Katonás japán gazdaság

Részlet Ferber Katalin: Mindenki szellemi kalauza: Japán című esszégyűjteményéből

Sétáljunk el reggel fél tíz körül bármelyik többemeletes áruház előtt. Szerencsénkre a hatalmas üvegablakok segítenek abban, hogy maradéktalanul gyönyörködhessünk az elénk táruló látványban, ami valljuk be, először meglepő. Az áruház minden dolgozója (egyenruhában) hallgatja a műszakvezető előadását, az előző nap eredményeit és kudarcait. Ezután együtt eléneklik a cég dalát (minden nagyvállalatnak saját indulója van), majd néhány, a munka hatékonyságát, valamint a dolgozók lelkesedését növelő jelszó ismétlésével zárul a reggel – jöhet a nyitás.

Ugye milyen komikusnak tűnik mindez egy európai olvasónak? Pedig ez a közép- és nagyvállalatoknál így zajlik. A nagy múltú, régi iskolákban és egyetemeken szintén saját induló van. Az együvé tartozás, a csoportszellem, valamint a cég iránti lojalitás és hűség egyaránt kifejeződik ezekben az indulókban. Az új alkalmazottaknak minden esetben részt kell venniük oktatáson – ez akár hónapokig is eltarthat –, ahol bemutatják nekik a cég életét, vázolják a célokat, ők pedig megtanulhatják az indulókat, jelmondatokat, melyekre igazán szükségük lesz a mindennapi fegyelmezett munkavégzéshez.

A történészek szerint a japán cégek többsége ma is az úgynevezett 1940-es rendszerben működik. A háborúra történő felkészülés legfontosabb gazdaság- és pénzügy-politikai változásait ekkor foglalták törvényekbe, s ennek a bankrendszertől a vállalatok belső irányításáig ma is érezhető a hatása.

A katonai módszerek egy része kitűnően működik békében, ha megfelelően használják ezeket. Ekkor vezették be a szakmai bértáblázatot, a munkaerő állandó alkalmazását, s egyidejűleg a munkaerőpiacot központilag befagyasztották. (Ez lényegében a nagyvállalati szektorban a nyolcvanas évek végéig változatlanul így működött.) A központi munkaerőgazdálkodásnak – bármily furcsa is egy, a szocialista gazdaságot megtapasztalt olvasónak – számos előnye van. Az egyik, hogy a munkanélküliség többé-kevésbé ezzel a módszerrel kiküszöbölhető, ha a cégek által előállított termékekre folyamatos és egyre nagyobb a kereslet. A másik előnye, hogy az iskolarendszerben részt vevő fiatalok kívánatos száma együtt tervezhető a cégek munkaerőigényével. Végül, a cégek foglalkoztatási gyakorlata és a munkaerő szociális ellátása, azaz támogatása is a vállalatok feladata (Japánban ezt is 1940-ben vezette be az akkori kormány).

A japán gazdaságban a nyolcvanas évek végéig nem volt munkanélküli. Ha mégis, annak nagyobbik része nem keresőképes férfi volt, sokkal inkább nők. Kitűnően működött ez mindaddig, amíg a japán cégek termékeire volt piac. A hetvenes évek végének japán modellértékű „menedzser-láza”, időbeosztási rovatokkal ellátott menedzsernaptárai, hasonlóan az áru- és alkatrészkészleteket minimalizáló japán termeléshez, mind követendő minta, sőt példa lett a nyugati világban.

Ferber Katalin: Mindenki szellemi kalauza: Japán A közelmúltban jelent meg egy különleges könyv. Esszésorozat, amit a 16 éve Japánban élő professzorasszony, Ferber Katalin írt. Kell- e jobb optika: Milyenek látja a társadalmat a külföldi, de ott élő egyetemi tanárnő? (Jószöveg Műhely Kiadó)

A láz hamar elmúlt, a világ legnagyobb cégeinek nagy része sohasem vette át a lényegét a japán cégirányításnak. Túlzás nélkül, a japán nagyvállalatok működése ma is a katonai stratégiából jól ismert alapelveket követi, az állandó gazdasági kihívások pedig újra és újra próbára teszik a vezetők és beosztottjaik alkalmazkodóképességét. A részlegvezetők például az elbocsátás rémével kell, hogy szembenézzenek, ha a rájuk bízott részleg hosszabb ideig veszteséget produkál.

Ne borzadjunk el, ne keressünk kifogásokat, ez elsősorban a „titka” a gazdaság teljesítőképességének, valamint a konfliktusmentes munkavállalló és munkaadó közötti viszonynak.

Kinek jó ez, kérdezi szinte mindenki, aki nem járt még sohasem Japánban. Az nyilvánvaló, hogy a cégeknek, de mi a jó ebben a munkavállalóknak? A munkahely stabilitása, a szociális támogatások széles skálája nyilvánvaló előnyök. A szakmai bértáblázat szinte feleslegessé teszi a szakszervezeteket is (ne tessék megijedni, ennek ellenére vannak szakszervezetek, de nem szakmák, hanem ágazatok szerint) kétségtelen azonban, hogy egyetlen cég sem veszi jó néven ha dolgozói szakszervezeti tagok. A japán vállalatoknál működő érdekvédelmi testületek szerepe formális, mivel nincs vétójoguk a vezetőség előterjesztéseivel szemben. Ennek következménye, hogy a szakszervezeti tagok aránya Japánban az elmúlt két évtizedben a korábbi egyötödére csökkent. (Nincs ez másként a cégek külföldi leányvállalatainál sem: a japán működőtőke elsősorban azokban az országokban a legnagyobb, ahol ezzel a „problémával” nem, vagy csak formálisan kell foglalkozni. Gondoljunk a mi Suzukinkat gyártó esztergomi vállalat balhéira…)

Japánban azonban ez az utóbbi évekig viszonylag zökkenőmentesen, azaz sikerrel működött. Ennek nem a japán munkavállalók nagyobb toleranciája az oka, vagy éppen az európaival csaknem ellentétes szocializáció. Az ötvenes évek végéig itt volt a világ legtöbb sztrájkja. Teljes iparágak bénultak meg hetekre, a termelés visszaesése, valamint a szabotázsok miatti veszteség óriási volt. Ez lehetetlenné tette a kormány kitűzött céljának elérését, a nemzeti jövedelem megduplázását. Országos, ágazati és vállalati kompromisszum született: minden cég előre megállapodott munkavállalóival az évi béremelés minimális (kötelező) mértékéről, valamint a szociális támogatások nagyságáról. Az évente kétszer jutalomképpen kifizetett bónusz (prémium) összege nagyban függ a vállalat helyzetétől, és a dolgozók teljesítménye alapján dől el, ki mennyi pénzt kap. Figyelem! A vezető beosztásúak is kizárólag akkor számíthatnak bónuszra, ha a cég abban a félévben nyereséges volt. Ez talán követendő példa lehetne a magyar gazdaságban.

Tehát a minden tavasszal az utcákon felvonuló munkások „bérharca” nem alku eredménye, hanem a kormány és a munkaadók megállapodása, amit a munkavállalók elfogadnak, lévén mást nemigen tudnának tenni. A színes zászlókkal kivonuló munkavállalók „tüntetése” természetesen szervezett és engedélyezett, és semmi köze sincs a valódi tüntetésekhez, azaz előre egyeztetett rítusok mentén zajlik.
De ki tudja a jövőt?

dolgoznak – persze ez sokszor igaz is – de mégis szaporodik a lézengők száma.

Ferber Katalin: Mindenki szellemi kalauza: Japán A közelmúltban jelent meg egy különleges könyv. Esszésorozat, amit a 16 éve Japánban élő professzorasszony, Ferber Katalin írt. Kell- e jobb optika: Milyenek látja a társadalmat a külföldi, de ott élő egyetemi tanárnő? (Jószöveg Műhely Kiadó)

A munkaügyi tárca két évvel ezelőtti becslése szerint legalább kétmillióan vannak hölgyek, urak egyaránt, akik a gazdasági válság valamelyik szakaszában (mert az ugye eltart már egy ideje, lassan tizenöt éve) úgy döntöttek: ebből a jelenlegi hajszából elég. Lassacskán, komótosan élni jobb, de nem fizet jól, tehát a megoldás az, ha keveset keresünk de nem halunk bele a munkába. (Az utóbbi ebben a társadalomban egyre gyakoribb, úgyhogy ez nem költői hasonlat. Egy japán brókert – aki hetente 90 órát dolgozott és emiatt a munkaadók őt állították példaképként alkalmazottaik elé országszerte – szívroham vitt el, 26 éves korában.)

Sokan ezért inkább alkalmi munkájuk elvégzése után teázgatnak, sörözgetnek, haverokkal lődörögnek, ha fiatalok. A semmittevés édes mámora szinte abbahagyhatatlan, ha egyszer valaki megízleli. A fiatalok egy csoportját – egyre többen vannak – csak a bulizás, szórakozás érdekli, és ehhez az anyagi fedezetük is megvan, szüleik és nagyszüleik támogatják őket. Sok nagymama és nagypapa ugyanis egyáltalán nem költ magára, hanem minden pénzét az unokák zsebébe pumpálja. Akik persze jócskán (vissza)élnek ezzel a helyzettel. Ezek a fiatalok mindent megtesznek annak érdekében, hogy kibújjanak a felelősségvállalás alól, az iskola és munka pedig azzal jár.

Vannak aztán a szingli hölgyek (őket bővebben elemeztem a nőkről szóló részben), akik hasonló életmódot folytatnak, de ők kicsit puccosabban, mamapapa finanszíroz ezt-azt, utazgatni is lehet, külföldi fiúkkal is próbálkoznak, hátha ez a kiút (egyre többen választják), aztán rájuk köszönt a húszas éveik vége, s már nem tudnak férjhez menni semmiképp. Nos, akkor marad az ímmel-ámmal elvégzett munka, szülők talán még segítenek egy darabig, de ha nincs kiút, akár férjhez is mennek, ekkor már mindegy kihez, de bárkihez, aki eltartja őket.

Teaházak, kávéházak, mangaházak a tanúi, mennyi ember ér rá, sőt mostanában már egyes helyeken a név is új: lassulj le.

Valami baj van. Azaz az ellenállás melankóliája (Krasznahorkai L.) itt Japánban a csendes, vagy kevésbé szótlan semmittevésben ölt testet, s ez bizony nagy aggodalmakat gerjeszt a minisztériumokban.

A japán ifjak egy szintén növekvő számú csoportja egyszerűen kivonul a világból. Magukra zárják a szobájuk ajtaját és attól kezdve csak papírfecniken keresztül hajlandóak érintkezni a szüleikkel, nem járnak iskolába sem. Általában az ilyen döntés mögött valamilyen iskolai trauma áll, ami Japánban bizony nem számít ritkaságnak. Az egymás megalázását megelégelő fiatalok nem találnak más kiutat, mint visszavonulni saját világukba. Ez az időszak megdöbbentő módon 5-10 évig is eltarthat egy fiatal életében és sokan ettől olyan mértékben épülnek le, hogy soha nem tudnak (vagy nem is akarnak) már visszailleszkedni abba a társadalomba, amelyből önszántukból vonultak ki. Ezt a fajta lázadást (sem) tolerálja túlzottan a japán többség, de megoldást senki nem kínál, sokkal inkább próbálnak nem venni tudomást a dologról. A megoldatlan problémák pedig tovább halmozódnak.

Kevés a gyerek, kevés a munkaerő, s akkor kérem itt néhány milla egészséges ember nem akar dolgozni. Mi lesz a hosszú távú terveinkkel? Csakhogy a mai lézengők, kvázi munkanélküliek és egyéb, saját magukat marginalizáló, tehát kétes elemek éppen hogy a japán, szédületes tempójú gazdasági-technológiai robbanás áldozatai saját hazájukban. Nincs szükség az ipar nagy részében már senkire, mert az automaták kitűnően munkálkodnak. Ami a kis bizgentyűk gyártását illeti, azt az alvállalkozók, beszállítók ezrei olcsó illegális vagy legális, de mindenképp külföldi munkaerővel gyártatják, vagy itt vagy másutt. A tokiói parkok lakói és a japán vasútállomások környékén ingyen ebédért sorban álló hajléktalanok jelzik, hogy a vesztesek tábora egyre nő.

A foglalkoztatásból önhibájukon kívül kiszorult, családjukat elvesztett, jellemzően középkorú vagy idősebb férfiak a munkanélküliek legelesettebb rétegét alkotják. Nem volt és nincs koncepció az értékváltásra, ugyanis arra nincs jó matematikai modell, vagy ha van, valami miatt az ember nem aszerint dönt és cselekszik.

Értékrendválság van Japánban. A megoldások még csak meg sem fogalmazódtak. Miközben a társadalom szövete vészes gyorsasággal bomlik le. Pedig Japánban kitűnő molyirtók kaphatók.

A sorozat részei:
„Kétségtelen, hogy jobb nem nőnek lenni Japánban”
Lézengok és ritterek

Forrás Jószöveg Műhely Kiadó