (szombaton) 23 órakor.

Az 1939–40-ben küszöbön álló háborút elsősorban a tudósok háborújának képzelték el. Amelyik oldalnak jobb tudósai vannak, az fogja megnyerni a háborút.

A britek félelmei végül alaptalannak bizonyultak, de ez csupán azután derült ki, hogy Winston Churchill brit miniszterelnök leadta félmillió anthrax-bombára szóló sürgős megrendelését az Egyesült Államoknak. A britek megrendelése messze meghaladta a Detrick kapacitását. A gyártás bővítéséhez Ira Baldwin nekifogott egy öreg hadianyaggyár átalakításához, az Indiana-állambeli Vigóban. Úgy tervezték, hogy az új üzemegység a lépfene-baktériumot gigantikus ipari futószalagként, tonnaszám legyen képes előállítani.

1944 decemberében Észak-Amerika nyugati felén az égből hőlégballonok kezdtek a földre ereszkedni. Mindenki aggódott, hogy a ballonok esetleg fertőző mikrobákat is tartalmazhatnak. A ballonok azonban csupán robbanóanyagot szállítottak. Az incidens ennek ellenére még tovább táplálta a félelmet, ami az amerikai biofegyver-programot is életben tartotta.

1945 augusztusára az USA biofegyver-kutatásaira már hatvanmillió dollárt költöttek el, miközben több mint félmillió kísérleti állatot pusztítottak el.

Hirosima és Nagaszaki után a biofegyverek némileg az árnyékba kerültek. Többé már nem tűntek olyan hatékonynak és ígéretesnek, mint azelőtt, hogy kiderült volna, mire is képes egy atombomba. Három viharos év elteltével úgy tűnt, hogy az amerikai biofegyver programot a felszámolás fenyegeti. Hogy azután váratlanul új erőre kapjon.

Nem sokkal a háború befejezése után az Egyesült Államok meg nem erősített hírszerzési jelentéseket kapott arról, hogy egykori háborús szövetségese, a Szovjetunió biofegyver-kutatásba kezdett.

A biológiai hadvezér
A háború befejeztével az amerikaiak tudni akarták, pontosan meddig jutottak ellenségeik a fejlesztésekkel. Ami Németországot illeti, komoly biofegyver-program nyomaira számítottak. Senki nem gondolta volna, hogy a valóságban Hitler már az elején gátat szabott a német kutatásoknak. Japánban azonban az amerikaiak megdöbbenve tapasztalták, hogy az ottani kutatások mennyivel túlhaladták a háborús hírszerzési jelentésekben szereplő mértéket. Egy bizonyos orvos és katonatiszt neve újból és újból felbukkant. Az egyik informátor csak úgy nevezte, a biológiai hadvezér. Egy másik szerint a karrierje mikrobákkal kezdődött, és azzal is ért véget. Ő volt Shiro Ishii, Japán titkos biofegyver-programjának legfőbb mozgatórugója. Ishiit 1947 májusában hallgatták ki a Detrick nyomozói. Ami felszínre került, az a britek és az amerikaiak legvadabb elképzeléseit is felülmúlta.

A japánok főhadiszállásaként egy 731-es egységnek elnevezett létesítmény szolgált, Kína egyik megszállt régiójában. A helyszín háromezer főből álló japán személyzetnek adott szállást, laboratóriumokkal, egy sintó templommal, egy mozival és egy bordélyházzal kiegészítve.

Szövetséges ellenlábasaihoz hasonlóan Ishii is tisztában volt a teljes titoktartás fontosságával. Tevékenységét a Víztisztító és Járványügyi Hadtest parancsnoki pozíciójának álcája alatt végezte. Tesztalanyok szinte vég nélkül álltak rendelkezésére, főleg kínai parasztok személyében. Az utcáról vagy otthonaikból begyűjtött, fogságban tartott embereken azután olyan könyörtelen kísérleteket végzett, amely mellett szinte még a náci haláltáborokban történtek is eltörpültek.

Az emberkísérletek minden esetben halállal végződtek. Még a betegségekből felgyógyult alanyokat sem kímélték, hogy a boncolási jegyzőkönyveiket hozzá tudják csatolni az aktáikhoz. Annyira mohón gyűjtötték a tudományos adatokat, hogy sokszor még a halál beállta előtt végrehajtották a boncolást, hogy a szövetek minél tökéletesebb állapotban maradjanak meg.

Ha a kísérletek során meggyilkolt emberek számát nézzük, az legalább háromezerre tehető, de a tízezres szám még ennél is valószínűbbnek tűnik. Ishii és kollégái pestis-, kolera-, vérhas- és hastífuszbaktériumokkal fertőzték meg az alanyokat. A lépfene-baktériummal is végeztek emberkísérleteket. Lehet, hogy az amerikai és brit tudósok elméletben terveztek ilyesmit, de a gyakorlatban soha nem bírták rávenni magukat. Ha valaki belélegzi az anthrax-spórákat, akkor könnyen tüdő-anthraxot kaphat. Ez egy igen szörnyű betegség, amiből nagyon nehéz élve kikerülni. Az ember tüdeje folyadékkal telítődik. A bőre szederjessé válik. A mellkasi nyirokcsomói teniszlabda-nagyságúra duzzadhatnak, és meg is repedhetnek. Rendkívül fájdalmas, nagyon csúnya halállal jár.

A japánok kísérletei nem csupán a laboratóriumokra korlátozódtak. Egész kínai városokra is kiterjesztették őket. Az Ishii által kifejlesztett egyik fegyvert pestisbaktériummal fertőzött bolhák alkották. Repülőgépekről kínai városokat fertőztek meg vele. A japánok Ishii létesítményein kívül is kínaiak ezrein kísérleteztek fekete halállal és más betegségekkel. A kutatások nagyságrendjét az amerikai nyomozók döbbenettel fogadták.

Ishii aprólékos gonddal vezette feljegyzéseit, amelyet boncolási ábrákkal és emberi szövetekből készített, mikroszkópos vizsgálatra szánt metszetekkel egészített ki. A humán adatokért cserébe Ishii teljes mentességet kért saját maga és munkatársai számára a háborús bűnösök ellen folyó perekben. Ügye egészen a háború utáni Japán legfőbb szövetséges parancsnokáig is eljutott: Douglas MacArthur tábornokhoz.

Piszkos, titkos alku
1948 elejére az Egyesült Államok számára világossá vált, hogy egykori szövetségesével immár hidegháborús viszonyba keveredett. Az amerikaiak a Szovjetuniót – amely ekkorra Kelet-Európát már az irányítása alá vonta – kegyetlen nemzetnek látták, amely nem-hagyományos fegyverek fejlesztésén dolgozott. Azév márciusában MacArthur hivatalosan is áldását adta az Ishiivel kötendő titkos alkura. A németországi Nürnbergben náci orvosokat ítéltek el és akasztottak fel. A tokiói háborús bűnösök pere azonban egészen másként zajlott le. Biofegyver-ügyben soha egyetlen vádemelés nem történt. A mentességről kötött alku szégyenteljes volt.

Ha a japán tudósokat akkor bíróság elé állítják, a világ akkora iszonyattal fogadta volna a tényeket, hogy az amerikai biofegyver-programot csak nagy nehézségek árán lehetett volna folytatni. Az alkunak köszönhetően azonban a kutatások tovább folytatódhattak – nagyobb iramban, mint valaha.

Az amerikai program egyre ívelt felfelé, így a Detrick tudósai is nagy reményeket fűztek a Japánból származó humán adatokhoz. Hatalmas csalódás várt rájuk. Kiderült, hogy Shiro Ishii mégsem az a típusú tudós volt, akire szükségük lett volna. Nekik olyasvalaki kellett, aki megmondja, mennyi légi úton terjedő baktérium kell ahhoz, hogy szélirányban képes legyen fél kilométerre lévő embereket megfertőzni. A japánok feljegyzéseiben azonban semmi ilyesmit nem találtak. Az amerikaiak ezek szerint futni hagyták a háborús bűnösöket – cserébe egy rakás áltudományos adatért. A kutatókat ezek után sokként érte a felismerés: ha megbízható humán kísérleti eredményeket akarnak, azt bizony nekik maguknak kell előteremteniük.

A cikk folytatását itt olvashatja.

Kapcsolódó cikkek: