Veszedelmes éden

Írta Kennedy Warne, fényképezte Brian Skerry.

A világ egy érintetlen szelete
Trópusi szellő borzolja a pálmafákat, türkizszínű tenger nyaldossa a hófehér fövenyt, a víz alatt mutatós halak cikáznak a korallszirtek körül. Ugyan mi baj adódhat egy ilyen édeni szépségű helyen? Ám Enric Sala tengerbiológus szerint e látszólag viruló zátony ökológiai rendszerének állapota igenis komoly aggodalomra adhat okot. A National Geographic Society ösztöndíjasa ezt a meglepő kijelentést a két legutóbbi expedícióján tett megfigyelésekre alapozza. Az Egyenlítőt Hawaiitól 1500 kilométernyire délre keresztező Sor-szigetek egyikén, a Kingman-zátonyon ősállapotban maradt fenn az ember nem háborította világ. Szerencsére, hiszen a változások méréséhez viszonyítási alapul, a természetvédők számára pedig modellként szolgálhat egy ilyen távoli (és ma már ritkaságszámba menő) hely.

„A világon félszáz hasonló zátony létezhet még” – állítja Sala, aki épp azért tanulmányozza a Sor-szigeteket, mert ott jól megfigyelhetők az emberi behatások fokozatai, kezdve a lakatlan Kingman-zátonytól, egészen az ökológiailag lepusztult, több mint ötezres lakosságú Kiritimati szigetig.

Ízelítő a lagúna elővilágából
A Kingman-zátonyon korallszirtek bő 45 kilométer kerületű háromszöge övezi a két Velencei-tó méretű lagúnát. A víztükör felett kopár a táj – napszítta foltokban heverő koralltörmelék és óriáskagylók üres héjai alkotják csupán az apró szárazulatot. A tenger mélyén viszont páratlanul gazdag élővilág tárul elénk. Telepes kőkorallok (agancs-, gomba-, oszlop- és táblakorallok) népes és színes metropolisa ez a zátony, puszta föveny alig akad rajta talpalatnyi. Csattogóhalak, korallsügérek, pillangóhalak és papagájhalak meg seregnyi egyéb planktonokat szürcsölő, korallcsipegető, algát legelő zátonylakó úszkál fürgén a korallalakzatok szűk réseiben. Közben pedig a szirt fölött a zátony urai: fehérfoltú és szürke szirticápák őrjáratoznak, vörös csattogóhalak népes rajai cirkálnak. Ha csak a testtömeget tekintjük, ezek a méretes ragadozók teszik ki a Kingmanen élő halak 85 százalékát; háromnegyedük valamely cápafajhoz tartozik. Ez furcsa, hiszen e ragadozók elsöprő fölénye merőben eltér a más zátonyokon megszokottól, ahol kis testű halak szivárványtarka sokasága kergetőzik a korallok között – ragadozót viszont alig látni, se közel, se távol.

Farkaséhes cápák
Vajon a csúcsragadozók túlzott gyakorisága annak jele volna, hogy a Kingmanen a feje tetejére állt a hagyományos táplálkozási piramis? Első pillantásra ez hihetetlennek tűnhet. A jól ismert szárazföldi példa szerint tudniillik egy csúcsragadozónak (például oroszlánnak) temérdek állatot kell fölfalnia, hogy életben maradjon. Most pedig képzeljük el azt a világot, ahol öt kiló oroszlán jut a préda minden testsúlykilogrammjára! Egy effajta tápláléklánc csak akkor működhet, ha alsóbb szintjein igen gyors a biomassza körforgása – vagyis a zsákmány gyorsan növekszik és szapora, míg a ragadozók lassan növekednek, ámde hosszú életűek. Márpedig a Kingman-zátonyon minden jel szerint épp ez a helyzet!
A zsákmányállatok sok faja a meleg trópusi vizekben évente többször is szaporodik, és állományaik pontosan abban az ütemben pótlódnak, ahogy a ragadozók ritkítják őket. A préda azonban még így is épphogy csak elegendő a ragadozók létfenntartásához – egy másik védett zátonyon, a közeli Palmyra-atollnál azt tapasztalták a kutatók, hogy a megvizsgált vörös csattogóhalak gyomra jórészt üres volt. E zátonyok viruló ökológiai rendszerét tehát a folyvást éhező ragadozók sokasága és állandó félelemben élő zsákmányaik kis száma jellemzi.

Ha megérintjük az érintetlent…
Ha a ragadozók uralta Kingman a korallzátonyok őstípusa, akkor a nagy húsevők lehalászása vajon miként befolyásolhatja más zátonyok élővilágát – például Kiritimatiét?
Nos, a Sor-szigetek példája szerint a túlhalászás nyomán féktelen szaporodásnak indulhatnak a kis halak. S bár a korallzátony egy ideig buja élőhelynek tetszhet, ez a tengeri paradicsom néhány évtized alatt üledékben fuldokló ökológiai sivataggá enyészhet.
„A helyi csúcsragadozók megtizedelése a korallzátony egész élővilágának kicserélődését felpörgeti” – mondja Sala. E részben még tisztázatlan folyamatok eredménye, hogy robbanásszerűen elterjednek a mikrobák, s azután ezek némelyike korallpusztulást okoz. A nagy testű növényevők lehalászása szintén hozzájárul a zátony leromlásához – mivel nincs, aki lelegelje a nagyobb moszatokat, azok fotoszintézise tovább gyarapítja a szerves anyagok formájában jelen lévő szén mennyiségét, elősegítve ezzel a baktériumok szaporodását.

Szembenézve a következményekkel
„A korallokra nézve igencsak káros ez a baktériumfürdő” – mondja Elizabeth Dinsdale, az expedíció mikrobiológusa. Kiritimatinál tízszer annyi mikroba él a tengerben, mint Kingman- zátony vizében. A különbség Dinsdale hasonlata szerint akkora, mintha a szennyvízcsatornában fürdenénk az úszómedence tiszta vize helyett. A kutatómunka éppen egy kritikus időszakban zajlik. A világ korallzátonyait ugyanis erősen veszélyezteti az üvegházhatású gázok gyarapodása, ami a tengervíz fölmelegedéséhez és savasodásához vezet. A tengervíz magasabb hőfoka viszont a korallok tömeges kifehéredését okozza, míg a szén-dioxid fokozott elnyelődése következtében fellépő savasodás a korallok mészvázas szerkezetét veszélyezteti. A környezetszennyezés és a túlhalászás pedig csak tovább rontja az amúgy is aggasztó ökológiai helyzetet.
„Létfontosságú, hogy kiderítsük, milyen összefüggés lehet a túlhalászás és a korallzátonyok életképessége között – magyarázza Sean Connolly ausztrál szakértő.– Mivel a trópusi zátonyokat módunkban áll megóvni a túlhalászástól, ezáltal talán enyhíthetjük az egyéb változások, például a globális fölmelegedés kedvezőtlen hatásait is.”

A megoldás kulcsa
Sala a tanulságot egyértelműnek tartja: a túlhalászás valójában szándékos ökológiai rombolás.
„Olyan ez, mintha kiszednénk egy szerkezet legfontosabb alkatrészeit, majd azt várnánk, hogy tovább működjön” – állítja a tengerbiológus. A Kingman-zátonyon egyelőre még ép a szerkezet. S mivel az atoll ökológiai rendszere alapjában véve érintetlen, kellően stabil és ellenálló is ahhoz, hogy elviselje a környezeti terheléseket. A Kingman az utolsó helyek egyike, ahol világosan láthatjuk, milyennek kellene lennie egy korallzátonynak – a múlt üzenete ez, a jövő okulására.(NGS-ösztöndíjjal. Ezeket a tudományos kutatásokat a National Geographic Society támogatta.)