Autóstoppal a Föld körül V.

Varga Péter blogja

Stoppal Ramadán idején
A délelőtti órákban indultunk el Isztambulból, de a lemenő Nap már a papír szerinti fővárostól, Ankarától néhány kilométerre délre egy kis városkában talált minket. A szíriai határ közelébe akartunk eljutni, így táblánkon a dél-török város, Hatay neve volt olvasható.

Már kigyúltak az utcai fények, amikor felvett minket Omer és tűzpiros kamionja. 40 tonnás terhének köszönhetően ő volt a leglassúbb az öt kamionból álló konvojban. Mindannyian egy cégnek dolgoztak, amely négy telephelyről kiindulva összesen 27 kamiont tart állandó mozgásban. Nemzetközi fuvarokat is vállalnak, járnak többek között Kazahsztánba, Szíriába, Iránba és Irakba is. „Oda ti ne menjetek!” – mondta egyikük, majd felhúzva a pólóját egy lőtt seb helyét mutatta a hasán.

Omerék nem sokkal 8 óra előtt vettek fel minket, így hamarosan megálltunk, hogy a Ramadán engedte esti étkezésnek rendesen megadják a módját. Egyikük grillezett csirkét nyújtott felénk, majd húslepényből és pitakenyérből, dönert vagyis „török burgert” állított össze nekünk, s persze folyamatosan rendelték a teákat.

Egy-két szót ismertek csak angolul, így a kommunikáció leginkább köztük zajlott, hadarva és jókedvvel. Barátnőiket hívogatták, egymásnak adták át a telefont, kergették egymást, rendelték a teákat, majd a mulatságnak hirtelen vége szakadt, és indultunk tovább.

Utaztam már kamionban korábban is, és tapasztaltam, hogy sok sofőr kabinja olyan, akár egy zsibvásár. Omeré azonban igen puritán volt. A két ülés közti emeltebb rész szőnyeggel volt borítva és inkább asztalként használta – cipő nem érhette. A műszerfalat egyszerű díszítésű „terítő” védte, amelynek lelógó rojtjait időről-időre a hősugárzó táncoltatta meg. Az ülések mögött volt az ágy, vastag, puha lepedővel takarva. Az egész kabin egy nagy tér volt, magas belmagassággal, néhány kalaptartóval az ülések felett, egyébként csupasz falakkal.

Omer két mobiltelefonja és még több sim-kártyája állandó jelleggel dolgozott. Nem csak a dudával és villanófényekkel kommunikált kollégáival, hanem rendszeresen telefonáltak is. Vagy őt hívták, vagy ő hívott valakit, vagy csak zenét játszott a telefonon; mindenesetre állandóan a töltőn kellett tartania a készülékeket, hogy bírják az iramot. Nagy ritkán egy-egy rövid ének, talán imádság is hallható volt a kormány felől.

Az utolsó közös étkezés és teázás után a társak elbúcsúztak tőlünk, mi pedig Omerrel továbbindultunk. Mint megtudtuk, a többiek aludni mentek, ő azonban nem, hogy barátai, azaz mi hamarabb eljuthassunk célunkhoz. Amikor mi erre azt mondtuk, hogy nekünk van időnk, aludjon nyugodtan, ugyanazt láttam az arcán, mint amikor az utolsó teázás után már némileg erőszakosan mi fizettünk, s nem hagytuk, hogy mindent ő álljon. Nem sértődés volt ez, hanem fájdalom. Csak egy pillanatra, de fájdalom volt az, ami az arcán tükröződött. Nem sokkal reggel 9 óra előtt kb. 600 km-es út után, végül kirakott minket a hatayi leágazásnál. Arcon csókolt minket, és utunkra eresztett. Száz méter gyaloglás után megállt egy autó, és elvitt bennünket Hatayba.

50–52. nap Két nap Ekremmel
Kora délután értük el Hatayt. Mielőtt tovább indultunk volna a tengerpart felé, a tűző Nap elől beültünk egy teára egy kis kávézóba. Más vendég nem volt, csak a helyet üzemeltető anyuka és fiai, illetve azok barátai. Egy intéssel áthívtak az asztalukhoz, hogy együtt együnk. Amíg mi a lepényből, a sült húsdarabkákból és a mentalevelekből szemezgettünk, ők egymás között beszélgettek. Mégsem éreztük magunkat kényelmetlenül. Természetes volt a légkör, szavak nélkül is.

Néhány kisebb fuvarral elértük Samandag városkáját és rohantunk a vízbe. A stranddal párhuzamosan futott egy kis sétálóutca, kávézókkal, kisebb boltokkal szegélyezve. Este a Kelebek (Pillangó) névre keresztelt, kényelmes fotelekkel és vízipipával csábító kávézóban telepedtünk le. Hamar összebarátkoztunk a vezetővel, Ekremmel, s a következő másfél napban az ő és alkalmazottai vendégszeretetében fürödhettünk. Együtt ettünk, együtt aludtunk a kávézó kanapéin, vagy jártunk le fürödni a partra.

Két éjszakát követően ugyan korán akartunk indulni, de végül csak délután sikerült kiállnunk az út szélére, hogy a közeli nagyváros, Antakya felé stoppoljunk.

52–54. nap „Minden reggel 15 km futás és ez!”
Antakyában egy park padján ücsörögtünk. Már besötétedett, amikor könnyed szövetnadrágjában, piros pólójában, övtáskájával az oldalán felbukkant Ali, és megszólított minket. Beszélt kicsit angolul, váltottunk néhány szót, majd meghívott magához. Felkaptuk a hátizsákjainkat és követtük. Ezzel beindult a gépezet.

A közeli körforgalomnál felpattant a járdát az úttesttől elválasztó korlátra és végig egyensúlyozott a mintegy 50 méter hosszú, keskeny vason. „Minden reggel 15 km futás és ez!” – magyarázta. A végén kézenállásból fél szaltóval ugrott le a járdára, keleti harcművész filmekből ismert hangokat hallatva, majd barátságosan üdvözölte a közelben álló rendőröket.

Mondhattunk bármit, ő irányított. Alit, a vízvezeték-szerelőt mindenki ismerte Antakyában. Nagy város, de ő gondoskodott róla, hogy ismerjék.

Megálltunk egy édességes pultnál és az eladó már pakolta is a különböző finomságokat egy zacskóba. „Nem probléma, nem probléma!” – miközben Ali addig leellenőrizte a csapokat.

Néhány sarokkal arrébb begyömöszöltük magunkat egy autóba, és az „ismerős” elvitt minket Ali házához. „Nem probléma, nem taxi, nem pénz!”. Kihajolt az ablakon és szirénázó hangot hallatott, mire az előttünk lévő, lassúnak ítélt autó félrehúzódott.

Alinál ledobtuk a zsákjainkat, majd bepattantunk az ő mikrobuszába, hogy megnézzük a világ egyik legősibb keresztény templomát. A kanyarokban kézifékezve, a piros lámpánál a sor élére törve és szirénázva száguldottunk fel a hegyre, ahol Ali közvetlenül a Szent Péter-templom bejárata ellőtt állította le az autót. A üvöltő török zenét, amelyre táncolva és énekelve vezetett, bekapcsolva hagyta és kinyitotta a kisbusz összes ajtaját.

„Fel, fel! Alagút, alagút!” – kiáltotta, és már mászott is felfelé a sziklafalon. Ismerve agyam reakcióját a magasságra, kb. 10 méter után visszafordultam. Ali és Kenneth eltűnt a sötétben, én pedig visszamásztam a „koncert-autóhoz”. Kb. 20 perc múlva megpillantottam társaimat, az úton gyalogoltak vissza.

Kiderült, hogy a hegy tele van szűk alagutakkal. Felmásztak az egyikhez, átkúsztak rajta, majd a másik oldalon leereszkedtek. „Minden reggel 15 km futás és ez!” Bepattantunk az autóba és visszarobogtunk Ali házához.

Ali felesége és két gyermeke vidéken voltak, így csak hárman voltunk a lakásban, ahol rend és tisztaság uralkodott. „Mosakodás? Nem probléma!” – és Kenneth már fürdött is. „Internet? Nem probléma!” – és azon vettem észre magam, hogy a számítógépnél ülök.

Ali betartotta a Ramadánt, így ő már Napfelkelte előtt megreggelizett. A részünkre hatalmas asztalt terített, mire felébredtünk. Kitartóan ettünk, de hiába – az előttünk álló étel mennyiségében nem sok változás volt észlelhető, mire végeztünk.

Szirénázva mentünk vissza a templomhoz. Ali váltott néhány szót az őrökkel, azok nevettek, s mi ingyen bemehettünk. „Ali – nem fizetni!” Megcsodáltuk a sziklafalba vájt, hatalmas oszlopokkal megerősített, keresztény gyülekező- és imahelyet, a templom kőtrónját és tömör kőasztalát, majd Ali és Kenneth újra megmászták a sziklafalat.

Egy ortodox templomot is „látnunk kellett”, de az épp zárva volt, így a helyi múzeum meghódítására indultunk (Ali útközben még áthajított egy névjegykártyát a piros lámpánál mellettünk álló autóba a nyitott ablakon keresztül). Hosszas vita következett az őrökkel és Ali elszontyolodva tudatta velünk, hogy fizetnünk kell a belépésért. De hogy ez a mi pénztárcánkat terhelje, azt már nem engedte. Estére hazaérkezett Ali 11 éves kisfia, és mi újbóli kerti összejövetel részesei lehettünk kávét, teát, gyümölcsöket ízlelgetve.

Másnap reggel újabb étel-rengeteg várt minket. Minél korábban el akartuk érni a szíriai határt, mert úgy tudtuk, hogy akár egy egész napba is beletelhet, mire vízumhoz jutunk. Összepakoltunk, és Ali elindult velünk a város szélére. Közben megálltunk egy banknál, ahol a fia odaszaladt az automatához és pénzt vett ki, felszaladtunk a közeli dombok egyikére, ahol egy fát megmászva Ali „útravalót szüretelt” nekünk, végül a fia magabiztosan visszavezette a kisbuszt egy forráshoz, ahol feltölthettük kulacsainkat.

Kora délután elértük a szíriai határt.