Autóstoppal a Föld körül VII.

Varga Péter blogja

Szerelem, sötét verem

117. nap: Randi
Sousou egy közeli, leginkább édes pékárukat kínáló üzletben dolgozott. A kommunikáció sokáig pusztán mosollyal, ill. megfelelő számú ujj felmutatásával zajlott (hogy melyik sütiből mennyit kérek), míg egy este a főnöke is jelen volt, aki beszélt angolul.

„Szíriai” törzshelyünknél vártam az illatos sajtos mankoushra, amikor a közvetlen szomszédságban álló süteményes pulttól integetve rám köszönt Sousou. Átmentem hozzá, ahol a főnöke (40 körüli hölgy) beszédbe elegyedett velem. Sousou számára is fordított, így tudtam meg, hogy a lány (is)… „rokonszenvezik” velem. Miután megtudták, mi járatban vagyok Libanonban, hogy épp mivel „foglalatoskodom”, elkérték a számomat, hogy néha megkérdezhessék, jól vagyok-e.

Másnap azzal a szándékkal léptem be az üzletbe, hogy meghívom Sousout egy kávéra. Senki más nem volt jelen, aki segíthetett volna a kommunikációban, így előkaptam egy kis noteszt, gyorsan lerajzoltam egy asztalt két kávéscsészével, két székkel, rajtuk két pálcikaemberrel (egy hosszú- és egy rövid hajúval), majd felmutattam neki, kérdő arckifejezést mellékelve az akcióhoz. Úgy tűnt, megértette, s a válasz mosolygós bólogatás volt.

Másnap délután 5 órakor egyetlen, de még egész jó állapotban lévő hosszúnadrágomban és egy rövid ujjú ingben jelentem meg nála. Egy úr is belépett utánam, és angolul kérdezte, hogy segíthet-e, mit akarok venni? Azt hittem, hogy az apával állok szemben. Sousoutól kaptam egy széket, majd letelepedtünk a járdán. Az elkövetkezendő másfél órában vele beszélgettem, Sousou addig kiszolgálta a vásárlókat, ill. más hölgyek társaságában láthatóan rólunk beszélgetett és nevetgélt.

Mint az hamar kiderült, Sousou nagybácsijával álltam (ill. ültem) szemben. Kérdezte, hogy mit csinálok Libanonban, mivel foglalkozom, van-e feleségem vagy barátnőm, van-e pénzem, vagy a családom gazdag és támogat, hogy meddig maradok itt és hogy libanoni nőt szeretnék-e feleségül venni. Megtudtam, hogy éveket élt Kanadában, a világ számos országában vannak üzleti érdekeltségei, és hogy Sousou férjnél van, és nemsokára gyermeke fog születni. Kedvesen, de tekintélyt parancsolóan beszélt. Mesélt a libanoni iszlám kultúráról, amely bár szabadabb gondolkozású, mint pl. a szaúdi, azért mégiscsak sokban különbözik az európai(ak)tól. Míg nálunk, amikor egy nő nem szűzen megy férjhez, mondhatja, hogy régebben szerelmes volt egy másik férfiba, s ezért nem érintetlen. Nem probléma. Ám az iszlám vallású Tripoliban a nők megőrzik szüzességüket a házasságkötés utánra, kivétel nélkül.

Egy libanoni apa, havi kb. 200 dollárt keresve csak úgy tud boldogulni, hogy pl. öt fia vagy más közeli, külföldön élő, dolgozó rokona 100–100 dollárral támogatja minden hónapban. Ő maga 6 évet töltött Kanadában. Ebből 3 évet, heti 110 órás, kemény munkával. Majd hazajött, nyitott egy kis üzletet. Majd még egyet. Majd egy harmadikat, s így tovább. Ma már, csak Tripoliban 27 üzlete van.

Mikor a „randevúra” igyekeztem, sok mindenre fel voltam készülve. Talán ott lesznek Sousou szülei és testvérei, hogy a közelből vigyázzák a találka „megfelelő”menetét. Talán félreértettük egymást és csak egy szék vár majd ott, hogy kivételesen a helyszínen fogyasszam el a vásárolt süteményeket. De hogy Sousou férjnél van, s én – ahelyett, hogy a család ellenségévé válnék – a sokat látott nagybátyjával kötök tanulságos és baráti ismeretséget, arra nem gondoltam.

Élet Tripoliban
“Irodánk” a belvárosi, egyirányú Azmi utca egyik irodaépületében található. Rajtunk kivül még két család lakik felsőbb emeleteken, egyébként üresen állnak az irodák több, mint 10 éve.

Fürödni kijártunk Talal jachtjához – ilyenkor mindig úsztunk egyet a tengerben, majd letusoltunk a hajón. Nem egyszer Danielt is elkisértük és fotósorozatot készitettünk az eladásra váró lakásokról.

Európai szemmel a libanoni közlekedés is káosznak tűnhet, ám ha hozzászokik az ember, láthatja, hogy egész jól működik. Tripoliban nincsenek közlekedési lámpák (pontosabban akad pár, de sosem működik), a forgalom mégis ritkán áll hosszabb ideig. Kötelező haladási irány a körforgalmakban vagy az egyirányú utcákban csak papíron létezik. A kis mopedek állandó szereplői a mindennapoknak. Tökélyre fejlesztették kihasználhatóságukat. A hosszú falécektől kezdve a kávéskannákon át a hatalmas, kerek tálcákig – roskadásig rakva pékáruval –, bármit képesek szállítani a kis kétkerekűekkel.

Mivel a „munkahelyén” laktunk, Daniellel majdnem minden nap találkoztunk. Megismertette velünk a libanoni konyha javát, magunk pedig a „streetfood” világát térképeztük fel.

Az egyik legelterjedtebb alapanyag a csicseriborsó. Ebből készítik a falafelt (fasírt), a humuszt (krémes állagú, mogyoróval és mentalevéllel gazdagítva), de megfőzve-pirítva, mogyoróval és hússal kiegészítve töltelékként is kedvelt a kerek, lapos, kétrétegű pitában (kenyérféleség). A mindenkori étkezés gyakori szereplője a fűszeres paradicsomsaláta, a tabouleh.

A kávé a mindennapi élet része, férfiak tucatjait gyűjti össze egy-egy kávézóhoz. Megszállva a járdákat, kisebb-nagyobb csoportokban, órákig folyik a társas élet.

De ha „az ember nem megy a kávéhoz, akkor a kávé jön az emberhez”. Két kávéscsészével klaffolgatva járják a „kávés emberek” az utcákat. Két kanna; az egyikben édes, a másikban sima kávéval.

123. nap: Elsüllyedt kincsek nyomában
Reggel átstoppoltunk a főváros előtti Jounieh kikötőjéhez, mert hallottuk, hogy a National Geographicnak van ott egy búvárközpontja. Némi gyaloglás és kérdezősködés után egy tengerparti hotel kertjében meg is találtuk az egy kis épületben működő búváriskolát. Zárva volt, de a közeli kávézó pincérének segítségével elértük Rogert telefonon, aki az egyik tulajdonosa az ötcsillagos PADI Központnak, az egyetlennek Libanonban, amely NG-oklevelet ad. Nem sokkal ezután már a klubépület előtt ültünk mindhárman.

Az Atlantis Búváriskola nem pusztán búvárkurzusokat kínál. Az oktatás a természeti kincsek kiemelt védelmének szellemében folyik, és felelősségteljes búvárkodásra tanít.

A visszaúton Roger egyik tervéről, egy „takarítási nap” megszervezéséről mesélt, amikor 40–50 búvár együtt haladva megtisztítja majd a közeli Byblos partjánál a tengert a sok szeméttől…

Egy örmény származású testvérpár, akik néhány nappal ezelőtt vettek fel, meghívtak minket egy örmény étterembe (Bejrútban külön negyedbe tömörülnek az örmények), majd a barátaikhoz csatlakozva az éjszakai életéről híres Gemayze utca egyik bárjába ültünk be. Visszafelé stoppolva aznap éjjel egy kétüléses sportkocsi vitt el egy darabon Tripoli felé. Nem sokkal azután, hogy elbúcsúztunk a vezetőjétől, újra felbukkant a 30 év körüli srác és meghívott minket egy italra. Egy-egy sörrel a tengerparton ülve, a távolban aktív, fiatal párok szenvedélyétől rugózó autóktól körülvéve beszélgettünk nudizmusról, utazásról, a bejrúti éjszakai életről.

126.nap: Búcsú Sousoutól
Reggel elindultam, hogy elbúcsúzzak Sousoutól és a szíriai büféstől. A „randi” után – bár azóta is többször vettem nála süteményt- azt hittem, hogy Sousou talán félreértette a meghívást, de a búcsú atmoszférája számomra azt igazolta, hogy nem.

A székén ült a pult mögött, s mikor mondtam, hogy merre indulok tovább, mosolyogva kérdezte, hogy velem jöhet-e? Jellemző volt az atmoszférára, hogy ugyan arabul kérdezte, szinte gesztikuláció nélkül, mégis megértettem. Mutattam, hogy majd belebújik a hátizsákomba és magammal viszem. Nevettünk. Hátraszaladt a táskájához. Egy karkötővel és egy „kék szemmel” tért vissza, amely kő hagyományosan a gondviselést szimbolizálja, s balszerencsétől való védelmet jelent. Akaratlanul is megöleltem. Kissé zavarba jött, de ugyanazzal a lendülettel egy csókot nyomott az arcomra. Szíriai barátunktól is búcsút vettem és visszamentem az irodába. Kenneth leszaladt egy internetkávézóba, hogy megnézze, mely városokon megyünk majd keresztül. Ledőltem a kanapéra és pár percig átadtam magam a képzelgéseimnek. Hogy feladom az utazást, „elrablom” a lányt, „kiszabadítom a torony fogságából” és boldogan élünk. A karkötőn még érezni lehetett a parfümjét.

Bár tudtam, hogy az érzelmek uraltak, sőt még most is azok irányítanak, mikor erről írok, de hát miért ne engedje el magát az ember? Egy kicsit.

Kennethet már összepakolva, útra készen fogadtam. Danieltől is búcsút vettem. A Libanonban töltött 2 hónapunk alatt szinte mindennap találkoztunk, gyakran munkaidőn kívül is. Többször jártunk a szüleinél, voltunk kosarazni, és gyakran órákig beszélgettünk, vitatkoztunk egy-egy kérdésről a Bibliával, Jehova tanúival kapcsolatban. Talal is sok szerencsét kívánva rázta meg a kezem. Döntésünket – hogy Kennethtel egy időre különválunk, így mindkét „projektünk” futni tud – megértette és támogatta. Kennethet visszavárta és bizalmáról biztosította a munkájával kapcsolatban. Kérdezte, merre indulok. Mondtam, hogy Szírián át Törökországba, onnan pedig vagy Grúzia, vagy Irán, vagy… ki tudja? „Vagy vissza Libanonba” – mondta mosolyogva, jelezve, hogy a jövőben is szívesen lát.

Kibuszoztunk a városból a hegyeken át a szíriai határhoz vezető úthoz, majd kiraktuk a hüvelykujjainkat. Néhány rövidebb fuvarral már 1000 méter fölé jutottunk a hegyi utakon. A kis városkák már kihaltak, az emberek nagy része lemenekült a tengerhez a téli időszakra. Plusz réteg ruhákkal épp egy lakott részen vágtunk át gyalog, amikor egy teherautó lelassított mellettünk, s a sofőr – videokamerával a kezében – intett, hogy szálljunk be.

Egészen 3000 méteres magasságig kapaszkodtunk a héttonnással. Már sötétben ereszkedtünk le a hegység másik oldalán, s elérve egy lakott részt – bár a kommunikációnk igencsak foghíjas volt útközben – meghívást kaptunk „hegyi kalauzunk” otthonába.

Belépve az ajtón gyermeksereg fogadott az előtérben, s a falon a Hezbollah vezetőinek arcképe. Hamarosan gazdagon terített asztal mellett ültünk mindannyian. A nagy pitakenyerekből kisebb darabkákat szakítva, ezeket evőeszközként használva élvezhettük a libanoni házi koszt sokszínűségét. Volt ott kétféle sajt, retek, rántotta, kályhán pirított krumpli, hússal töltött „tésztakúpok”, rizzsel és fűszerekkel töltött, savanyított cukkini, humusz (csicseriborsó), joghurt, olivabogyó, fügekompót és sárgabarack lekvár. A hangulat pedig olyan családias és könnyed volt, mintha régi ismerősök lettünk volna. Vízipipázva, teázgatva, kávézgatva a vacsora után még 4 órán keresztül folyt a „móka”. A legidősebb lány büszkén mesélte, hogy a Hezbollah tagja, hogy katonáik milyen bátran verték vissza az izraeli támadásokat. A 120 km-es távolságban becsapódó bombákat is lehetett hallani.

Amikor a hátizsákomért akartam menni, be sem engedtek a már „női” részleggé átalakított, hideg szobába. Az Apa mutatta, hogy a cuccainkat átrakták a „mi” szobánkba. Hatalmas, súlyos takarók alatt merültünk álomba.

Másnap még együtt reggeliztünk, majd az Apa kivitt minket a főútra. Két fuvarral elértük a szíriai határt, s vízumot váltva beléptünk „Asszad földjére”.

A cikksorozat előző részei: