Autóstoppal a Föld körül I.

Varga Péter blogja

1. nap Műindulás Szerbiába
Az indulás napján, kedden délelőtt 10-kor felhívtak az egyik tévétől és egy bulvárlaptól, hogy 2 óra körül meg kell csinálni az interjúkat. Azt se tudtuk pontosan, hogy honnan induljunk, mindenesetre eldöntöttük, hogy összehozunk egy műindulást. A reptérre kiszaladva még elbúcsúztunk két norvég- és egy magyar barátunktól, majd hazaérve édesanyám kivitt minket az 5-ös útra. Másfél óra múlva pedig „felvett”. A hiányzó felszerelések beszerzése után megnéztük magunkat a hírekben, összepakoltunk, majd irány az 5-ös út, megint. Éjfélig még próbálkoztunk fuvart szerezni a benzinkútnál, de végül bevetettük magunkat a közeli erdőbe és felvertük a sátrat. Elszopogattunk egy Tokajit az indulás(ok) örömére, majd hamar elnyomott minket az álom.

2. nap Kalandok a STOP-os táblával
Reggel 8 körül ébredtünk, gyorsan összepakoltunk, és egy-egy szendvicset majszolva visszagyalogoltunk a dinnyeárushoz, ahol a média előző nap útnak eresztett. Maximum egy órát várhattunk, mire megállt egy busz. Épp javításra vitte le Mihály a sofőr, Kiskunfélegyházára. Mialatt külön kivitt minket a város másik végébe buszos útjairól, birkózó-bokszoló fiáról mesélt.

Sokat nem várakoztunk, mert 10 perc után ismét autóban ültünk. Feri Szegedig vitt minket, mialatt búvár- és autóipari múltja mellett leginkább zenészként átélt kalandjait osztotta meg velünk. Hatalmas hajókon billentyűsként járta a vizeket évekig. Nemrég az autóipar „dobta ki” magából a válság hatására. Most munkát keres, hétvégenként búvárkodik, de szíve Angliába és a szinti mögé húzza. Az autósok jelzéseiből ítélve kellett lennie egy elágazásnak a közelben, amit kb. 5 km gyaloglás (a zsákjaink kb. 25 kilósok) után meg is találtunk.

Később Zita elvitt minket a határra, azonban alig szálltunk ki autójából, amikor megjelent egy másik –összetéveszthetetlen – kék, fehér és zöld színekben pompázó autó. Gyors igazoltatás után, hosszas gyaloglás következett a kamionsor mellett a szerb oldalig. Újabb kb. 500 méter következett, aminek a végén jutott eszünkbe, hogy a magyar oldalon a mellékhelységnél hagytuk a stoppos táblánkat. Visszarohantam (zsák nélkül) és megpróbáltam elmagyarázni a határőrnek, hogy miért olyan fontos egy ilyen tábla. Nem fejezhettem be – nevetve átengedett.

A táblás akció alatt „megelőzött” minket két stoppos srác, akik az Exit Fesztiválra igyekeztek, így egy darabig vártunk, hogy ránk kerüljön a sor, de aztán elindultunk gyalog. Amíg várakoztunk egy Dániel nevű fiú is csatlakozott hozzánk, aki – mint kiderült – a helyi rádiós. Aznap este legurítottunk vele egy sört, aztán kikísért Horgos határába, és megegyeztünk, hogy másnap még találkozunk.

3. nap Izzadva keltünk.
Csak pár méterrel tévesztettük el a megfelelő sátorhelyet. Ugyan egy nagy diófa alatt ébredtünk, de árnyéka pont a sátor mellé esett a reggeli napsütésben. Azaz izzadva ébredtünk. Meglepően meleg volt a Tisza vize, mégis a lassan odaszállingózó emberek legnagyobb része a közeli medencét választotta. Kenneth elvert sakkban, de a vereségemet Dániel megjelenése hamar elfeledtette. Megmutatta a várost, a hatalmas parkot és persze ki „kellett” próbálnunk a helyi cevapot is a piac melletti kisvendéglőben.

4. nap Nincsenek ellentétek…
Péntek reggel megint megmártóztunk a Tiszában, majd a stégen ücsörögve eszünkbe jutott, hogy csónakon kéne lemenni Zentáig, vagy akár Belgrádig. El is indultam kérdezősködni, hogyan s miként lehetne ezt megoldani. Mint kiderült, nem kell engedély motor nélküli csónakhoz, de egy kistrapált darab is 100 euróba kerül. Megegyeztünk, hogy ma még itt maradunk Kanizsán, keresünk internetet a városban, holnap pedig megpróbálunk feljutni egy sóderszállítóra.

Betérve egy kávézóba ahol írás helyett (amivel igencsak le voltam maradva) szóba elegyedtem két másik vendéggel. Karesz karikaturista, Zoli pedig állatorvos – épp fröccsözgettek, amibe mi is beszálltunk.

Békések itt az emberek. Nem gazdagok, de jut kenyérre, fröccsre és benzinre a Zastavába. A kenyér pedig puha belül, ropogós kívül, a fröccs hűsít, a Zastavába pedig az egész család befér.

9. nap Még mindig Szerbiában
Közel az egész napot a számítógép előtt töltöttük egy bárban, ahol fél sikerrel dolgoztunk egy videóblogon. Beszűkülve és -szürkülve hagytuk el a helyet és caplattunk vissza vendéglátónkhoz Markóhoz. Marko egy kis, másfél szobás lakásban él, két zongora, festett lábnyomokkal díszített falak, üres hűtő, cigarettafüst társaságában. Mint szerb állampolgár, szinte minden országba vízumra van szüksége a beutazáshoz. De ha már ő nem mehet a világba, meghívja a világot magához. Békeszerető zongoratanár nyitott ajtóval az utazók felé.

10. nap Belgrád nem enged
GPS-ünk bemondta az unalmast, így üzletről üzletre jártunk, végül persze a sarki villanyos forrasztott valamit rajta – azóta ismét működik. Este, egy kanapészörfös barátunkon keresztül megismertük Dragant és Vladát. Dragan kettős életet él: nappal a munkájának, éjjel a hobbijának, és mindkettővel pénzt keres. Vannak gazdagabb emberek, akik szeretik a pókert, de játszani vagy nem tudják, vagy valamilyen oknál fogva egyszerűen nem teszik. Itt jön a képbe Dragan. Nappalait az interneten tölti és pókert játszik mások pénzével. Ha nyer, a nyereség fele az övé. Ha veszít, akkor nem történik semmi. Éjjelente pedig a DJ-pult mögött áll, és táncra ösztönzi a bárok vendégeit. Barátja, Vlada, óceánjáró hajókon dolgozik pincérként.

11. nap Útban Görögország felé – eljutunk vajon?
Ma busszal kimentünk a város szélébe és végre elkezdtünk lengetni dél felé. Mire besötétedett, még csak egy 30 km-es fuvar volt a hátunk mögött, így úgy döntöttünk, hogy nem verjük fel a sátrat, hanem felváltva stoppolunk majd. Kb. másfél óra múlva már fel is keltettek – megállt egy autó. B. egy körülbelül 170 km-re, délen a hegyekben fekvő városkába, a szülővárosába igyekezett. Nem egészen másfél óra alatt értünk oda. Nem autópályán, hanem hegyi utakon. Ha az autóversenyzők világában megjelenne a tudatos „tenyésztés”, akkor ott biztos, hogy a szerb lenne az uralkodó vérvonal. Egy biztos: tökéletesen uralta az autót. A halálfélelem meg minket.

12. nap Még mindig Szerbia
Ismét a hőség ébresztett. Némi reggeli után felszedtük a sátrat és bevonultunk a közeli erdőbe. Délután, egy rövidebb fuvar után Zlatiborban állva feltűnt, hogy kisebb-nagyobb csoportokban, de rengeteg ember vonul egy irányba. Követük őket, és hamarosan egy szerb zenei fesztivál kellős közepén találtuk magunkat. Az erdő határolta nagyobb réten több ezer ember gyűlt össze a színpad körül, amelyről a G. Bregovics zenéjéből ismert atmoszféra lehengerlő folyamként áradt felénk.

13. nap Piacosnak álltunk
A helyi focicsapat edzését követve reggeliztünk, majd egy egyetemi tanár és nivája eljuttatott minket a Nova Varos közeli tóhoz. Egy út menti pihenőhelyen összegyűjtöttük a szemetet és a tó végében a horgászokat bámulva ebédeltünk. Prijepoljéban ért minket az este. Még az indulás előtt tervbe vettük, hogy mindketten egy-egy norvég sajtszeletelővel indulva országról országra összehozunk egy-egy cserét. Ezt itt végre sikerült is nyélbe ütnünk. Tolmácsokat „felkutatva” éttermekben, boltokban próbálkozva Kenneth végül egy gyúródeszkával, én pedig egy hamutállal készültünk „meghódítani” a montenegrói piacot.

14. nap Közel a határhoz
Körülbelül másfél óra eredménytelen stoppolás után megszólított minket A. az építőanyag lerakatából, amely előtt álltunk, és kávéra invitált. Bár olyan nyelvet nem találtunk, amelyet mindannyian folyékonyan beszélünk, mégis jól megértettük egymást.

Közel két óra sikertelen stoppolás után kikiabáltak, hogy „kávé!”, mi pedig hálásan húzódtunk be hozzájuk, az árnyékba. Később elköszöntünk A.-tól, családjától és barátjától, majd még aznap este egy rövidebb fuvarral elértünk egy közvetlenül a montenegrói határnál fekvő hegyi falucskát.

Hogy a természeti viszonyoknak köszönhető-e, vagy annak, hogy itt már csak szinte szerbek élnek, vagy mindkettőnek, nem tudom, mindenesetre teljesen más világba lép az ember, amikor eléri a hegyvidéket. Automatikusan behódol egyfajta ősibb erőnek, amely itt az emberekből, a természetből árad. Ijesztő is, hisz az idegen azt érzi, hogy itt élve nincs kegyelem, a gyengébb kihull a sorból, mégis bátorító és magával ragadó. Felemeli az embert és – a legjobb értelemben – lök rajta egyet.