„Kétségtelen, hogy jobb nem nőnek lenni Japánban”

Fiatalok és érettek, férjesek és szinglik, dolgozók és otthonülők, gyermekesek és (egyre többször) gyermeket nem tervezők.

Részlet Ferber Katalin: Mindenki szellemi kalauza: Japán című esszégyűjteményéből

A nők társadalmi helyzete, megbecsülése Japánban kettős. Egyrészt a legtöbben egyre magasabb iskolai végzettségük ellenére két, maximum három évvel munkába állásuk után férjhez mennek. Ez azzal jár, hogy abba kell hagyni a munkát, mivel a japán cégek többsége nem kíván megbízhatatlan munkaerőt foglalkoztatni. Értsd, aki férjhez ment, az előbb-utóbb gyereket akar, s akkor vége is a hatékony, megbízható foglalkoztatásnak, hiszen gyermekvállalás lehetetlen teljes munkaidő mellett.

Miért is? Emlékezzünk csak vissza! Mert a férj munkahelye élvez elsőbbséget, azaz a nők elsöprő többsége (csaknem kétharmada) csak részmunkaidőben talál állást, ami természetesen teljes munkaidő és egyharmad-egyötöd jövedelem. Ráadásul ezek az állások szerződésesek, azaz a munkaadó által bármikor egyoldalúan, indoklás nélkül felbonthatóak.

Másfelől, ahogyan ezt egy Japánban kutató magyar pszichológus kissé gúnyosan megjegyezte, „szegény, elnyomott japán feleségek” akik gyönyörű Toyota autóikat vezetve „szenvednek”.

Pedig szakmai felkészültséggel, egyetemi vagy főiskolai diplomával főállású háziasszonnyá válni, nem szabad választása a japán nőnek, neki egyszerűen nem lehet más döntése. Ha gyermekei is vannak, akkor a tanító mama nevet kapja Japánban, mert a gyerekek oktatását az iskola után neki kell folytatni, ha nem akarja, hogy csemetéi ne végezhessenek főiskolát vagy egyetemet. Azaz miközben a japán nők helyzete látszólag alárendelt, igazi kárpótlást az otthoni egyeduralom jelenti, hiszen a férj és apa a mindennapok nagy részét a munkahelyén tölti. A nő Japánban ezért arra kényszerül, hogy megossza saját társadalmi szerepeit a csendes, szinte döntésképtelennek tűnő alárendelt hölgy és a saját döntéseit egyedül és kíméletlenül meghozó otthoni egyeduralkodó között.

Ferber Katalin: Mindenki szellemi kalauza: Japán A közelmúltban jelent meg egy különleges könyv. Esszésorozat, amit a 16 éve Japánban élő professzorasszony, Ferber Katalin írt. Kell- e jobb optika: Milyenek látja a társadalmat a külföldi, de ott élő egyetemi tanárnő? (Jószöveg Műhely Kiadó)

Az évszázadok során japán nők millióiba sulykolták bele, hogy egy nőnek mindig hallgatni kell, a nemi diszkrimináció pedig itt mindennapos dolog. A külföldiek sztereotip elképzelései a japán nőkről – szelídek, simulékonyak, szívesen hallgatják férjüket, természetesen a legnagyobb csendben – ugyanúgy megvannak a japán férfiakban is. A valóságban azonban nagyon sok japán nő kőkemény főnök a családban, remekül helytáll a nehéz helyzetekben, szívós, okos és rátermett, tele jobbnál jobb ötletekkel. Mindezt persze titkolni kénytelen, nehogy megszégyenítsék. Kettős személyiség lakik benne: egyszerre szelíd és kemény, halk szavú és szókimondó, romantikus és rideg, félénk és bátor. Vagyis ezt várják tőle, ő pedig mindent megtesz, hogy ennek megfeleljen.

Azért a japán feleségek és anyukák is képesek élvezni az életet, nagyon jól érzik magukat például egymás társaságában, a szomszédasszonyok sokszor barátnők is egyben, vigyáznak egymás csemetéire, együtt járnak vásárolni, sportolni, ebédelni – közben pedig recepteket cserélnek és megbeszélik a világ – őket érintő – dolgait. Az igazság az, hogy rá is vannak szorulva egymás társaságára, mert a japán férjek – az egész napi robot után – nem éppen szórakoztató partnerek, ha pedig este vacsorázni mennek munkatársaikkal, eszükbe sem jut, hogy a feleségüket is magukkal vigyék. Ha mégis együtt vannak társaságban, tudni kell, hogy egy japán férj annál férfiasabb, minél inkább lekezeli feleségét. Sok japán hölgy arról számol be, hogy először akkor érezte magát igazán nőnek, amikor külföldön volt. Teljesen megdöbbentette őket a férfiak udvarias viselkedése, figyelmessége. Japánban ilyet soha nem tapasztaltak. Ebben az országban nem fordulhat elő, hogy egy férfi kedveskedjen, netán udvaroljon egy nőnek. Virág? Bonbon? Kizárt dolog. A cipekedő asszony látványa a mindennapok része, tömegközlekedési eszközön gyermekével a karján álldogáló anya – amikor a férfiak ülnek – szintúgy. A nyugati kultúrából érkezett nők – magam is – meglepődnek ezen, olykor fel is háborodnak. Semmi értelme, bár a fiatal feleségek egy ideje harcolnak a jogaikért, a férfiak viszont egyelőre csak csodálkoznak ezen, sok változás nem tapasztalható. Néhány nőmozgalmi aktivista meglátása szerint a japán nők nem hagyják, hogy „felszabadítsák” őket, inkább választják a tradíciókban gyökerező hamis biztonságérzetet.

Aztán persze itt vannak a szinglik, a lázadók, akik nem kívánnak férjhez menni, mert látják ennek a csapdáit, s a japán szociológia egyik jeles művelője nemes egyszerűséggel parazitáknak nevezi őket, akik nem igazán pozitív modelljei a nők pénzügyi és gazdasági önállóságának. A csendes, visszafogott, férjének és gyermekeinek élő feleségek országában ők azok, akiknek véleménye van (minő szörnyűség) ráadásul azt az anyagi biztonságot, amit régebben csak egy férj tudott nyújtani, ők megteremtik maguknak.

Egyébként manapság – gazdasági válság van, ugye – már egy férj sem tud garantált biztonságot nyújtani, hiszen egyre többen veszítik el az állásukat. A társadalom részéről sem tapasztalható már olyan megvetés az egyedülálló életmódot folytató nőkkel kapcsolatban, mint korábban. Jelenleg több százezer szingli él az országban, s önállóságuk egyetlen szépséghibája, hogy mindegyikük szülei lakásában (praktikus, mert nem kell horribilis lakásbérleti díjat fizetni), és többségük szülei zsebpénzéből. Akik viszont dolgoznak és keresnek, azok a fizetésüket csaknem teljesen magukra költik, így velük gyakran találkozhatunk a különböző bevásárlóközpontokban. Ők a legdivatosabb ruhákban, a trendi éttermekben csacsognak hasonszőrű barátnőikkel, az otthoni házimunkát pedig anyuka úgyis elvégzi helyettük. Ők utazgatnak a világban, és egyáltalán nem foglalkoznak a férjhez menés gondolatával – ha pedig hiányozna a gyerek, hiszen mégiscsak nőkről van szó – hát vesznek egy kutyát. Az új divat szerint az ölebeket is lehet öltöztetni, dédelgetni, sőt babakocsiban tologatni mint egy gyereket, a felelősség pedig jóval kisebb.

Ha Japán és nők a téma, a külföldiek egyből rávágják: gésa. Ez az ősi mesterség azonban nem azonos azzal a bizonyos másikkal, és ez sok félreértésre adhat okot. Persze korunkban már egyre kevesebben vannak, és a mindennapi életben szinte nem is találkozni velük, de a japán nőideált mégiscsak ők testesítették meg évszázadokon keresztül. Az igazi gésa magasan képzett, szép, szellemesen társalog, gyönyörűen zenél és táncol, szóval tökéletesen alkalmas arra, hogy a – természetesen feleségük nélkül érkezett – férfiakat kikapcsolja a mindennapok rohanásából. A jó gésa emellett erkölcsös is – tehát ne hasonlítsuk őt azokhoz a könnyűvérű hölgyekhez, akik anyagi ellenszolgáltatás fejében mindenre kaphatóak. Egyébiránt belőlük is van épp elég, és mivel a japán feleségnek tűrni kell, a férjek ezt kihasználva bizony rendszeresen félrelépnek. Ahogy már egy másik esszémben említettem, ez szinte természetes, és olykor-olykor a feleség is megteszi. Ne ítéljük el sem őket, sem magunkat amiatt,
hogy ezt nem értjük. Kétségtelen, hogy jobb nem nőnek lenni Japánban. Sem a jelenlegi szociális
rendszer, sem pedig az intézmények nem a nőket preferálják

A felkelő nap országában nem jellemző az emancipáció, a nők a munka területén is a második vonalba tartoznak. Nagy japán cégeknél fehér holló a női vezető, jellemzően inkább asszisztensi, titkárnői munkakörben dolgoznak. Az ország parlamentjének választott tagjai között elenyésző számban találunk hölgyeket. Nagyon ritka a miniszter asszony. Van persze, de ritka. Még a japán politikusfeleségek is idegenkednek a férjük mellett megjelenni nyilvánosan. S végül, nincs jelenleg (egyetlen, ma már nyugállományban lévő) hölgyön kívül Japánnak nőnemű diplomatája. Így aztán a Japánban működő diplomáciai testületek vezetőinek nagy része sem nő.

A jelenlegi helyzet természetesen változik. Folyamatosan.

dolgoznak – persze ez sokszor igaz is – de mégis szaporodik a lézengők száma.

Ferber Katalin: Mindenki szellemi kalauza: Japán A közelmúltban jelent meg egy különleges könyv. Esszésorozat, amit a 16 éve Japánban élő professzorasszony, Ferber Katalin írt. Kell- e jobb optika: Milyenek látja a társadalmat a külföldi, de ott élő egyetemi tanárnő? (Jószöveg Műhely Kiadó)

A munkaügyi tárca két évvel ezelőtti becslése szerint legalább kétmillióan vannak hölgyek, urak egyaránt, akik a gazdasági válság valamelyik szakaszában (mert az ugye eltart már egy ideje, lassan tizenöt éve) úgy döntöttek: ebből a jelenlegi hajszából elég. Lassacskán, komótosan élni jobb, de nem fizet jól, tehát a megoldás az, ha keveset keresünk de nem halunk bele a munkába. (Az utóbbi ebben a társadalomban egyre gyakoribb, úgyhogy ez nem költői hasonlat. Egy japán brókert – aki hetente 90 órát dolgozott és emiatt a munkaadók őt állították példaképként alkalmazottaik elé országszerte – szívroham vitt el, 26 éves korában.)

Sokan ezért inkább alkalmi munkájuk elvégzése után teázgatnak, sörözgetnek, haverokkal lődörögnek, ha fiatalok. A semmittevés édes mámora szinte abbahagyhatatlan, ha egyszer valaki megízleli. A fiatalok egy csoportját – egyre többen vannak – csak a bulizás, szórakozás érdekli, és ehhez az anyagi fedezetük is megvan, szüleik és nagyszüleik támogatják őket. Sok nagymama és nagypapa ugyanis egyáltalán nem költ magára, hanem minden pénzét az unokák zsebébe pumpálja. Akik persze jócskán (vissza)élnek ezzel a helyzettel. Ezek a fiatalok mindent megtesznek annak érdekében, hogy kibújjanak a felelősségvállalás alól, az iskola és munka pedig azzal jár.

Vannak aztán a szingli hölgyek (őket bővebben elemeztem a nőkről szóló részben), akik hasonló életmódot folytatnak, de ők kicsit puccosabban, mamapapa finanszíroz ezt-azt, utazgatni is lehet, külföldi fiúkkal is próbálkoznak, hátha ez a kiút (egyre többen választják), aztán rájuk köszönt a húszas éveik vége, s már nem tudnak férjhez menni semmiképp. Nos, akkor marad az ímmel-ámmal elvégzett munka, szülők talán még segítenek egy darabig, de ha nincs kiút, akár férjhez is mennek, ekkor már mindegy kihez, de bárkihez, aki eltartja őket.

Teaházak, kávéházak, mangaházak a tanúi, mennyi ember ér rá, sőt mostanában már egyes helyeken a név is új: lassulj le.

Valami baj van. Azaz az ellenállás melankóliája (Krasznahorkai L.) itt Japánban a csendes, vagy kevésbé szótlan semmittevésben ölt testet, s ez bizony nagy aggodalmakat gerjeszt a minisztériumokban.

A japán ifjak egy szintén növekvő számú csoportja egyszerűen kivonul a világból. Magukra zárják a szobájuk ajtaját és attól kezdve csak papírfecniken keresztül hajlandóak érintkezni a szüleikkel, nem járnak iskolába sem. Általában az ilyen döntés mögött valamilyen iskolai trauma áll, ami Japánban bizony nem számít ritkaságnak. Az egymás megalázását megelégelő fiatalok nem találnak más kiutat, mint visszavonulni saját világukba. Ez az időszak megdöbbentő módon 5-10 évig is eltarthat egy fiatal életében és sokan ettől olyan mértékben épülnek le, hogy soha nem tudnak (vagy nem is akarnak) már visszailleszkedni abba a társadalomba, amelyből önszántukból vonultak ki. Ezt a fajta lázadást (sem) tolerálja túlzottan a japán többség, de megoldást senki nem kínál, sokkal inkább próbálnak nem venni tudomást a dologról. A megoldatlan problémák pedig tovább halmozódnak.

Kevés a gyerek, kevés a munkaerő, s akkor kérem itt néhány milla egészséges ember nem akar dolgozni. Mi lesz a hosszú távú terveinkkel? Csakhogy a mai lézengők, kvázi munkanélküliek és egyéb, saját magukat marginalizáló, tehát kétes elemek éppen hogy a japán, szédületes tempójú gazdasági-technológiai robbanás áldozatai saját hazájukban. Nincs szükség az ipar nagy részében már senkire, mert az automaták kitűnően munkálkodnak. Ami a kis bizgentyűk gyártását illeti, azt az alvállalkozók, beszállítók ezrei olcsó illegális vagy legális, de mindenképp külföldi munkaerővel gyártatják, vagy itt vagy másutt. A tokiói parkok lakói és a japán vasútállomások környékén ingyen ebédért sorban álló hajléktalanok jelzik, hogy a vesztesek tábora egyre nő.

A foglalkoztatásból önhibájukon kívül kiszorult, családjukat elvesztett, jellemzően középkorú vagy idősebb férfiak a munkanélküliek legelesettebb rétegét alkotják. Nem volt és nincs koncepció az értékváltásra, ugyanis arra nincs jó matematikai modell, vagy ha van, valami miatt az ember nem aszerint dönt és cselekszik.

Értékrendválság van Japánban. A megoldások még csak meg sem fogalmazódtak. Miközben a társadalom szövete vészes gyorsasággal bomlik le. Pedig Japánban kitűnő molyirtók kaphatók.

A sorozat részei:
Katonás japán gazdaság
Lézengok és ritterek
Forrás Jószöveg Műhely Kiadó