Japán titkos fegyvere

Miközben a háború közepén az amerikai kutatók az atomenergia titkainak megfejtésével küzdöttek, a nácik ballisztikus rakétákat fejlesztettek, hogy robbanóanyagokat szórjanak a több száz kilométerre található városokra, Japán is megépített egy titkos fegyvert, amit az amerikai városok bombázására terveztek, hogy megadásra kényszerítsék az Egyesült Államokat.

Oahu szigetének közelében a Hawaii Egyetem vízalatti felfedezői merülési gyakorlatot hajtanak végre, a víz mélyére irányítják a kutató tengeralattjáróikat. Nagyjából 800 méter mélyen lehetnek, amikor egy ismert, de eddig még felfedezetlen második világháború roncsra bukkannak. Egy olyan titkos fegyverre, aminek létezéséről az amerikaiak egészen a háború végéig nem tudtak. Megkerülhette a Horn fokot és a Jóreménység fokát is. Ez 60 ezer kilométer. Mindez hatalmas stratégiai lehetőségeket biztosított. Bárhol támadást indíthattak a világban.

Pearl Harbor: a kezdet
A szigorúan titkos I-400-as története nem sokkal a Pearl Harbor elleni veszedelmes japán támadás után kezdődött. A japánok 1941 decemberében csaptak le. Figyelembe kell vennünk, hogy japánnak volt a legerősebb flottája a Csendes-óceánon. A Pearl Harbor elleni támadás kitervelője, a Harvardon tanult Iszoroku Jamamoto tengernagy volt. Az volt a célja, hogy olyan erős csapással rázza meg Amerikát, aminek hatására elcsügged a civil lakosság és békére kényszerülnek a japánokkal.

A támadás során 5 csatahajó süllyedt el, 3 romboló és számos kisebb hajó pedig megrongálódott. Az amerikaik szerencséjére azonban a támadás napján mindhárom repülőgép anyahajójuk kint volt a tengeren. Nem ez volt az egyetlen téves döntés a japánok háborús tervében. Súlyosan félreértékelték az amerikai válaszcsapás eshetőségét. Egy nappal Pearl Harbor után, az amerikaiak hadat üzennek Japánnak. Korántsem csüggedtek el. Nekiláttak a sérült flotta újjáépítésének, hatalmas erőforrásaikat pedig Japán legyőzésére fordították.

Az Egyesült Államok ipara kezdett átállni a hadigazdaságra, és Jamamoto belátta, hogy mindez mivel jár. Teljesen tisztában volt a japán társadalom korlátozott teljesítményével és a vele szemben álló hatalmas amerikai kapacitással. Személy szerint nagyon is ellenezte az Egyesült Államokkal szembeni háborút, amit lényegében megnyerhetetlennek tartott. Ugyanakkor az egyesített tengeri és légierő főparancsnokaként úgy érezte, hogy ki kell dolgoznia valamilyen stratégiát arra, hogy az Amerika elleni háború megvalósítható feladattá váljon.

Támadások a nyugati part ellen
A Pearl Harbort követő hónapokban Jamamoto elszántan kereste a módját annak, hogy a több ezer kilométeres távolság ellenére kiterjessze a háborút az amerikai hátországba. A német u-boatok sikerét vette alapul. A veszedelmes náci tengeralattjárók az atlanti-óceáni hajóforgalomra vadásztak. 1942 januárja és júliusa között a német u-boatok 397 hajót süllyesztenek el, amelyek több millió tonnányi Nagy Britannia támogatására szánt árut szállítottak. Némelyiküket az amerikai partok látóhatárán belül torpedózták meg.

Ha a német tengeralattjárók közel kerülhetnek a keleti parthoz, miért ne tarthatnák a japán tengeralattjárók rettegésben a nyugati partot? Elmélete kipróbálására Jamamoto támadássorozatokat rendelt el az Egyesült Államok nyugati partja ellen. Japán tengeralattjárókat küldött a kaliforniai Santa Barbarához, hogy gránátokat lőjenek egy olajfinomítóra. A támadás nem okozott nagy kárt, de hatására az egész nyugati part elkezdett tartani egy japán inváziótól. Megindult a vadászat a Csendes-óceán mentén a háborút amerikai földre hozó japán tengeralattjáró után. Másnap a parti menti tüzérdandárok 1400 légelhárító lövedéket lőttek ki általuk ellenségesnek vélt repülőkre, az észleléseket azonban nem erősítették meg.

A szélsőséges válasz után Jamamoto arra a meggyőződésre jutott, hogy nagy hatása lehet az amerikai terület ellen intézett támadássorozatoknak, és talán a háború ellen fordítja az amerikaiakat.

Iszoroku Jamamoto tengernagy

Tervének kivitelezéséhez azonban sokkal nagyobb tűzerőre volt szüksége, mint amivel egyetlen apró tengeralattjáró rendelkezik. Egy bombázókkal felszerelt repülőgép anyahajó lenne az ideális, de a magas fokú amerikai készültség miatt egy sem lopakodhatna közel a nyugati parthoz.

Jamamoto ezután egy olyan ötlettel állt elő, ami átírta a hadviselés szabályait. Arra készült, hogy a repülőgép anyahajó tűzerejét egy tengeralattjáró lopakodásával egyesítse, és létrehozzon egy szuperfegyvert, amivel a japánok megfordíthatják a háború menetét. A tengeralattjáróra szerelt repülőgép ötlete nem új, de csak nagyon sajátos küldetésre, felderítésre használták. Egy olyan repülő elindítása, ami 60, esetleg 80 kilométeres sugarú kört járt be mindkét oldalon, sok kilométerrel, a látóhatáron túlra terjesztette ki a kapitány ismereteit.

Jamamoto kíváncsi volt arra, hogy egy tengeralattjáróról indított repülő csak felderítő eszköz lehet, vagy támadófegyver is válhat belőle. Parancsot adott egy újabb próbaküldetésre. Ezúttal egy apró, tengeralattjáróról indított gép tűzbombákat dobott le Oregon felett, abban a reményben, hogy erdőtüzet indíthat útjára. A tűz nem lobbant lángra, de a küldetés meggyőzte Jamamotót, hogy egy tengeralattjáró átcsúszhat a parti védelmen és lecsaphat a mit sem sejtő civil lakosságra.

Nagyszabású terv
Ha csupán egyetlen tengeralattjáróról indított gép pánikot robbanthat ki, akkor talán egy flotta térdre kényszerítheti a rettegő Amerikát. Ha a japánok képesek lennének feltűnés nélkül, észrevétlenül elérni a célpontjukat és légi támadást indítani, akkor olyan előnyhöz jutnának, amivel egyetlen más flotta vagy légierő sem rendelkezett a háború során. Jamamoto elrendelte, hogy mérnökei tervezzenek egy víz alatti repülőgép hordozó flottát, ami képes észrevétlenül átszelni a Csendes-óceánt.

A célállomásuktól a nyugati parton lévő városokat csúcstechnikájú bombázó rajokkal támadnák, majd a német u-boatokhoz hasonlóan, nyomtalanul eltűnnének. Jamamoto azonban többet szeretett volna elérni ezzel a szuper-tengeralattjáróval. Azt akarta, hogy új fegyverével rettegésben tartsa, és megingassa Amerikát azzal, hogy megtámadja Manhattant és esetleg még Washington DC-t is.

A Channel ajánlata A National Geographic filmje a második világháború egyik legjobban őrzött titkáról lebbenti fel a fátylat: egy hatalmas víz alatti repülőgép-hordozóról, amelyet arra terveztek, hogy japán bombázókat csempésszen amerikai nagyvárosok közelébe. Az I-400-as valóságos gigásza volt fajtájának: 120 méteres hosszával egészen a 60-as évekig a leghosszabb tengeralattjáró volt a világon, s ami talán még fontosabb: egyszeri üzemanyag-feltöltéssel kétszer akkora távolságot tudott megtenni, mint amerikai vetélytársai. Az I-400-as igazi aduászát mégis a rakománya, a három behajtható szárnyú bombázó képezte, amelyek akkoriban merőben újdonságnak számítottak egy tengeralattjáró fedélzetén. A filmben egy búvárexpedíció megkísérli felkutatni annak a járműnek a roncsait, amely sokak szerint megváltoztathatta volna a háború menetét. Mikor látható? Március 13-án (szombaton) 17 órától a National Geographic Channel műsorán.

Ezt az új, páratlan tengeralattjárót I-400-asnak nevezte el, és szigorúan titkosnak minősítette. A japánoknak most azt kellett kigondolniuk, hogy miként építsék meg időben ezt a szuperfegyvert, hogy hatással legyen a háborúra.

Miközben a japánok a terv kidolgozásával foglalkoztak, az Egyesült Államok felgyorsította a saját szigorúan titkos fegyverének munkálatait, ami a Manhattan-terv fedőnevet viselte. A kutatást a kaliforniai egyetem fizikus professzora, Robert Oppenheimer vezette, aki összegyűjtötte az országban élő vezető mérnököket és fizikusokat, hogy megoldják az atomok széthasításának hatalmas technológiai kihívásait és egy valódi tömegpusztító fegyvert hozzanak létre. Az amerikaiak attól tartottak, hogy a németek és a japánok a saját atombombájukon dolgoznak, ezért az időnek döntő jelentősége van.

A korabeli átlagos tengeralattjárók szivar alakúak voltak, és hengeres törzsük akár 100 méter hosszú is lehetett. Akkoriban senki sem tudta, hogy egy hagyományos tengeralattjáró elbír-e egy nehéz hangárt három géppel a fedélzetén. A japán tervezőknek úgy kell helyet találniuk a repülőknek, hogy ne billentsék fel a tengeralattjáró kényes egyensúlyát. Mivel hatalmas gépeket tároltak benne, a felszálláshoz sokkal hosszabb fedélzetre, következésképp jóval nagyobb tengeralattjáróra volt szükség. A tengeralattjáró egész elvét átformálták.

Kudarcok
1942 júniusában a csendes-óceáni háború nem a tervek szerint alakult. Jamamoto megtámadta az amerikai flottát a Midway-szigeteknél, ahol egy kulcsfontosságú bázis található a térségben. A támadás célja elsüllyeszteni a Pearl Harbor-nál elszalasztott repülőgép anyahajókat. Jamamoto véleménye az volt, hogy ha sikerrel jár, bebiztosíthatja a fölényét a csendes-óceáni térségben.

1942: Csata a Midway-szigetnél

A háromnapos elkeseredett küzdelem során az amerikai bombázók Jamamoto mind a négy repülőgép anyahajóját elsüllyesztették. Japán megsemmisítő vereséget szenvedett. Az anyahajó-flotta megtizedelődésével, a repülőgépeket észrevétlenül szállító lopakodó fegyver létfontosságúvá vált.

A mérnöki problémák megoldása után simának tűnt az út az I-400-as program előtt. 1943 áprilisában azonban a japán haditengerészet újabb megsemmisítő veszteséget szenvedett az Egyesült Államok pedig parancsot adott Jamamoto admirális meggyilkolására. Repülőgépét a Salamon-szigetek felett lőtték le.

Mivel nem az I-400-as megálmodója vezette többé, a program vontatottan haladt. A szuper-tengeralattjárókra korábban leadott 18 darabos rendelést azonnal megfelezték. Jamamoto halála után még másfél év telt el mire újító fegyvere valósággá vált.

1944 decemberére végül elkészült az első I-400-as. Néhány hónappal később a második is útra kész. A szuper-tengeralattjáró három zuhanóbombázó hidroplánt szállít a 31 méter hosszú hangárban. A sűrített levegővel működő indító berendezés még a hánykolódó tengeren is elindítja a bevetésre a repülőket. A 121 méter hosszú I-400-as a legnagyobb óceáni tengeralattjáró és emellett jól fel is fegyverezték. A hátsó fedélzeten egy 140 milliméteres fedélzeti ágyú található, az egyik legnagyobb, amit valaha tengeralattjárókra szereltek. Négy légvédelmi löveg védi a hatalmas járművet a légitámadásoktól. Orrában 8 torpedóvető csövet helyeztek el.

Elkészült az I-400-as

Új tervek
Az I-400-as program vezetésével Tászunászuke Árizumit bízták meg, aki a Pearl Harbor elleni zseb-tengeralattjáró támadást irányította. A legénységet a haditengerészet elitjéből válogatták. Habár a legénység körében erős volt a csapatszellem, a japán felső vezetés tisztában volt a valósággal. Akkorra már az Egyesült Államok uralta a csendes-óceáni térséget. Japánnak keményen vissza kellett vágnia. 1945 márciusában Dzsiszáboru Ozává altengernagy fontolóra vette, hogy az új, titokban kifejlesztett vadászbombázók, a Seiranok felhasználásával biológiai fegyvereket engedjenek szabadjára az Egyesült Államok nyugati partján. Egy hónappal később azonban a megfontoltabb emberek győzedelmeskedtek. A császári hadsereg tábornoka, Josidzsiro Umecu, elutasította és emberiesség elleni bűntettnek nevezte a biológiai hadviselést.

A japánok ehelyett más célpontot szemeltek ki a szigorúan titkos I-400-asok számára. A Panama-csatorna rendkívül fontos volt ahhoz, hogy az atlanti-óceáni tengerészeti erőket átjuttassák a Csendes-óceánra. Ha japán megrongálná a csatornát, az hónapokra leállítaná a hajóforgalmat és a szövetségesek jóval hosszabb útra, a Horn-fok megkerülésére kényszerülnének. A terv a következőképp nézett ki. Egy négy tengeralattjáróból álló flotta 10 repülőt szállítva hosszú utat tesz meg az óceánon, amíg el nem éri az Ecuador közelében lévő indítási helyszínt. Ezután a hajók felszínre emelkednek és a lehető leggyorsabban útnak indítanak 6 repülőgépet. Ellenkező irányban indulnak el, hogy teljesen meglepjék az ellenséget. Átrepülnek Kolumbia felett, ezután éles fordulót vesznek és hirtelen alacsony magasságra ereszkednek, majd elérnek a csatornáig és lecsapnak az északi zsilipekre.

A küldetés módfelett veszélyes volt az I-400-as flotta és a legénységeik számára. A tengeralattjáróknak a Panama csatorna felé először ellenséges vizeken kellett átkelniük. 1945 nyarára a Csendes-óceán lényegében amerikai fennhatóság alatt állt. Ez azt jelentette, hogy viszonylag nehéz volt bármilyen járművet is biztonságosan eljuttatni a Panama-csatorna közelébe. Még ha a tengeralattjárók rendben meg is érkeznek, célpontjukat, a Panama-csatorna zsilipjeit jelentős erejű légvédelmi ütegek védik. Mivel a 6 gép mindegyike csak egy bombát szállított, nem hibázhattak. A sikeres támadás érdekében radikális tervet dolgoztak ki. Addigra nagyjából az összes japán légi bevetés kamikaze küldetés volt, ahonnan nincs visszatérés. Ebben az esetben is ugyanezt tervezték.

Miközben az I-400-as személyzete a Panama-csatorna feletti bevetésre gyakorlatozott, a Manhattan tervben szintén a küldetés előkészítésén dolgoztak. Egy bizottság összeállította az atombomba lehetséges célpontjainak listáját. Hiroshima is az öt javasolt város között szerepelt.

A szövetségesek megszállták a Tokiótól pusztán 1500 kilométerre található Okinava szigetét. A 82 napig tartó kegyetlen harcok során 100 ezer japán katona vesztette életét valamint több ezer repülőgép és hadihajó semmisült meg. Mivel Japán amerikai megszállása elkerülhetetlennek tűnt, Ozává altengernagy ismét megváltoztatta az I-400-as küldetését. Az új célpont az Ulithi zátony volt. Ezen a helyen állomásozott a Japán megszállására készülődő hatalmas amerikai flotta. Ulithi volt a feltételezett bázisa azoknak az egységeknek, amelyek megtámadták Okinavát és valószínűleg azoknak is, amelyek a szárazföld elleni végső ütközetre készülődtek. Vélhetően az utánpótlás is erről a helyről érkezett.

A vadászbombázó Seiran

A terv szerint a két szuper-tengeralattjáró – az I-400-as és a testvérhajója, az I-401-es – valamint két kisebb tengeralattjáró külön indulnak el Japánból, majd egy előre megbeszélt helyen találkoznak. Augusztus 17-én, pirkadat előtt 6 Seiran indul majd kamikaze támadásra. Hogy növelje a támadás sikerének esélyét, Árizumi utasította a személyzetet, hogy amerikai felségjelekkel álcázzák a bombázókat. Ez egyértelmű áthágása a háború általános szabályainak. Maguk a pilóták is tiltakoztak a gépek átfestése ellen. Úgy érezték, ez becstelen dolog. Készek voltak meghalni, tudták, hogy nem fognak visszatérni.

A küldetést azonban gondok hátráltatták. Ulithi felé az egyik kisebb tengeralattjárót elsüllyesztette egy amerikai hadihajó. A 140 fős legénység minden tagja életét vesztette. Mindez előre jelezte azt, ami később a flottával történt. Annak érdekében, hogy elkerüljék az ellenséges hajókat, Árizumi úgy döntött, hogy kitérőt tesz, és megváltoztatja a találkozás helyét. Az üzenetet azonban sosem kapták meg, és a csapat elszalasztotta a találkozót.

Amerika győz
Miközben az I-400-as és I-401-es a támadási terv gyors megváltoztatásán dolgozott, megdöbbentő hírek érkeztek a rádión: Amerika a saját titkos fegyverével legyőzte Japánt. Augusztus 6-án egy atombomba elpusztította Hiroshima városát, az áldozatok száma 80 ezerre tehető. Augusztus 9-én egy második bomba Nagaszakit vette célba.

Atombomba Nagasaki felett

Az áldozatok száma elérte a 40 ezret és a város romokban hevert. Hat nappal később, augusztus 15-én Japán kapitulált az Egyesült Államok előtt. A nemzethez intézett rádióbeszédében Hirohito császár arra kérte népét, hogy viseljék el az elviselhetetlent és szenvedjék el a kibírhatatlant.

Másnap, 16-án az I-400-as legénysége egy tűzszünetet elrendelő táviratot kapott. A hihetetlen üzenet megérkezése után a katonák lassanként felfogták a valóságot. Onnantól kezdve valódi dráma vette kezdetét a fedélzeten. A japán császári hadiflottájában akkoriban ismeretlen volt a megadás és az életben maradás fogalma. A két I-400-as tengeralattjáró kapitánya úgy döntött, megfordul és visszasiet Japánba. Senki sem akartaa feladni ezeket az értékes hajókat, és nem akarták átélni azt a megaláztatást, hogy ellenséges vizeken kapják el őket. Árizumi a titkaik védelme érdekében parancsba adta az I-400-asok legénységeinek, hogy süllyesszék az óceánba az amerikai felségjelű repülőgépeket.

Augusztus 28-án két amerikai romboló megpillantotta az I-400-ast 300 kilométerre Japán partjaitól. A hatalmas tengeralattjáró rövid szökést kísérelt meg, majd küzdelem nélkül megadta magát. Harry Arvidson egyike volt az első amerikaiaknak, akik az I-400-as fedélzetére léptek.

– Ahogy közelebb értünk és láttam, mivel állunk szemben, azt gondoltam, hogy ez a legnagyobb dolog, amit valaha láttam.

Augusztus 29-én egy amerikai tengeralattjáró, az USS Segundo megpillantotta az I-401-est. Carlo Carlucci az amerikai tengeralattjáró kormányosa volt.

– Hajnali 3 vagy 4 óra lehetett, még napfelkelte előtt. Ekkor láttam meg a radaron.
Nem tudtuk, hogy mi az, amíg elég közel nem értünk.

Cugio Játá a japán szuper-tengeralattjáró egyik fiatal tengerésze volt.

– Nem akartuk átadni ezt a fenséges hajót az amerikaiaknak. Úgy gondoltuk, hogy szégyen lenne, ha zsákmányul ejtenék.

Habár a háború véget ért, az amerikaiak nem tudják, hogy miként fognak reagálni a japánok. Nem voltak egyértelműek a dolgok, sosem lehetett tudni, hogy beleegyeznek-e vagy sem, lőni fognak-e vagy pedig nem. A Segundo jelzett a hatalmas tengeralattjárónak, hogy adja meg magát, Árizumi azonban elutasította ezt. Jó néhány feszült óra telt el miközben a Segundo az I-400-asra szegezte a fegyvereit.

Munéo Bándo emlékszik az elfogásra: – Ránk irányították a fegyvereiket és elrendelték, hogy az egyik tisztünk keresse fel a hajójukat. Az járt a fejünkben: hogy értik, hogy küldjünk valakit? Jöjjenek át ők, hogy átadjuk a hajót. Meg akartuk őrizni a méltóságunkat és férfiként akartunk viselkedni velük.

Bándo beszélt egy kicsit angolul, ezért őt küldték, hogy tárgyaljon az amerikaiakkal.

– Az mondtam, ha megadásra kényszerítenek, öngyilkosok leszünk. Megértették a harakiri kifejezést.

Tokió elrendelte, hogy az I-401-es adja meg magát a Segundónak. Árizumi végül fejet hajtott az elkerülhetetlen előtt, és felhúzták a fekete zászlót, a megadás nemzetközi jelzését. Árizumi parancsnok azonban nem tudta elviselni a verességgel járó megaláztatást: öngyilkos lett.

A teljes japán legénységet foglyul ejtették. A tengerészeket, a pilótákat és a kiszolgáló személyzetet is. Az amerikai tengeralattjárósok átvették a hatalmas jármű irányítását. Gyorsan felmérték, hogy egy olyan hajón vannak, amihez foghatót eddig még sosem láttak.

A japán legénység a fedélzeten maradt, ahol csupán hat amerikai parancsolt. Rendkívül feszült volt a légkör, senki sem bízott senkiben. Az amerikaiak lánccal kikötötték a fedélzeti nyílásokat, hogy a japánok ne süllyeszthessék el a hajót és ne rántsák magukkal az amerikai matrózokat. Az órák múlásával lassan lenyugodtak a kedélyek a korábbi ellenségek között. Most közösen kellett működtetniük a hajót, hogy biztonságban visszajussanak Tokióba.

Végső megoldás
A japán legénységek hazaérkezése után az amerikai hadiflotta úgy döntött, hogy az Egyesült Államokban tanulmányozza tovább a szokatlan járműveket. 1945 decemberében Japánból Pearl Harbor felé vetté az irányt. Az elfogott tengeralattjárók nem sokkal az 1946-os újév napja után érkeztek meg a kikötőbe. A haditengerészet azonnal nekilátott, hogy megvizsgálja és lejegyezze szuper-tengeralattjáró konstrukciójának minden részletét.

1946 tavaszára azonban egy új világ alakult ki, és az I-400-asokat ismét titok övezi. Ezúttal az Egyesült Államok a Szovjetunió elől rejtegette őket. Ez már a hidegháború.

Az elsüllyedt roncs Hawaii partjainál

Mielőtt az oroszok delegációt küldhettek volna, hogy maguk is megvizsgálják a tengeralattjárókat, az amerikai haditengerészet elhamarkodott döntést hozott. 1946. május 31-én elsüllyesztették az I-401-est Pearl Harbor partjainál. Két nappal később az I-400-as is követte társát a tenger fenekére, és velük együtt a japánok második világháborús mérnöki titkai is eltűntek.