Autóstoppal a Föld körül III.

Varga Péter blogja

20–21.nap Tirana, a színezett város
Mindkét nap a várost jártuk fáradhatatlanul. A ’90-es években művészek tucatjait kérték föl, hogy „színezzék ki” a város egyhangú tömbházait. A „meseházak” vonalát olykor új, modern, vagy épp régi, romos házak szakítják meg, ám az épületek állapotától függetlenül, fejlettebb és szegényebb negyedekben egyaránt kávézók uralják a földszinteket. Pár lépésenként sült kukorica illata száll fel a kis grillekről, cigarettát és kisebb csecsebecséket kínáló árusok váltják egymást árnyékos, napos részeken egyaránt. Bármerre jártunk is, mindenhol kedvesen fogadtak, igazítottak útba, hívtak meg teára vagy integettek vissza a házfalra festett, hatalmas fa ágai közötti ablakból.

22.nap Csecsemőszinten kommunikálva
Csak délután kezdtünk el kigyalogolni a fővárosból az Elbasan felé vezető úton. Az albán autóút építés „feje” vitt el egy darabon. 20 km kacskaringós hegyi út után váratlanul bukkan fel a város és egy hatalmas, nagyrészt kihalt gyártelep egy völgyben. A következő fuvarral már elértük Beratot. Egy nagyobb kereszteződésnél álltunk egy lámpa alatt, amikor a szemközti házban lakó, 50-es éveit taposó Barti odajött hozzánk. Nevetett, hogy ilyenkor még fuvarra számítunk és meghívott a házába, ahol feleségével és két kisfiával élt.

Közös nyelv híján visszatértünk az alapokhoz a kommunikációban: közel 2 órán át beszélgettünk gügyögve, mint a kisbabák, hangutánzó szavakat használva, ill. rajzolva a kis asztallap körül, amelyet kávéscsészék, gyümölcslevek és cukorkák varázsoltak három dimenzióssá.

23.nap Utánam srácok!
A városból kifele menet gyerekek, kamaszok csapódtak hozzánk. Egyikükkel jobban összeismerkedtünk és a következő napokat vele, ill. az ő vezetése alatt töltöttük. Zim 17 éves, vékony testalkatú fiú. A várostól messzebb már csak ő és barátja, Mateo kísért minket. Úgy döntöttünk, ott maradunk éjszakára. Zim is társult kis sátoros csapatunkhoz. Elkísértük a folyón kőrakásokkal csapdába csalt halakért és néhány, a kövek között fogott békával kiegészítve vacsorát készítettünk. Éjjelbe nyúlóan beszélgettünk a tűz mellett.

Újdonsült barátunk elmesélte, hogy már egy éve nem látta a barátnőjét, aki ugyan albán születésű, de Görögországban él. Zim elvágyott Albániából, smely ország szerinte „halott”. Ezért még idén néhány barátjával át fognak szökni a zöldhatáron görög földre. A 6 napos, hegyeken átvezető út után pedig továbbállnak Olaszországba vagy Norvégiába.

24.nap Kissé nomád az élet
Hátizsákjainkat a bozótosba rejtve Zim és társai vezetésével a folyó mentén felfelé indultunk el, hogy bejárjuk a kanyont. 50–60 méteres mélységben meneteltünk az olykor-olykor összeszűkülő, majd újra kiszélesedő mederben, a fejünk felett csodával határos módon a sziklafalban megkapaszkodó fák és bokrok árnyékában.

Néhány kilométer után már 3 kg hallal voltunk gazdagabbak a nyaranta rendszeresen újraépített csapdáknak köszönhetően.

Egy szűkebb szorosban Zim egyszer csak a falra mutatott és barátjával őrült rohanásba kezdett. Odapillantva még épp a látóterembe került az elröppenő kis sólyom. Cipőhöz szokott talpam „finnyásságát” szidva próbáltam tartani az iramot a köves mederben. A madár mintha beszorult volna a kanyonba, ide-oda repdesett ijedten. Egy alacsonyabb manővernél a fiúk által felfröcskölt víz a folyóba kényszeri tette és ez már megpecsételte sorsát. Zim, kezében a madárral, büszkén és boldogan mondta, hogy majd eladja a zsákmányt, de az is lehet, hogy megtartja és magához szoktatja.

25–26. nap Újabb kincsre lelünk
Másnap reggelre a madár elpusztult. Félrehajtva tollazatát, nagyobb sebet találtunk rajta.

A napot Corovodban töltöttük. A tehenek ugyanúgy az utcakép részei, mint az autók, és még egy ilyen kis városkában is egymást érik a kávézók. Ellátogattunk Zim édesanyjához és hosszasan üldögéltünk az ernyők hűvösében. Megismerkedtünk néhány idősebb úrral. Egytől-egyig kalapban, egyik kezükben gyöngysorral játszadozva, a másikban botot tartva ücsörögtek egy asztal körül, ahova minket is áthívtak. „Vezérük” egy 92 éves háborús veterán, néhai tábornok volt, aki megjárta nem csak a 2. világháborút, de a jugoszláviai csatákat is. Nekünk ajándékozta gyöngysorát, mire mi neki adtuk a montenegrói söröspoharunkat. Másnap a gyaloglás bár fárasztó volt és a vizünk gyorsan fogyott, szépséges tájakon vitt keresztül. A gyalogút közepén, épp mikor egy árnyékos részre lehuppanva kapkodtunk levegőért, Zim magától értetődően közölte velünk, hogy igazából nem szerelmes a barátnőjébe, csak a lány teste vonzza. Kínomban már csak nevetni tudtam.

27. nap Búcsú nélkül
A Permetet is átszelő folyó mentén haladtunk tovább nyugatnak, északnyugatnak. Fier városába akartunk eljutni, ugyanis azt hallottuk, hogy ott van egy hatalmas, még az elbasani gyártelepnél is nagyobb, rozsdásodó üzem-komplexum. Már célunk közelében jártunk, amikor egy holland rendszámú kisbusz állt meg előttünk. A benne ülő két srác európai körúton volt.

Zimtől nem tudtunk elköszönni. Hiába kerestük, nem találtuk utolsó permeti napunkon. Megszerettük ezt a nyurga legényt, bizonytalan angolját, makacs, lázadó és őszinte természetét. A fiatalok közötti, koron alapuló hierarchia erősen él még. Bármerre jártunk, a kisebbek ki lettek túrva a székből, ha egy idősebb társuk akart leülni közénk. Bár állandóan kinyilvánították nemtetszésüket, mindig szót fogadtak. Tudják, hogy csak idő kérdése, és egyszer majd ők is urak lesznek.