„Billents Terry”, a nemzeti hős

1944-ben egy ismeretlen repülő eszközzel hajtottak végre támadást London ellen. Titokzatos módon úgy tűnt, hogy pontosan tudja mikor ért a város fölé, és akkor zuhant rá a városra. A német V-1 rakéta, amit a köznyelv szárnyas bombának nevezett, csak annyira volt pontos, hogy egy London méretű várost eltalált. Ez persze elég volt a németeknek. „Londont elérte végzete, pusztulásra ítéltetett” – mondta Goebbels.

Hap Arnold amerikai tiszt közvetlenül a „D”-napi normandiai partraszállás után utazott Londonba. A város délnyugati külvárosában aludt, amikor hajnali 5 óra 30 perckor az első V-1-ek átrepültek a terület felett. Arnoldot a házától két-három kilométerre felrobbanó bombák detonációja ébresztette fel. Később összegyűjtötte az összes rendelkezésre álló roncsot, és Amerikába szállíttatta őket. Legértékesebbek azok a V-1 -ek voltak, amelyek robbanótöltete nem lépett működésbe. Erősen a talajba csapódtak, de az ütközés nem volt elég erős a bomba gyújtószerkezetének beindításhoz. A viharvert alkatrészekből és töredékekből az amerikai mérnökök három hét alatt rájöttek a titok nyitjára. Megállapították, hogy a V-1-ek egyszerű, de erős sugárhajtóművel rendelkeztek, ami akkoriban hihetetlenül magas, 700 kilométeres sebesség elérésére tette képessé. De ennél fontosabb, hogy az amerikaiak rájöttek arra is, hogyan határozza meg a V-1, mikor kell lezuhannia. Ahogy a szárnyasbomba haladt, az elején elhelyezett légcsavar körbeforgott. Minden fordulatát egy, a farokrészben elhelyezett kilométeróra számlálta. Egy előre meghatározott távolság megtétele után kinyilt egy sor terelőlap megszüntetve a felhajtóerőt a szárnyakon, és a V-1 azonnal meredeken zuhanni kezdett.

Meg kellett állítani
A védekezés a Spitfire repülőgépekre és pilótáikra várt. csakhogy a V-1 700 km/órás sebességgel érkezik, a Spitfire-eknek pedig csak 560 km/óra a csúcssebességük. Ezért 3000 méter magasan kellett berepülni, majd észveszejtően meredek zuhanórepülésben kellett rárepülni. A zuhanástól felgyorsulva körülbelül 150 km/órával gyorsabbak voltak. A radar pontosan a repülőbombára vezettette a pilótákat, akiknek csak egy pillanatnyi idejük volt arra, hogy tüzet nyissanak. Ha elvétették az időzítést, akkor maguk is bajban voltak.

Terry Spencer a saját bőrén tapasztalta, hogy a V1-et levadászni nem veszélytelen passzió: – Botor módon pontosan hátulról közelítettem hozzá, és akkor lőttem ki a sorozatot mikor pont mögötte voltam – meséli elborzadva. – Amikor a V-1-es felrobbant, alaposan helybenhagyta a Spitfiremet. Aki ezt egyszer megtapasztalta, az soha többet nem próbálta megtenni. Ezt nagyon gyorsan megtanultuk.

A V-1-esek ellen a Spitfire repülőket vetették be.

Később Terry rájött a megfelelő cselre, és ezzel igazi hírességgé vált.

– Kíváncsi voltam rá, hogy van-e pilóta ebben a micsodában, vagy hogy mi irányítja ezt a fegyvert. Ezért 60 centire megközelítettem oldalról, és 60 centiméterrel alatta repültem. Észrevettem, hogy ahogy felemeltem a Spitfiremet, feljebb, feljebb még feljebb, nos később rájöttünk, hogy ezzel kiütöttem a giroszkópját, és a V-egyes azonnal spirálban zuhanni kezdett.

A napilapok azonnal lecsaptak a történetre és Terry Spencert elnevezték „Billents Terrynek” aki repülőgépe szárnybillentésével képes volt elpusztítani a V-1-est.

Pár hét alatt a brit légierőnek sikerült a V-1-esek jó részét megsemmisíteni.