Siva Pacifica – A Mennyország utolsó énekesei

Anthony Copping zenei producer Sydneyben, Ausztráliában. Több mint tíz éve járja a csendes-óceáni szigetvilágot, és dalokat és előadásokat rögzít Siva Pacifica, vagyis A Csendes-óceán ritmusa című lemezéhez. A Siva Pacifica ártatlan tervnek indult, Copping kezdetben minden koncepció nélkül járta a szigeteket, és dalokat rögzített.

A Csendes-óceán zenéje eltűnőben van. Bekebelezi a nyugati kultúra. A több mint ötezer éve létező zenét a kihalás veszélye fenyegeti. A producer azon fáradozik, hogy legalább egy részét megmentse, és esélyt adjon az előadóknak, hogy az egész világnak játsszanak.

A veszélyeztetett zene nem jó üzlet. De ki hallgat a könyvelőjére? Copping visszatér a Csendes-óceánra, hogy újabb ősi zenét tartalmazó albumot rögzítsen. A mennyország utolsó énekeit. Ehhez a legeldugottabb falvakat kell felkutatnia, amelyekbe még nem jutott el a nyugati kultúra. Az úticél Új-Guinea szigete, Irian Jaya. A korábban Nyugat-Pápua nevet viselő országot a ’60-as évek elején bekebelezte Indonézia. A Pápuák egy része azonban ellenszegült az indonéz vezetésnek, és függetlenségi harcot indítottak.

A Dagai nevű kis falu 240 kilométerre fekszik Jayapurától. A térségben minimális a külföldi befolyás, így talán maradt valami a népzenéből. Ahhoz azonban, hogy Copping megtalálja a zenét, a mit keres, tárgyalnia kell majd a falusi politikusokkal, vagyis fel kell ismernie a főnököt, és a vének tanácsa elé kell tárni az ügyét. Ezek a bizottságok teljhatalommal rendelkeznek a falu felett.

A főnök azt mondja, a népe nem énekelhet népdalokat, ugyanis tiltja a keresztény egyház. Fél éve még egy misszió állt itt, mára teljesen eltűnt. Máshol is tapasztalható a Csendes-óceánon, hogy a misszionáriusok istentelennek bélyegezték a helyi népzenét, és a népdalok helyébe zsoltárok léptek.

Coppingnak mélyebbre kell hatolnia a dzsungelben. Kísérője, Epious ismer egy Forna nevű falut feljebb a folyón, de valamiért le akarja beszélni a producert az útról. Ez a zenei vállalkozás ugyanis távol áll a popzene csillogó világától. Hét napot hajóznak majd a folyón a faluig, ahol Copping felvételeket készíthet. A szűk hajóban nyolc ember szorong, ha bárki hibázik, mindannyian beborulnak, úgyhogy nagyon oda kel majd figyelni, amikor zúgóhoz érkeznek. Az úticél nincs is rajta a térképen.

Egy kis halászfaluban, ahol hallal felpakoltak az útra, a főnök apja az egész térség ura, ezért úgy gondolja, hogy ő a nyugati régiók kapuőre. Pénzt akar, mielőtt továbbengedi a társaságot. Kétmillió rúpiát kell fizetni, amely mintegy 240 amerikai dollárnak felel meg, de végül félmilliós összegben sikerül megállapodni.

A kis hajó lassan halad az őserdőben, s félő, hogy elpuskázzák az egész vállalkozást; ha ezt az utat elszalasztják, vége. A folyón egyre több a rönk, ezért Copping egyre jobban aggódik, hogy egy idő után nem tud majd továbbmenni. Az élelem is vészesen fogy.

Végre elérnek egy települést! Ebben a Pocree nevű faluban nagyon segítőkészek az emberek, és hajlandóak megmutatni a zenéjüket. Egy Nico nevű fickó felajánlja, hogy elgyalogol a következő faluba, ahova a csapat már nem tudott eljutni, és hoz előadókat, hogy itt felvehessék a dalaikat. Az útra nem visz magával mást, csak egy bozótvágó kést.

Copping végre kényelemben és biztonságban érzem magát, és izgul az előtte álló munka miatt. A bennszülöttek hagyományos dalai a mindennapi életükről szólnak. Ezeket könnyű felvenni, ám a mélyebb dalok, amelyek régebbről erednek, több időt igényelnek majd. Az első ének valamiféle köszöntő lehet. Itt van Pocree apraja-nagyja. Sugárzik belőlük az erő, az összetartozás és a békés szándék. A következő dal teljesen más: egy panaszdal, ami a Csendes-óceán térségének egyik legjellemzőbb daltípusa. Eljátsszák az egyik falulakó halálát, és meggyászolják az eltávozott szellemét. Az altatódal az egyik legkönnyebben rögzíthető műfaj. Minden kultúrára jellemző, és az anyák általában örömmel énekelnek.

A terepi felvételeknél a háttérzajok jelentik a legnagyobb gondot. Még itt, az áram, telefon és autók nélküli Irian Jaya szívében is nehéz csendes helyet találni.

Közben Nico is visszatér. Neki mindössze két napig tart, ami a kutatóknak egy hetet is igénybe vett volna. Sikerült népi énekeseket szereznie, aminek nem mindenki örül a faluban. Nico valahonnan a folyó túlpartjáról, a bozótból szerezte az embereket, ahol remélhetőleg elkészülnek majd az utolsó felvételek. Ám az eset parázs viták forrása lett a falusiak között. Még a dárdák is előkerültek. Az énekesek csak a dzsungelben hajlandók megmutatni dalaikat, ami kétórányi járóföldre van.

Az énekesek zenéje gyakorlati zene: a fa ütögetése az ölést, vagy a háborút jelképezi, tehát megölnek valakit és elvonszolják a testét, és közben ezt a dalt éneklik. Egyfajta praktikus dolog, amely segít vonszolni a testet, és felszabadítja őket a gyilkolás terhe alól.

Dallamok nyomában A National Geographic Channel kétrészes filmjében Anthony Copping angol lemezproducer kényelmes nagyvárosi irodáját hátrahagyva a száz titkot rejtő csendes-óceáni Melanéziába utazik, hogy az esőerdő mélyén elfeledésre ítélt dalok után kutasson. Utazása elején fából kivájt kenuja fedélzetén Anthony még reménnyel telve igyekszik a Mamberano-folyón felső szakasza felé, azonban amikor összetalálkozik az első dárdákkal felszerelt, ellenséges őslakosokkal, rá kell döbbennie, hogy a dalokat nem adják ingyen. Régóta dédelgetett álma, hogy a szigetvilág tradicionális zenéjéből albumot ad ki, már-már szertefoszlani látszik, amikor útitársa, a szintén zenerajongó Pascal Oritaimae rendhagyó ötlettel áll elő… Mikor látható? Január 16-án (szombaton) 21 órakor.

Lehet, hogy Copping az első nyugati, aki hallja ezeket az énekeket? Nem tudni. De remélhetőleg nem ő lesz az utolsó. Veszélyben vannak ezek a dalok. A nyugati kultúra egyre növekvő hatása miatt, legyen az akár vallási, vagy üzleti, fokozatosan elvesznek ezek a hangok, mert nem öröklődnek a következő nemzedékre. Talán öt, tíz évig maradnak még fenn.

A zenegyűjtőt, bárhol dolgozik, figyelemre méltó melegség és kedvesség fogadja. Ezek az emberek talán még nem is láttak fehér embert. Érdeklődéssel tekintenek rá, és a tárgyakra, amelyeket használ.

„Legközelebb tanárokat, ruhákat hozni! Ruha kell. Nem pénz. Pénz nem ér semmit.” – mondják mindenütt.

Így hát a gyűjtők saját ruháikat és a dohányukat adják oda nekik, lassan azonban már nem lesz miből adni. A távozás végül sietős lesz, ugyanis kezdenek elszabadulni az indulatok. Már nincsenek biztonságban.

A végeredmény az, hogy épp csak sikerült rögzíteni valamit Irian Jayában. Rázós ügy lesz a lemez. Az itt élők közül sokan úgy érzik, hogy a népzenének, a törzsi zenének egyszerűen nincs helye a térség zenei térképén. Bár nem sikerült sok anyagot rögzítenie, Copping bízik abban, hogy van valahol egy kiadó, amelyik szeretné megismertetni a világgal a Csendes-óceán zenéjét, illetve, hogy akadnak még emberek, akik meg akarják őrizni ezeket az utolsó énekeket.