Új Bolívia – jönnek az indiánok?

Írta Aalma Guillermoprieto, fényképezte Georg Esteinmetz

Villa Tunari földhözragadt trópusi kisváros a bolíviai Chapare megye közepén, ám a távoli dél-amerikai országban zajló etnikai forradalom valódi méretei és mozgatórugói mégis itt mutatkoztak meg először igazán. Négy esztendeje özönvíz erejű esőzések duzzasztották tajtékos áradattá a folyókat-patakokat, s hidakat és embereket sodort el, földcsuszamlásokat okozott a víz. A várostól alig 15 kilométerre, az áradó Espíritu Santo folyó közelében egy újságírókkal teli autóbusz és járművek tucatjai rekedtek egy leszakadt sziklatömb által eltorlaszolt alagút és a közeli híd roncsai közé. Vajon ki menne el választási kampánybeszédeket hallgatni, jelszavakat skandálni ekkora katasztrófa idején? Nos, akár több ezren is! Ezt a tömeget Bolívia őslakosainak leszármazottai alkották – azok az indiánok, akik originarios vagy pueblos indígenas néven neveztetik magukat Amerika-szerte. Sokan megáradt patakokon gázoltak át, s messzi földről gyalogoltak el Villa Tunariba, hogy azután hosszan ácsorogjanak a kisváros szélén, ügyet sem vetve a zuhogó égi áldásra, a lábbelit marasztaló, bokáig érő tapadós sárra.

Néhány szerencsés újságíró társaságában terepjáróval sikerült végül átkelnem a leomlott kőhíd mellett a folyón. Mire a városba érkeztünk, a nép már órák óta állt az esőben, szorosan egymáshoz préselődve a rozoga emelvény előtt. Fóliaköpeny alatt vacogva vagy bőrig ázva, de mindannyian kitartottak egész napnyugtáig, amikor a nagygyűlés befejeződött. Végtére is történelmi volt ez a pillanat…

Népviseletet idéző ruhába öltözött ajmara nők gyomlálják a La Paz-i golfklub gyepét. Míg ők mintegy havi 100 dollárt keresnek, a városi elit 12 ezer dollárért válthat klubtagságit, majd még havidíjat is fizet azért a kiváltságért, hogy a világ egyik legmagasabban, 3300 méteren fekvő pályáján golfozhasson.

Évszázados megaláztatások után most (minden előzetes esélylatolgatással dacolva) arra készültek, hogy maguk közül való jelöltet állítsanak a bolíviai elnökválasztásokra! Jelöltjük az az Evo Morales lett, akit végül 2005 decemberében Bolívia népe is elnökének választott, s így ma Latin-Amerika talán egyik legingatagabb országát vezeti. Pedig győzelme a Villa Tunari-i gyűlés napján, alig pár héttel a választások előtt, még merőben valószínűtlennek tűnt. „Egy indiánt elnöknek? Nem létezik, hogy megválasszák! De ha mégis, aligha marad sokáig hivatalban” – mérlegelték lenézéssel vegyes hitetlenkedéssel az eshetőséget azok a befolyásos, világos bőrű, öltönyös üzletemberek, akikkel az ország fővárosában, La Pazban beszélgettem néhány nappal a nagygyűlés előtt.

Odafönt az emelvényen kokalevél- és virágfüzért viselő férfiak szónokoltak ősi ajmara és az inkák korából fennmaradt kecsua nyelven, hisz ezeken hallgatóságuk zöme máig jobban ért, mint spanyolul. Azután (szintén koka-, gyümölcs- és zöldségfüzérrel a nyakában) megjelent a széles arcú, sasorrú elnökjelölt: „Mi, ajmarák, kecsuák és guaraník vagyunk! E nemes bolíviai föld jog szerinti tulajdonosai!” – köszöntötte harsányan éljenző-tapsoló közönségét. Spanyolul bár, ámde erős akcentussal…

Petárdák durrogtak, csörgők zörögtek, a háttérben fölzendült egy bombo dob mély lüktetése is. Egy bolíviai elnökjelölt, aki még csak nem is spanyol anyanyelvű?! Hihetetlen! A köröttem állók gyanakvóan elfordultak, amikor szóba elegyedtem volna velük. Füst és nedves gyapjú szaga áradt belőlük. A nők többségének hosszú, fekete hajfonatait lapos karimájú, jellegzetes kecsua kalap födte, s élénk színű bársonyszoknyát öltöttek térdig sem érő, rövid rokolyáik fölé. Az általában termetesebb és szélesebb arcú ajmara nők hosszabb szoknyát, hímzett vállkendőt s keménykalapot viseltek. Az agyonfoltozott és kifakult műszálas inget-nadrágot hordó férfiak fél arca kokalevelek kis csomójától, az Andok őslakosainak rágcsálnivalójától dudorodott. A tömeg énekszóval, ököllengetéssel, lábdobogtatva, zászlókat lobogtatva felelt az elnökjelölt lelkesítő szavaira. „Nem volt hiábavaló a törekvésetek!” – kiáltotta Morales, ők pedig megtapsolták Bolívia leendő elnökét. S vele magukat is, hiszen régóta küzdöttek együtt – egykor még Morales is szegény sorú földműves és kokacserje-termesztő volt. Közösen vívtak hosszú és nehéz csatákat az Egyesült Államok drogellenes erőivel, jórészt épp ezen a vidéken. Küzdelmük makacs és többnyire fegyvertelen volt – a hadsereggel és rendőrséggel folytatott végeérhetetlen összetűzések sora, miközben általában tapodtat sem engedtek. Miként a most zuhogó eső se tántorította el őket.

Ayparavi és más indián települések szavazói 2005-ben történelmet írtak: maguk közül valót választottak Bolívia elnökének

Régóta várható volt már, hogy az elszánt őslakosok új elitje előbb-utóbb hatalomra jut. Miután a spanyol konkvisztádorok közel ötszáz éve Bolíviába érkeztek, lényegében munkatáborrá változtatták az országot. A kecsuákat és az ajmarákat hegyvidéki falvaikból levegőtlen bányákba vagy a haciendákon végzendő robotra kényszerítették – csak annyi szabadságot engedvén nekik, hogy a föld terméséből szűkösen megéljenek. Az amazóniai vidék őslakosai sem jártak jobban. A bolíviai függetlenség 1825-ös kikiáltását követően nyomorúságos síkvidéki táborokba terelték őket, hogy exportra szánt kaucsukot csapoljanak. Sőt, még a nem is olyan távoli múltban, az 1980-as években is elűzték őket termékeny földjeikről – ezúttal azok a hegyvidéki indiánok, akik például Chapare környékére települtek át. Bolíviában még a 20. század derekán is törvényes volt a bérrabszolgaság, távoli vidékein pedig máig él az a rettentő szokás, hogy a patrón (a gazda) erőszakot tehet a nőkön, s az így fogant gyermek egy életen át viselheti származásának bélyegét.

Az 1952. évi nemzeti forradalom széles körű földreformot hozott ugyan, s választójogot adott a nőknek és az írástudatlanságuk örvén egykor kizárt indiánoknak, ám az országot egy korrupt katonai elit kormányozta, jóformán a 20. század végéig. Amikor azután a tábornokok 1982-ben kivonultak végül a hatalomból, és választásokat írtak ki, Bolívia a világ egyik legeladósodottabb és egyben Dél-Amerika legszegényebb országa volt. Nyoma sem volt itt modern polgárságnak, s a nép túlnyomó többségét alkotó indiánok és a világosabb bőrű szűk vezető réteg között áthidalhatatlan szakadék tátongott. Az ország következő öt elnöke voltaképpen nem is választások, hanem kiválasztás útján került hivatalába – mégpedig
szigorúan az uralkodó fehérek köreiből.

Ám a nép ezt korántsem tűrte tétlenül. A forrongást szinte állandósították a radikális papok, a helyi mozgalmak és szakszervezetek, továbbá a hegyvidékről elűzött, erősen politizáló állástalan bányászok ezrei, akik Chapare vidékére települtek át kokacserjét termeszteni. Elérkezett a változások ideje!

Hogyan alakul Bolívia jelene, és milyen lesz a jövője? Ezt fejtegeti a Magazin novemberi lapszámának egyik nagyszerű cikke.