Tengeri Farkasok: Háború az Atlanti-óceánon II.

Hitler ráébred, hogy Dönitznek igaza volt: a teljes tűzerőt egyetlen hadihajóba összpontosítani túlságosan nagy kockázat, s a konvojokat egy flottányi kisebb, olcsóbb tengeralattjáróval kell támadni. Dönitz azonban nem sejti, hogy a britek immár a sötétben is látnak, méghozzá egy titokban kifejlesztett új eszköz, a radar segítségével.

Az előző részt itt>> olvashatja.

Tudósaik csaknem tíz évet öltek e titkos technológia kifejlesztésébe. Eredetileg figyelmeztető rendszernek szánták, ellenséges repülőgépek észlelésére, ám időközben egy kisebb verzióját is kifejlesztették, amely a haditengerészet rombolóira is telepíthető. Radarral a német hajókat akár 16 kilométer távolságból is képesek észlelni. A britek találmánya rádióhullámokat használ. A radarkezelő a romboló fedélzetéről rádióimpulzusokat bocsát útjára. A hullámok visszaverődnek a fémtárgyakról, például egy felszínen úszó tengeralattjáró tornyáról. A visszavert jelekből a kezelő ki tudja számítani az ellenség irányszögét és távolságát. A radarnak köszönhető áttörés a briteket hatalmas taktikai előnyhöz juttatja.

A tengeri vadászat
1941 márciusában a német tengeralattjáró-egységek parancsnoka, Karl Dönitz utasítására három legkiválóbb kapitánya, Joachim Schepke, Otto Kretschmer, valamint Fritz-Julius Lemp is prédára les az Atlanti-óceánon. Március 15-én Lemp észreveszi a HX-112 jelzésű konvojt, 650 kilométernyire az angol partoktól. A 41 hajó többsége üzemanyag-szállító, gázolajjal, kerozinnal illetve nyersolajjal megrakodva. Minden ellenséges hajó érvényes és kívánatos célpontnak számított, de az igazi főnyereményt természetesen a tankerek jelentették.

Nem számítva rá, hogy a britek radart használnak ellenük, a három tengeralattjáró támadóállásba helyezkedik. A sötétség leple alatt Kretschmer egyenesen a konvoj közepébe lopakodik. Párját ritkító harcászati képességekről téve tanúbizonyságot, alig egyetlen óra leforgása alatt 5 ellenséges hajót süllyesztett el. Ezután Schepke hadnagy is támadásba lendül. Az egyik brit romboló azonban az új radarrendszerével képes észlelni őt, a tengeralattjárók pedig – ha egyszer felfedték őket – rendkívül érzékenyek a felszíni ágyútűzre, ezért muszáj alámerülniük. A tengeralattjáró azonban a víz alatt sincsen biztonságban. A britek víz alatti hangradarral igyekeznek a németek nyomaira bukkanni. A legénység tagjai odalent csupán egyet tehetnek: várnak és imádkoznak.

A felszínen ezalatt a brit rombolóról egy sor mélyvízi bombát dobnak le, az odalent rejtőzködő tengeralattjáró feltételezett helyzete fölött. Az egyenként 136 kilogrammnyi nagy erejű robbanóanyagot tartalmazó töltetek előre beállított mélységben robbannak a víz alatt.

– Szörnyen hangos. Még soha az életben nem hallottunk ahhoz foghatót. Soha – emlékszik vissza az egyik veterán.

A Channel ajánlata Mivel a náci Németországgal Nyugat-Európában egyedül dacoló Nagy-Britannia a 40-es évek elején csak az Újvilág felől remélhetett segítséget, a második világháború egyik fontos helyszínét az Atlanti-óceán képezte. A National Geographic sorozata az itteni eseményeket tárja a nézők elé kronológiai rendben.

A HX-112-es jelzésű brit konvoj ellen vezetett támadás során Joachim Schepke hadnagy tengeralattjárójában a mélyvízi töltetek súlyos károkat okoznak. Nincs más választásuk, mint kiüríteni a ballaszttartályokat, és a felszínre emelkedni. Odafent azonban egy brit romboló észreveszi őket, és azonnal rájuk ront. Schepke hadnagy és 37 fős legénysége egyenesen az óceán fenekére süllyed. Mindenfelől lőni kezdtük őket a géppuskákkal.

– Lemp a toronyban állt, onnan kiabált és integetett, hogy kifelé, gyerünk, gyorsan, mindenki kifelé!

Lemp és legénysége elhagyják a tengeralattjárót, majd elszörnyedve látják, hogy ahelyett, hogy elsüllyedne, az továbbra is a víz felszínén marad. Nem tudták meg akadályozni hogy a britek kezére jusson.

– Ott úszott az elhagyott tengeralattjáró, alig kétszáz méterre tőlünk. A kapitányom szólt, hogy szálljunk át rá, hátha találunk rajta valam – emlékszik vissza egy brit matróz. – Amikor beléptem az irányítóterembe, teljes csönd fogadott. Egyedül álltam ott, németek sehol. Szóltam a többieknek, hogy lejöhetnek. Elkezdtük átkutatni a tengeralattjárót. A legfontosabb, amit találtunk természetesen a kódok voltak, illetve egy valódi Enigma titkosító gép.

A fordulat
David Balme nem is tudta, hogy olyan értékes dologra bukkant, ami az egész háború menetét megfordíthatja. Az Enigmát használták a tengeralattjárók és a parancsnokság között váltott rádióüzenetek titkosítására. Ezzel a hihetetlenül szerencsés húzással a britek megszerezték maguknak a német haditengerészeti kódokat.

Az Enigmát alig négy nap alatt eljuttatják a kódfejtők központjába, a Bletchley Parkba. A legnagyobb brit elméket fogják munkára, remélve, hogy sikerül megtalálni a Dönitz titkait rejtő zár kulcsát. A britek végre valahára megtudják a német tengeralattjárók helyzetét, így a konvojokat megpróbálhatják elirányítani közöttük.

Ám 11 ezer kilométerrel távolabb, a Föld másik felén egy még jelentősebb esemény következik be. 1941. december 7-én a japánok lebombázzák Pearl Harbort. Négy nappal később Adolf Hitler hadat üzen az Egyesült Államoknak. Dönitz végre szabadon támadhatja az amerikai hajókat, ráadásul alig pár hónapon belül immár 300 tengeralattjáróval rendelkezik. Mindig mondta, hogy ennyire van szüksége ahhoz, hogy a konvojrendszerre végső csapást mérjen. Ezzel mindkét oldal valamennyi kártyája leosztásra került: a németek megkapták a tengeralattjáróikat, Angliának és Kanadának pedig ott az új szövetséges, az Egyesült Államok. A konvojháború hamarosan Amerika keleti partvidékét is eléri, Karl Dönitz pedig készen áll rá, hogy fájdalmas leckét adjon az amerikai haditengerészetnek a tengeralattjáró-hadviselés művészetéből.

Az előző részt itt>> olvashatja.