Autóstoppal a Föld körül VI.

Varga Péter blogja

„A libanoniak Agnes és Jane szemében sok szempontból veszélyesebb ragadozók, mint hazájuk, Nigéria vagy Ghána oroszlánjai.”

57–69. nap Libanon I. felvonás

A szíriai határállomásról átküldtek a szemközti zöldségeshez egy hivatalos papírért, amely igazolta, hogy kifizettük a kilépési díjat. Ezzel átmehettünk a libanoni oldalra, beszereztük a 15 napos vízumot, majd két fuvarral el is értük Tripolit. A belvárosban gyalogoltunk, amikor egy hatalmas terepjáróból megszólítottak minket.

Talal 18 évet élt Norvégiában. Nemrég költözött vissza szülőhazájába, kiterjesztve norvég társával indított vállalkozásának hatáskörét Libanonra is. Ingatlanok – és újabban hajók – vétele, felújítása, eladása, kiadása a fő profilja vállalkozásának. Meghívott minket magához, úgyhogy mi bepattantunk a monstrumba, ő feldobta bal lábát a műszerfalra és elindultunk ki a part felé. Megkerültünk egy nagy, apartman-blokkokra osztott épületet, legördültünk a partra és a kis kikötőben dokkoló jachtok legnagyobbika előtt leparkoltunk. 4 gyermek szaladt ki a hajóból, akik üdvözölték édesapjukat.

Sokféle vendéglátásban volt már részünk, de valójában két fajtában: van, ahol a vendég központi szerepet kap, köré gyűlik a család, főznek, programokat szerveznek neki. Máshol viszont nem a vendég köré szervezik a mindennapokat., hanem egyszerűen megnyitják az ajtót, hogy az „idegen” részt vehessen a mindennapjaikban. Mindkettő felejthetetlen élmény és hálára kötelezi az utazót.

Talalnál az utóbbiban volt részünk. Ő ment és intézte a dolgait, telefonált, három fia és a kislánya a hajón, illetve annak környékén játszott, horgászott. Talal követte a Ramadánt, így ébren maradt hajnalig, hogy kihasználja az utolsó alkalmat az evésre. Háromig beszélgettünk Norvégiáról és Libanonról a hajó hátuljában ülve, mi kérdeztünk, majd hosszan hallgattuk válaszait.

Talalék nemrég vettek meg egy, 10–12 éve majdnem teljesen üresen álló irodaépületet a város központjában. Az első éjszakát a hajón töltöttük, de másnap Daniel, aki Talalnak dolgozott, kijött értünk délután, és bevitt minket a városba. Nemrég költöztették át irodájukat az újonnan vásárolt épületbe – mi ott tanyázhattunk le. Ettől a naptól fogva, majd mindennap találkoztunk Daniellel, aki megmutatta nekünk a várost, megismertetett minket a libanoni konyhával, bemutatott a családjának és bevezetett minket Jehova tanúinak világába.

Daniel velünk együtt csodálta meg a 10–12 emeletes, nagyteraszos lakótömbök uralta város szívében megbújó bazárt, ezeréves falait, a lyukacsos kupolával fedett fürdőt, és az apáról fiúra öröklődő, művészi szappankészítői mesterség illatos termékeit.

Felvitt minket a várba is, ahol – stratégailag kedvező pont lévén- katonák látták el a „teremőri” feladatokat. Tankokkal, katonai dzsipekkel és homokzsákokból emelt, lőrésekkel ellátott fedezékekkel biztosították a „támaszpontot”. Bár épp zártak, mire odaértünk, a géppuskája mögül kedvesen mosolygó őr pár percre még beengedett minket.

Egyik nap Daniel – miután sokat beszélgettünk, vitatkoztunk hitről, a Bibliáról – meghívott minket Jehova tanúinak aznap esti gyűlésére. Megkért, hogy fényképezőgépet ne hozzunk illegális, de megtűrt összejövetelükre. Egy tenger közeli lakópark egyik épülete mellett álltunk meg az autóval, és néhány lépcsőfokot követve egy félig a föld alatt megbújó, hatalmas terembe léphettünk be. A falak hófehérek voltak, és tisztaság uralta a dísztelen gyülekezőhelyet. Kb. 40–50-en lehettek ott, fiatalok, idősebbek egyaránt, mind szépen kiöltözve. Bár minden arab nyelven zajlott, mi kaptunk egy angol nyelvű Bibliát és kis kézikönyvet, így – Daniel segítségével – követni tudtuk az eseményeket. Aznap este az udvarlás – szerintük- egyetlen elfogadható céljáról, a házasságról volt szó, illetve arról, hogy hogyan küzdhetnek meg sikeresen az önkielégítés és a pornográfia kísértésével.

Daniel elvitt minket a szülőfalujába is, ahol bemutatott a családjának. Részesei lehettünk heti rendszerességgel megtartott Biblia-estjüknek, amely a nagygyűléshez hasonlóan, kis kézikönyvükre építve folyt.

Némi munkáért cserébe napokra tanyát verhettünk az irodaépületben. Elhatároztuk, hogy megpróbálunk feljutni egy hajóra és ledolgozva a jegyünk árát, eljutni Szingapúrba, vagy más, nagyobb kikötőbe. Telefonok, e-mailek, a bejrúti kikötő „bevétele”, videóblogok, hitviták Daniellel, munka és séták a városban – ezek voltak az elmúlt és az elkövetkezendő napok meghatározó elemei.

Afrikaiakkal az oroszlánok között
Libanoni ismerősünkkel, Daniellel és 3 barátjával, a ghánai születésű Agnessel, a nigériai születésű Janenel és kisfiával, Kingdommal látogattunk el egy Bejrút közeli állatkertbe. A kis ketrecvilág a hegyek között fekszik és többféle egzotikus állatnak ad otthont, ill. helyet, ahol mi, az evolúció csúcsai megcsodálhatjuk, hogyan nem viselkednek természetes életkörnyezetükben a majmok, oroszlánok, medvék és társaik. Bár a zoológia és az etológia is érdekes téma, a ketrecek között sétálva mi mégis a nigériai és a libanoni életről beszélgettünk.

Több libanoni háztartásban találkoztunk afrikai, ill. fülöp-szigeteki kisegítőkkel. Akárcsak ők, Jane és férje is szerződéssel jött Libanonba. Nigériaiakként szinte csak ebbe a kis országba van esélyük vízumot kapni és ügynökségeken keresztül elhelyezkedni egy-egy családnál, ahol főznek, mosnak, takarítanak, kiszolgálnak. Ők hároméves szerződéssel jöttek. Gyakran hajnal 5-től éjfélig kellett dolgozniuk, rossz kosztot kaptak, s mikor a család elment hazulról, kívülről rájuk zárták az ajtót.

A ghánai születésű, de Nigériában is éveket élt Agnes is elkeseredve mesélt, hogy milyen rosszul bánnak a feketékkel Libanonban. Az ő férje libanoni, és 9 gyermekük az iskolát ugyan elvégezheti, de erről bizonyítványt nem kaphatnak. Muszlim férjének két boltja van, ám neki, mint feleségnek semmi beleszólása nincs az üzletbe, ő nem dolgozhat. Bezzeg, ha Nigériában lenne! Ott a nők is dolgoznak, ott azt csinálhatna, amit akar.

Afrikáról, Nigériáról vágyakozó hangon, mégis szomorúan meséltek. Sok ország ugyan gazdag különféle ásványi anyagokban, megfelelő oktatás, technika és pénz híján kitermelni mégsem tudják. Külföldi cégek jönnek, ám a gyenge afrikai kormányok képtelenek kiállni az emberek, az állam érdekeiért, így a pénz kivándorol az országból. Az emberek pedig vagy hallgatnak, vagy nem is tudnak róla. Ékes példa erre Togo, ahonnan a foszfát egyenesen Franciaországba vándorol.

Az olajban gazdag Nigériában nincs benzin, nincs infrastruktúra, nincs munka, az emberek betegek. Mindennapos a lopás. Egyre gyengébb generációk nőnek fel, egyre csökkentve ezzel az esélyt a változásra.

Agnest három, még vele élő gyermeke tartja Libanonban, Jane viszont már gyökeret vert Tripoliban a férjével és 9 éves kisfiával, Kingdommal. Mindkét anya, a megkülönböztetések elől Jehova tanúinál talált menedéket.

Már a libanoni határ átlépése előtt a fejünkbe vettük, hogy megpróbálunk feljutni egy hajóra. Nem mi lettünk volna az elsők, akik munkával fizetve a fuvarért, egy hatalmas teherszállító hajón utazhatnak. E-mailekkel és telefonokkal nem jutottunk előbbre, így két nap is átmentünk Tripoliból a fővárosba és személyesen „nyomoztunk” az ügy érdekében.

Az első alkalommal célunk a kikötőbe való bejutás, ill. a kapitányokkal való kapcsolatfelvétel volt. Elszántan, mint aki tudja, hogy mit csinál és hova megy, próbáltunk meg „áttörni” a katonák által felügyelt főbejáraton. Persze megállítottak. Mikor elmagyaráztuk, hogy munkát keresünk és szeretnénk kapcsolatba lépni kapitányokkal, megtudni, melyik hajó merre tart, egy közeli kis irodába küldtek, ahol engedélyt kaphattunk (volna) a bejutáshoz. Persze nem kaptunk. Ehelyett különböző teherszállítással foglalkozó ügynökségekhez küldtek minket, amelyek közül a legtöbben egy kikötő-közeli, nagyobb épületben székeltek.

Az egyik hajó viszont reményt ébresztett bennünk. Épp folyt rajta a munka, bizonyos részeket renováltak. Bejutva a hajótestbe, több szinten karámok sokaságát láttuk. Élő állatokat szállítottak Dél-Amerikából. A kapitány meghallgatott, majd egy másik, magas pozícióban dolgozó emberéhez irányit ott. Eddigi hajós tapasztalataink megosztása vele, feltehetően nem növelte az esélyeinket, ám farmos (mindketten dolgoztunk már farmon, állatokkal) múltunk hallatán elgondolkodott, s végül megadta a számát, hogy hívjuk fel 3–4 nap múlva.

Harmadnapon hiába tárcsáztuk a megadott számot, ki se csöngött. Nem libanoni szám volt, de ország-hívószám se tartozott hozzá. Amúgy is el kellett mennünk Bejrútba a rendőrségre, így miután megtudtuk, hogy nem probléma a lejárt vízumunk, majd fizetünk az újért, amikor elhagyjuk az országot, ismét a kikötő felé vettük az irányt.

Az első alkalommal gyakorlatilag illegálisan voltunk benn, így nem akartunk feltűnést kelteni a kameráinkkal. Másodjára pedig mindenemet le kellett adnom a kapunál…

Felkapaszkodtam a hajótest oldalán leengedett, hosszú lépcsőn, de addig nem léptem a fedélzetre, amíg valaki a hajóról erre engedélyt nem adott. Mint kiderült, a kapitány is és első tisztje is odahaza, Szíriában van. A Ramadánt követő háromnapos ünnep után jönnek vissza, és a hajó – a felújítás sebességétől függően – 10–14 nap múlva indul vissza Dél-Amerikába. Kenneth már nem találta benn az ügynököt, de így is volt mit ünnepelnünk, hiszen volt egy telefonszámunk egy névvel – ráadásul egy libanoni telefonszám! Késő estig a fővárosban maradtunk, így csak hajnalra értünk vissza stoppal Tripoliba. A kis kávézó, ahova leadtuk utunk előtt az iroda kulcsát Daniel részére, már zárva volt. Felmentünk az épület legfelső emeletére, majd két, nagy gipszkarton-lapon álomba merültünk.

A cikksorozat előző részei: