Lézengők és ritterek

Részlet Ferber Katalin: Mindenki szellemi kalauza: Japán című esszégyűjteményéből

A lézengők és ritterek pedig tényleg lézengenek, nem dolgoznak, csak épp annyit, amennyit feltétlenül muszáj, azt is minimális díjazásért (jobbat úgysem találnának), s az ily módon kallódók, tétlenek száma rohamosan gyarapszik ebben az országban. Az alkalmi munkákból élő japánok többsége azért úgy gondolja, ez csak átmeneti állapot, amíg képzettségüknek megfelelő munkát találnak, némelyek viszont ezt az életformát választották. És mivel az a pénz amit így keresnek éppen csak a napi szükségleteik kielégítésére elegendő, nem kevesen közülük az utcára kerülnek, lakás híján, az új divat szerint például internet kávézókban húzzák meg magukat.

A munkanélküliek három csoportja: először akik aktívan keresnek munkát, és előbb-utóbb találnak is, aztán akik szeretnének ugyan dolgozni, de sehogy se sikerül elhelyezkedniük, végül pedig, akik egyáltalán nem akarnak dolgozni. Ők azok, akik teljesen elutasítják a Japánban elfogadott gondolkodásmódot, tradíciókat a munkához való viszony területén is.

Japánban, ahol mindenki aszerint méri saját magát, hogy mennyit s hogyan dolgozik, kicsit más tartalmat kap a lézengés fogalma, ugye? A japán társadalom kirekesztő, lustának bélyegzi azokat akik nem dolgoznak – persze ez sokszor igaz is – de mégis szaporodik a lézengők száma.

A munkaügyi tárca két évvel ezelőtti becslése szerint legalább kétmillióan vannak hölgyek, urak egyaránt, akik a gazdasági válság valamelyik szakaszában (mert az ugye eltart már egy ideje, lassan tizenöt éve) úgy döntöttek: ebből a jelenlegi hajszából elég. Lassacskán, komótosan élni jobb, de nem fizet jól, tehát a megoldás az, ha keveset keresünk de nem halunk bele a munkába. (Az utóbbi ebben a társadalomban egyre gyakoribb, úgyhogy ez nem költői hasonlat. Egy japán brókert – aki hetente 90 órát dolgozott és emiatt a munkaadók őt állították példaképként alkalmazottaik elé országszerte – szívroham vitt el, 26 éves korában.)

Sokan ezért inkább alkalmi munkájuk elvégzése után teázgatnak, sörözgetnek, haverokkal lődörögnek, ha fiatalok. A semmittevés édes mámora szinte abbahagyhatatlan, ha egyszer valaki megízleli. A fiatalok egy csoportját – egyre többen vannak – csak a bulizás, szórakozás érdekli, és ehhez az anyagi fedezetük is megvan, szüleik és nagyszüleik támogatják őket. Sok nagymama és nagypapa ugyanis egyáltalán nem költ magára, hanem minden pénzét az unokák zsebébe pumpálja. Akik persze jócskán (vissza)élnek ezzel a helyzettel. Ezek a fiatalok mindent megtesznek annak érdekében, hogy kibújjanak a felelősségvállalás alól, az iskola és munka pedig azzal jár.

Ferber Katalin: Mindenki szellemi kalauza: Japán A közelmúltban jelent meg egy különleges könyv. Esszésorozat, amit a 16 éve Japánban élő professzorasszony, Ferber Katalin írt. Kell- e jobb optika: Milyenek látja a társadalmat a külföldi, de ott élő egyetemi tanárnő? (Jószöveg Műhely Kiadó)

Vannak aztán a szingli hölgyek (őket bővebben elemeztem a nőkről szóló részben), akik hasonló életmódot folytatnak, de ők kicsit puccosabban, mamapapa finanszíroz ezt-azt, utazgatni is lehet, külföldi fiúkkal is próbálkoznak, hátha ez a kiút (egyre többen választják), aztán rájuk köszönt a húszas éveik vége, s már nem tudnak férjhez menni semmiképp. Nos, akkor marad az ímmel-ámmal elvégzett munka, szülők talán még segítenek egy darabig, de ha nincs kiút, akár férjhez is mennek, ekkor már mindegy kihez, de bárkihez, aki eltartja őket.

Teaházak, kávéházak, mangaházak a tanúi, mennyi ember ér rá, sőt mostanában már egyes helyeken a név is új: lassulj le.

Valami baj van. Azaz az ellenállás melankóliája (Krasznahorkai L.) itt Japánban a csendes, vagy kevésbé szótlan semmittevésben ölt testet, s ez bizony nagy aggodalmakat gerjeszt a minisztériumokban.

A japán ifjak egy szintén növekvő számú csoportja egyszerűen kivonul a világból. Magukra zárják a szobájuk ajtaját és attól kezdve csak papírfecniken keresztül hajlandóak érintkezni a szüleikkel, nem járnak iskolába sem. Általában az ilyen döntés mögött valamilyen iskolai trauma áll, ami Japánban bizony nem számít ritkaságnak. Az egymás megalázását megelégelő fiatalok nem találnak más kiutat, mint visszavonulni saját világukba. Ez az időszak megdöbbentő módon 5-10 évig is eltarthat egy fiatal életében és sokan ettől olyan mértékben épülnek le, hogy soha nem tudnak (vagy nem is akarnak) már visszailleszkedni abba a társadalomba, amelyből önszántukból vonultak ki. Ezt a fajta lázadást (sem) tolerálja túlzottan a japán többség, de megoldást senki nem kínál, sokkal inkább próbálnak nem venni tudomást a dologról. A megoldatlan problémák pedig tovább halmozódnak.

Kevés a gyerek, kevés a munkaerő, s akkor kérem itt néhány milla egészséges ember nem akar dolgozni. Mi lesz a hosszú távú terveinkkel? Csakhogy a mai lézengők, kvázi munkanélküliek és egyéb, saját magukat marginalizáló, tehát kétes elemek éppen hogy a japán, szédületes tempójú gazdasági-technológiai robbanás áldozatai saját hazájukban. Nincs szükség az ipar nagy részében már senkire, mert az automaták kitűnően munkálkodnak. Ami a kis bizgentyűk gyártását illeti, azt az alvállalkozók, beszállítók ezrei olcsó illegális vagy legális, de mindenképp külföldi munkaerővel gyártatják, vagy itt vagy másutt. A tokiói parkok lakói és a japán vasútállomások környékén ingyen ebédért sorban álló hajléktalanok jelzik, hogy a vesztesek tábora egyre nő.

A foglalkoztatásból önhibájukon kívül kiszorult, családjukat elvesztett, jellemzően középkorú vagy idősebb férfiak a munkanélküliek legelesettebb rétegét alkotják. Nem volt és nincs koncepció az értékváltásra, ugyanis arra nincs jó matematikai modell, vagy ha van, valami miatt az ember nem aszerint dönt és cselekszik.

Értékrendválság van Japánban. A megoldások még csak meg sem fogalmazódtak. Miközben a társadalom szövete vészes gyorsasággal bomlik le. Pedig Japánban kitűnő molyirtók kaphatók.

A sorozat részei:
„Kétségtelen, hogy jobb nem nőnek lenni Japánban”
Katonás japán gazdaság

Forrás Jószöveg Műhely Kiadó