Autóstoppal a Föld körül II.

„Érdekes lenne úgy megkerülni a Földet, hogy pusztán az ismeretségre építünk. Például Magyarországról indulva keresni egy ismerőst, aki ismer valakit Szerbiában, aki pedig ismer valakit Montenegróban, akinek van egy barátja Albániában, és így tovább…”

Varga Péter blogja

15. nap Útban Montenegró felé –no money
Még az éjjel átléptük a szerb határt, és elkezdtünk stoppolni a határállomás közelében, ahol még volt közvilágítás. Néhány száz méter után belebotlottunk két úriemberbe, és némi magyarázkodás után már autóban ülve közeledtünk az állomáshoz. Jótevőnk, egy nyugdíjazott halszállítmány-ellenőr nem elégedett meg azzal, hogy elvitt egy darabon. Addig kérdezősködött a barátainál egy közeli aluban, míg kézbe nem kapott egy kulcsot, ami egy folyóparti panzió ajtaját nyitotta. Később, néhány kisebb fuvar után egy taxi-jelzésű, özönvíz előtti autó állt meg a Podgorica-táblánk láttán. Ketten ültek benne. Mondtuk, mutattuk, hogy „no money”, mire a sofőr legyintve, egyértelműen jelezve, hogy nem gond, felnyitotta a csomagtartót és biztatott, hogy dobjuk be a cuccainkat. A városba érve a másik utas fizetett és kiszállt. Mi a centrum közelében ugrottunk ki. A kezemet nyújtottam köszönetünk jeléül a sofőrnek, mire ő pénzt kezdett el követelni. Hiába magyaráztunk neki, csak tovább erősködött és elővette a telefonját, hogy hívja a rendőrséget. „Hívja csak!” – mondtuk végül, és felpakolva elindultunk a part felé. Legközelebb nem szállunk be taxi-feliratú autóba, akármit magyaráz is a sofőr.

16. nap Ádámok és Évák
Néhány órás alvás után a teraszt uraló kis lugas árnyékot adó védelmében pakolásztunk, amikor egy kedvesen mosolygó, idősebb asszony jelent meg kávéval és némi reggelivel. Pénzt nem fogadott el, csak megkért, hogy írjunk neki pár sort róla és a helyről németül egy papírra. Talán ha fél órát stoppolhattuk, mikor egy lány megszólította az épp egy autónál fuvar után érdeklődő Kennethet. Mint kiderült, a barátnőjével ők is egy stoppos úton vannak.

A két észt lány meghívott minket, hogy társuljunk hozzájuk és az üveg borukhoz a közeli fák alatt. Kiderült, mindketten újságírást tanulnak. Órák hosszat beszélgettünk boldogságról, Rainbow Gatheringről, Koszovóról, míg némi borfolt miatt a lányok úgy összekaptak, hogy jobbnak láttuk magukra hagyni őket.

Pár perc után megállt egy holland kisbusz. Rodrik és Marta Albániába tartottak, de előtte még meg akarták látogatni néhány holland ismerősüket egy közeli faluban. Az ő révükön ismertük meg Albertet, az indonéz származású holland festőt és feleségét, aki nehéz sorsú kamaszok tanításával foglalkozik. Nemrég vásároltak egy kis földet a hegyoldalban, nem messze Ulcinj városától és építettek fel egy kis faházat rá. Egy egész kis holland kolónia alakult ki itt olyan barátokból és családjaikból, akik odahaza is szomszédok, és egy városka kis utcájában élnek.

17.nap Önkéntes munka
Délután Albert bemutatott Arnénak, holland szomszédjának, aki jobban ismerte a helyieket. Terveink között szerepelt egyfajta önkéntes munka vállalása is minél több országban, ahol a helyi emberekkel dolgozhatunk együtt, leshetjük el fortélyaikat, kerülhetünk még közelebb a megértésükhöz. Arne jelezte, hogy megkérdezi ez ügyben a környékbelieket.

18. nap Nem is olyan könnyű önkéntesnek lenni

Ez a nap a munkakeresés jegyében telt el, ugyanis Arne nem szolgált jó hírrel. Így egyelőre munka nélkül, de jókedvűen köszöntünk el a holland kolóniától. Egy ismerősük vitt be a városba. Bessit felkeresve elmondta, hogy nála kisegítve belekóstolhatnánk a montenegrói turizmus világába, de még ha önkéntesként is dolgoznánk, be kéne jelentenie minket és fizetnie 150 eurót az államnak. Boltról boltra jártunk, míg meg nem ismertünk egy Németországban élő, de szerb származású férfit, aki felajánlotta, hogy 2 óra múlva találkozzunk egy 5 km-re található postánál és ott majd segít munkát találnunk a dinnyeföldeken. Fél óra múlva már egy dinnye- és zöldségeskert mellett birkóztunk egy hatalmas dinnyével. A gazda két okot említett, amiért nem alkalmazhat minket. Az első a már említett hivatalos engedély, a másik pedig a kígyók. Elköszöntünk segítőnktől és a gazdától is és az előbbi útbaigazítása alapján az állítólag fél kilométerre lévő homokos tengerpart felé indultunk.

19.nap Cserebere és fél lábbal már Albániában
Kora délutánig a homokos tengerpartot és a hullámokat élveztük. Szerb hamutálamat hosszas körbekérdezgetés után végül sikerrel cseréltem el egy montenegrói sörmárka logójával díszített pohárra és egy kis karkötőcskére. Rövid stoppolás után, munkatapasztalat nélkül indultunk az albán határ felé. Egy amerikai rendszámú autó állt meg. Albert, némileg eltérve eredeti útvonalától egészen a határállomásig vitt minket. Megköszönve a fuvart és a kedvességét, útleveleinket előkészítve léptünk az albán határőrök „területére”.

Jókedv uralkodott a határon, gond nélkül átjutottunk. Néhány száz métert előregyalogoltunk a folyamatosan taxit ajánló, lelkes urak sorai között és elkezdtük a fuvarvadászatot. Épp két, kedves biciklis bácsival próbáltunk kommunikálni, amikor megállt egy kisbusz. Duplán letisztáztuk, hogy stoppolunk, és nem taxit keresünk. Tirana városáig végig hegyek kísértek, világháborús vashídon zötyögtünk át, s nyomunkban dudák éles hangjával jutottunk át a kereszteződéseken.

Egy ifjúsági szálló ajtaja előtt ugrottunk ki az autóból, kihasználva a piros lámpa adta időt. Hamar megegyeztünk a főnökkel, hogy egyikünk a kerti függőágyban alszik, így csak egy ágyért kell fizetnünk.

Albániában folyttjuk