Félúton múlt és jövő között

Írta John Lancaster, fényképezte Steve Mccurry
Részlet a Magazin ehavi lapszámából.

Turbánja, fehér ruhája jelzi, hogy a pásztor Acsala a raibárík közé tartozik. „Akik odakinn élnek”: ezt jelenti a nevük.Ősidők óta elutasítják a falvak zárt világát, a röghöz kötött paraszti életét.

Legyen bár vándorló vagy letelepedett nomád, mindig is szegény lesz és kirekesztett, a világ talán legsúlyosabb és legkevésbé publikus emberjogi válságának szenvedő alanya marad. Az ügyüket felkaroló aktivisták szerint már az is sokat számítana, ha fedél kerülne a nomádok feje fölé. Ha lenne bejelentett lakcímük, könnyebben kaphatnának szociális támogatást, gyermekeik pedig iskolába járhatnának. A falvak népe és a politikusok azonban sok helyütt ellenállnak, hangoztatva, hogy a züllött és koszos nomádok nem érdemelnek többet.

Miután elcsitult a zsivaj, vége lett a marakodásnak, már sokkal könnyebben ment az ismerkedés. Reggel tökéletes csöndre ébredtem, csak olykor-olykor hallatszott gyötrelmes köhögés. Füst kígyózott az agyagból tapasztott, kezdetleges kovácstűzhely fölött. A kecskebőr fújtatónál nők váltották egymást, a férfiak-fiúk főzőkanalat, baltafejet és más, egyszerű használati tárgyat formáltak kis üllőjükön a fémhulladékból.

A kovácsok négy, egymással rokon családjában összesen 23 főt számláltunk tolmácsommal. Cókmókjukat öt nyitott kordén, akác- és tíkfából készített, lótuszvirág-faragásokkal, rézszegecsekkel, hindu szvasztikákkal díszített alkalmatosságokon hurcolták.

Nem örültek nekem; volt, aki kifejezetten ellenséges arccal méregetett. „Mindent, amit mondunk meg csinálunk, te azonnal leírsz!” – mondta szemrehányóan egy asszony. Azért akadtak, akik barátságosabban fogadtak. Lallú és Kailásí, a négygyermekes házaspár negyvenes éveiben járhatott – habár a lóhárok maguk sem tudják pontosan a korukat. A kicsi, sovány és inas Lallú derekán szutykos ágyékkötőt, dhótít, fülében arany fülbevalót, nyakában zsinóron amulettet viselt. Hitvese, a vékonyka, beesett szemű Kailásí bíborszín kendőt kötött csapzott hajára, nyaka alatt tetovált óm-jelek látszottak. Mindkettejüknek sok volt a rossz, beteg foga. Foglalatosságukat gyakran félbeszakították, a tűzhely parazsával rágyújtottak egy-egy bíríre, kézzel sodort, olcsó cigarettára.

Aszályos időkben a raibárík felhagynak a pásztorélettel, más munka után néznek. Az asszonyok éhbérért ássák Rajasthanban a víztározó alapját, a férfiak meg birkát nyírnak, és csak akkor indulnak neki a nyájjal, ha megjönnek az esők. Útjukon birtokokra kéredzkednek be, hogy a jószág vízhez, legelőhöz jusson.

Kailásí feszengett, kínos volt neki a szappan okozta ribillió: „Én is szegény vagyok, de bennem van tartás. Ezekből viszont már rég kiveszett.” Legidősebb gyerekük, Kanjá kihozott nekem egy függőágyat. Húszévesforma, eleven lány volt, széles arccsontjával, nagy gonddal kiszedegetett szemöldökével feltűnően csinos – és mint kiderült, szigorú személyiség. „Hagyd már abba! Úgy viselkedsz, mint valami zsivány!” – mordult egyik unokafivérére, aki folyton alamizsnát kunyorált tőlem. Kanjá csak nemrég tért vissza a családjához, hazamenekült durva férjétől.

Összesereglett a nép Jodhpur peremén, dobszó hirdette, hogy megérkeztek a nomád nat nép akrobatái. Nincs állandó lakcímük, a népszámlálásból is kimaradnak, a vándor mutatványosok így ritkán jutnak állami segélyhez.

Megkérdeztem Lallút, hova valósi. Arra számítottam, hogy megnevezi szülőhelyét, esetleg azt a várost, ahol a családjával nyaranta – amikor túl meleg van a vándorláshoz – valaha letáborozott. Ő azonban olyan helyet említett, ahol igazából még soha nem járt: „Chittaurgarh” – felelte, és lelkes tisztelete jeléül magasba lökte az öklét.

Chittaurgarh fennsíkra épült, 7. századi homokkő erőd Rajasthan állam déli részén, valaha az előkelő hindu harcosok, a rádzspútok királyságának volt a fővárosa. A lóhárok azt mondják magukról, hogy eredetileg ők is rádzspútok – őseik a szájhagyomány szerint fegyverkovácsként szolgálták a Mewar birodalmat. Amikor 1568-ban a hatalmas mogul uralkodó, Akbar elfoglalta Chittaurgarht, a legenda szerint a lóhárok elmenekültek. Szégyenükben úgy döntöttek, hogy vándoréletre és önmegtartóztatásra kárhoztatják magukat. Megfogadták, hogy faluban soha nem hajtják álomra a fejüket, sötétedés után nem gyújtanak lámpát, kötelet sem tartanak maguknál, hogy vizet húzhassanak a kutakból. (Azt is megfogadták, hogy lemondanak a puha fekhely kényelméről. Jelképesen ma is tartják magukat régi fogadalmukhoz – ágyukat fölfordítva szállítják a kordéjukon.)

De mert valamiből meg kell élniük, a lóhárok ma prózaibb módon, használati tárgyak előállításában kamatoztatják fémműves tapasztalataikat. Mielőtt beindult a nagyüzemi termelés és beözönlött az olcsó kínai áru, konyhai eszközeikre és fémszerszámaikra mindig akadt vevő.

Az ő múltjukról, jelenükről, és igencsak kilátástalan jövőjükről 18 oldalon értekezik John Lancaster, a Magazin februári lapszáma cikkének szerzője.

Kordéjuk az otthonuk, szemétből guberált ponyva takarja nyomorúságos motyójukat. A gárulijá lóhárok mestersége és számkivetettsége nemzedékek óta mit sem változott. Régen udvari fegyverkovácsok voltak, ma kisebb-nagyobb fémtárgyakat készítenek, javítanak útszéli táboraikban. Nagyít>>