Az utolsó vadászok
Földet nem művelnek, állatot nem tartanak, jól elvannak naptár és törvények nélkül is. Vadászó-gyűjtögető életük vajmi keveset változott tízezer év alatt. Vajon mit tudhatnak, amit mi már elfeledtünk?
Írta: Michael Finkel
Fényképezte: Martin Schoeller
„Éhes vagyok” – jelenti ki a tűz mellé guggolva Onuasz, S jámboran felém hunyorít a füstön át. A körötte kucorgó férfiak egyetértően mormolnak. Késő éjjelre jár a kelet-afrikai bozótvidék mélyén.
Énekszó, ütemes kántálás szüremlik felénk a nők táborából. Onuasz az aznapi portyája során látott fáról mesél. Társai közelebb húzódnak a tűzhöz. Nehéz megközelíteni, magyarázza Onuasz, mivelhogy a szavannából kiemelkedő szirten áll, annak is a legtetején. De az ágai – mutatja széttárt karokkal – páviánokkal vannak telis-teli. Szavaira hangos mormogás hallatszik. Szikra röppen az ég, a csillagok felé. És a férfiak már döntöttek is: talpra ugranak, fölkapják vadászíjukat.
Onuasz vénember, hatvan is elmúlt tán – nem mintha években mérné az időt. S bár fogai felét elhullatta már, szikár teste hadzához illően egészséges. Úgy másfél méteres termetű lehet. Karjának-mellkasának kusza hieroglifái a vadonban töltött élet tanújelei: vadászat során szerzett hegek, kígyómarások emlékei, nyíl és kés, skorpió meg tövis okozta sebek forradásai. Emitt annak nyoma, amikor lezuhant a majomkenyérfáról, amott egy leopárdtámadásé. Saruját autógumiból fabrikálta. Viseltes barna rövidnadrágjának korcára csatolva, antilopbőr tokban, vadászkés rejlik. Ingét levette, miként a többiek is, hogy beleolvadjanak az éj sötétjébe.
Onuasz felém pillant, majd anyanyelvén mond valamit. A hadza a végletek nyelve: egy-két lágy és dallamos szótag, aztán csikorgó, pattogó, csettintő, torokból jövő hangokat hallani. Szigetnyelv ez a javából – egyetlen élő nyelvjárás sincsen, amely közeli rokona volna.
A hadzák Tanzánia északi részén elterülő földjére Mariamu kíséretében érkeztem meg. A lány a tolmácsom – és Onuasz unokahúga. Tizenegy évig járt iskolába, így ő az egyike bolygónk maroknyi lakosának, aki egyaránt bírja a hadza és az angol nyelvet. Most is ő fordítja Onuasz kérdését: Volna-e kedvem velük tartani?
Már az sem kis teljesítmény, hogy sikerült eljutnom egy tradicionális hadza táborba. Mivel népük nemcsak az éveket, de a hónapokat, heteket, napokat s órákat sem tartja számon, és a háromnál-négynél nagyobb számokra sincs szavuk, elég bajos találkozót megbeszélni velük. Kapcsolatba léptem hát egy közeli kemping tulajdonosával – mondván, hogy olyan hadzákat szeretnék meglátogatni a bozótvidéken, akiket még nem érintett meg a civilizáció.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. márciusi lapszámában.