Autóstoppal a Föld körül VIII.

Varga Péter blogja

Damaszkusz, sightseeing, búcsú Kennethtől

127. nap: Éhesen és vizesen
Egy özönvíz előtti, katonai dzsip vett fel és vitt el minket a határtól Damaszkuszba. A padlót fedő műanyag egy részen nagy kővel volt leszorítva, megelőzendő, hogy a vezető Frédi és Béni módjára fékezze le az autót. A tiszt ellátott minket néhány tanáccsal a fővárost illetően: taxiba csak úgy szálljunk, hogyha előre letisztáztuk az árat, ami maximum 2 dollár lehet. Olcsó hotelt pedig már 10 dollárért is találunk. A közbiztonság jó – a rendőrség erős, és remekül végzi a dolgát.

A főváros határában rakott ki. 1 dollárért betaxiztunk a centrumba és kivettünk egy szobát, fejenként 10 dollárért. Másnaptól már kanapészörfös szállás várt ránk. Ledobtuk a cuccainkat és nyakunkba vettük a már esti fényben úszó várost. Éhségünket a kb. 20 cm átmérőjű, különböző ízesítésű pizzákat kínáló pékségek egyikénél csillapítottuk. A sajtos, csirkés, olívás-sajtos, sonkás, húsos kis korongok jellemző ételei a városnak. Egy-egy ilyen büfében mindig nagy a sürgés-forgás. Egy ember kiszolgál, egy a pénztárgépet kezeli, egy a tésztát nyújtja, egy a rávalókat intézi, s egy pedig a hatalmas kemencénél bravúroskodik a péklapáttal.

Az utcák és utak taxitengerben úsznak. A nagyobb kereszteződésekben – még ahol lámpa van, ott is- gyakran rendőr irányítja a forgalmat, nem ritkán a tapasztalatlan gyalogos nagy örömére.

Némely mecsetet – kihasználva a „vallási forgalmat” – zöldség- és gyümölcsárusok barikádoznak körül, ahol késő estig nagy a forgalom. Amint leheveredtünk az ágyainkra, megbillent az égi dézsa és ömleni kezdett az eső.

128-129.nap: „Helló turiszt…”

Kanapészörfös szállásadónk, Alaa egy közeli városkában lakott feleségével és kisfiával. Damaszkuszban dolgozott, így reggelente vele jöttünk be a fővárosba. Bár már négy hónapja voltunk úton, négy hónapja tűzött minket a Nap, szemünk és hajunk nem sötétedett, így még mindig tökéletesen megfeleltünk a „turista” leírásának. A Bazárban ez gyakori társaságot jelent, azaz rövid és kedves szóváltást, majd meghívást egy-egy üzlet kínálatának megtekintésére.

Az óváros kis sikátorai pár pillanat alatt megkérdőjelezik a tájékozódás – mint képesség – meglétét. A keresztül és kasul, kanyarodva és srégen futó utcácskák hol félelmetesek, hol kedvesek és többnyire – legalábbis az év ezen időszakában – kihaltak. Az egy- illetve kétszintes épületek kiugró toldásai szinte összezárulnak az ember feje felett. A főváros más részei is, felnagyítva, de idézik itt-ott az óváros hangulatát. Kijutva egy ilyen negyedből egy temetőben találtuk magunkat. Óvatosan navigáltunk a lapos és íves sírkövek sűrű tengerében, nem tudva biztosan, hogy jelenlétünk nem tiszteletlenség-e a helyiek szemében.

Kijutva a mellékutcákból az ember újra és újra szembesül azzal, hogy egy nagyvárosban van. Dugó, dudaszó, reklámok és rohanás.

130.nap Ha megdobnak kővel…
Maaloua, ahol a keresztény világ szerint Isten kettéválasztotta a hegyet, hogy Tekla megmenekülhessen üldözőitől, aznap ködbe burkolódzott. Alaa kirakott minket a központban, majd sietett tovább dolgozni. E kis városkában még él Jézus nyelve, az arámi. Felsétáltunk a Szent Tekla-kolostorba, majd egy kis kanyonon át a városka fölé magasodó hegy tetejére. „Meglepően” jó állapotban lévő út vezet fel az ország vezetőjének egyik kedvelt pihenőhelyéül szolgáló szállodához, amelynek teraszáról gyönyörű kilátás nyílik a völgyre.

A város „beleépült” a hegyoldalba, amelyen látszólag hatalmas sziklák fenyegetnek megindulással. A hegy másik oldalán gyalogoltunk lefelé, amikor néhány ajtót vettünk észre a kopár hegyoldalban. Egyikük előtt egy férfi tűzifát aprított. Kenneth üdvözölte, mire mosolygás és kedves integetés volt a válasz. Gyorsan megörökítettem. A fényképezőgépet látva eltűnt a mosoly a férfi arcáról, felkapott egy nagyobb követ és dühösen ordibálni, fenyegetőzni kezdett. Felemelt karral és a gépet elpakolva kértem a bocsánatát. Kenneth újra intett neki. Mielőtt eltűntünk volna egy sziklafal mögött, még láttuk újbóli mosolyát, hogy újra kedvesen integet.

Visszastoppoltunk Qutaife városába. Ott ismertük meg Mohamedet, aki egy kis számítógépes boltot vezet társával. Mint elmondta, minden reggel 6-kor kel, délután 2-ig a seregnél oktat tábornokokat az AutoCad tudományára, mint kötelező katonai szolgálat. Ezt követően este 11-ig a boltban van. 2000-ben elvesztette az édesapját. Félbe kellett szakítania az egyetemet, hogy pénzt keressen. A két éves kötelező katonai szolgálat alatt nem kap fizetést az államtól. Néha sikerül elkéredzkednie – olyankor bejár az egyetemre. Eljegyzése néhány hónapja bomlott fel a lány szülei miatt illetve részben anyagi okokból. Külföldről álmodik, de ha elmenne, az édesanyja egyedül maradna. Két idősebb testvére már családot alapított, öccse pedig még nem nagykorú. Miközben mindezt elmesélte, büszkén mutatta meg egy török fürdő romjait és egy, a Római Birodalom alatt épült vízvezetékrendszer maradványait.

Aznap este Alaa édesanyjánál vacsoráztunk. Megismerhettük testvéreit is és a szíriai konyha házi ínyencségeit.

131.nap: Búcsú
Ellátogattunk a Nemzeti Múzeumba, ahol több, olyan történelmi értéket őriznek, amelyet valahol máshol, pl. az iraki határ közelében fekvő Mári városában ástak ki. Egy egész sírkamrát költöztettek így át a fővárosba.

Kibuszoztunk a város szélére, ahonnan egy öreg terepjáróval vittek el minket Dmeirig. Egy autószerelő műhellyel szemben álltunk fuvarra éhesen, amikor egy férfi jött át hozzánk. Váltottunk pár szót, majd Osama meghívott minket a házába.

A vendégszobában telepedtünk le. Középen boltív támasztotta alá a kb. 400 éves ház plafonját. A falak – mint oly sok szíriai és libanoni otthonban – csupaszon védelmezték a helyiséget. Csak két személy képe lógott a bejárattal szemközt: az autóbalesetben elhunyt testvér valamint az egykori családfő, Osama édesapjának fotója. A padlót puha szőnyeg borította, a falaknál a matracszerű ülőalkalmatossággal.

Bár az éjszakát is itt töltöttük, a család egyetlen hölgytagjával sem találkoztunk. Úgy tűnt, gondosan vigyáznak rá, hogy ne is lássuk őket. Ha kikéredzkedtünk a mellékhelységbe, Osama kísért oda minket, hangosan, előre jelezve a ház másik felének, hogy jövünk. Sok barát és férfi családtag megfordult aznap nála. Őket felállva, kézfogással üdvözöltük, majd általában jelezték, hogy üljünk csak le. Az egyetlen női vendég egy angol tanárnő volt, akitől megtudtuk, hogy Osamáék kamionsofőrök, és kamionjaikkal szinte az összes arab országba járnak. Az eddig tapasztaltakkal ellentétben itt egy pohár kísérte a vizeskancsót. Osama teletöltötte a poharat, odanyújtotta nekem, várt, míg megiszom, majd újra teletöltötte, s ha én már nem kértem többet, a mellettem ülőnek nyújtotta. S így járt körbe a pohár. Eddig inkább azt vettük észre Libanonban és Szíriában is, hogy még az üvegből is úgy isznak, hogy nem érnek hozzá a szájukkal, nemhogy egy pohárból mindenki.

A titkolt hölgyek jóvoltából megebédeltünk, majd Osamáék megmutatták a város büszkeségét, egy öreg templomot, a rómaiak hagyatékát. Már zárva volt, mire odaértünk, de egy telefon, és már jött is egy barát a kulccsal.

Visszatérve a házba, elindult a kártyaest. Néha majdnem egymásnak estek a kártyázók, de a viták végül mindig nevetésbe fulladtak.

Eredeti terünk az volt, hogy együtt felmegyünk Palmyráig, majd onnan Kenneth keletnek, Libanon felé indul, én pedig északnak Törökország irányába. Végül Kenneth az eredeti terv szerint Palmyra, majd Libanon felé indult, én pedig visszastoppoltam Damaszkuszba.

Ott ültünk az út szélén. Osama egy barátja, aki ott dolgozott egy kis boltban, mondta, hogy segít fuvart szerezni. Jelenléte – akármennyire is hálásak voltunk a segítségéért – azokban a percekben inkább zavaró volt. Megköszöntük jóságát és mondtuk, hogy elindulunk gyalog.

Se Kenneth, sem én nem vagyunk mesterei a búcsúzkodásnak. Az ember ki-kinyög valamit, de nem igazán ura a helyzetnek. Megöleltük egymást, majd ő jobbra indult, én balra. 100 méter után megállt nekem egy autó. Beszálltam. Az ablakon kihajolva még láttam társam álló alakját lejjebb, az út másik oldalán. Intettünk egymásnak.

Aznap éjjel még jött egy üzenet Danieltől, hogy Kenneth biztonságban megérkezett Tripoliba.

A cikksorozat előző részei: